A középső azért üvölt, mert a nagy állandóan cseszegeti, a legkisebb azért üvölt, mert a hozzátáplálás óta fél kakilni, ezért tízpercenként reszketve-nyögve nyom az éppen tisztára cserélt pelusba egy körömhegynyit, hogy aztán üvöltve tűrje az újabb átpelenkázást véresre repedt fenékkel, a nagy kiállhatatlan és elviselhetetlen, mert már hetek óta itthon van az ovi helyett, mert hol megfázva volt, hol bárányhimlős, hol a testvérei voltak bárányhimlősek, hol nagymamáztunk egy hetet, most meg az agyrázkódás, amitől ugyan nem érzi magát betegnek egy pillanatra sem, viszont négy hétig kellene kímélő üzemmódban működnie, amit viszont a gyártási folyamata lezárása óta nem találtam meg a használati utasításában, hogy hogyan kellene beállítani…
Mindezek mellé itt ez a remek nyár, amikor a kora március és a késő november remek klímája váltakozik egy napon belül ötször, néha megfűszerezve egy kis májusi aranyat érő esővel, s ha néhanapján előbukkan a nap a felhők közül, akkor nem győzöm ledobálni a gyerekről az esőkabát-pufimellény-polárpulcsi-kapucnis melegítőfelső rétegeit, hogy ne süljön meg a végre évszaknak megfelelő három percben. Legalább rétegesen koszolódnak, így minden mehet a mosásba, minden nap egy adag, ami azért jó, mert egy nap viszont nem elég a száradásra…
Már ha kimegyünk egyáltalán. Mert ha mégis, ne adj isten, merészkedünk kilépni a lakás ajtaján, akkor hót biztos, hogy tőlünk hangos a folyosó, az utca, a lakópark, a zöldséges, a gyógyszertár, a sarki bolt, a sétáló utca, ahová elvileg azért mentünk, hogy kicsit jól érezzük magunkat, de rólam csorog a víz, és torzult arccal üvöltözöm felváltva a gyerekeim nevét, akik éppen akkor tesznek valami törvényelleneset, amikor a legkisebb a járdaszegélyen egyensúlyozva indul el a szemei állásával ellenkező irányba.
Természetesen a kint töltött maximum fél óra alatt minden környéken lakó megbizonyosodhat arról, hogy amellett, hogy én vagyok a környék leghangosabb anyja, még durva, erőszakos és korlátozó is vagyok, ugyanakkor nem vagyok elég határozott a gyerekeimmel, és mindent megengedek nekik. És természetesen feltehetik a kérdést, hogy minek ennek ennyi gyerek, ha nem bír velük?
A gyerekeim összevesznek a legkisebb szórakoztatására kivitt labdán, a szomszéd kislány motorján, a sose látott kisfiú uzsonnáján, megtalálják a leghegyesebb botot, az összes fűben bújó kutyaszart, a legalább egyszer használt óvszert, elhordják a parkolóból a murvát és beledobálják a Dunába, természetesen a kikötőnél, bizalmasak az idegen kutyákkal és nem eléggé bizalmasak az idegen nénikkel, nem tudnak köszönni és nem maradnak csöndben, játszótérnek használják más házak előterét, nem állnak félre, ha jönnek szembe, nem mennek elég gyorsan, de állandóan rohangálnak, és különben is, milyen sokan vannak!
Úgyhogy inkább itthon maradunk, meg különben is, zuhog az eső az égről a földre, ahogy a nóta mondja, én meg már a sokadik kávémat innám, de a reggelit is csak most találom meg a mikróban.
A kávémat kortyolgatva eszembe jut, hogy amikor egy rekedt üvöltözés után azt mondtam a fiaimnak, hogy amikor így kiabálok velük, akkor úgy érzem, megszakad a szívem, a legközelebbi ordítozás során a nagy fiam a szokásos dafke helyett csendesen csak annyit mondott:
– Anya, ha kiabálsz, kiszakad a szíved!
No, amíg ezt leírtam, átpelenkáztam huszadjára a legkisebbet, konstatáltam, hogy lehet, hogy a szilvalekvár megoldás az eredeti problémára, de hozott három másikat, leragasztottam a középső gyerekem vérző ujját, kapcsoltam nekik mesét, mert ma a túlélésre gyúrunk, erre meg a középsőt elnyomta a buzgóság a kanapén, mert ugye már ötödik napja 2/3-nak nincs délutáni alvás…
Beteszem őket a kádba, mielőtt a többi is követi.
Miközben felsóhajtok, hogy két határidő közül az egyik talán nem fog ki rajtam, már jön is a legnagyobb, napsugaras arccal elújságolva, hogy összepakolta a vonatokat a szobájában, s már nem is értem, hogy mi bajom volt az előbb.
Nem is volt olyan vészes ez a mai nap!
szuper, és üdv!
Mármint a regelés szuper, a többi… ijesztő:O
A kibírhatatlan visítás az örök, legalábbis nálunk, épp most vagyunk túl egy jó 3/4-ed órás sikítva visításon, amikoris a kiskamasz autista lányom egy 2 évest megszégyenítően verte magát a földhöz és a földig lógott az orrából a taknya, én dettó visítottam és artikulátlanul üvöltöttem már, miközben a 2 kisebb hol megszeppenve hol röhögve próbált még kikezdeni hol engem, hol a nagytesót. És juhhé, regeltem végre én is :)))
🙂
Mi is!
Ej de nehézkes volt ez a regisztráció, és csak egy szóért csináltam, de megérte :).
KÖSZÖNÖM :)) !
attól félek, sokkal hamarabb jönnek majd a más típusú problémák, amikor visszasírom azt, hogy a legnagyobb bajom az volt, hogy kibírhatatlan hangon visítottak a kölkök 😛
Aha élmény megvolt, köszönöm. És azt érzed, hogy ennek soha nem lesz vége. Aztán pedig dehogy, ha kibekkelsz 18 évet, már vége is))) és kezdődnek a más típusú problémák.