Kivari érzései sokakat ösztönöztek hasonló vallomástételre, amelyben az édesanyjukkal való kapcsolatukról írtak nekünk.
Adrienn története viszont felkavaróbb, megrázóbb, mint amit valaha is el tudtunk volna képzelni. A nevét – saját kérésére – megváltoztattuk.
Nagyon nehéz a múltamról írnom, mivel amikor a gyerekkoromra és azon belül az anyámmal való kapcsolatra gondolok, akkor régi sebeket tépek fel, és ez igazán nem könnyű.
Magyarország keleti részén születtem, pedagógus családban, harmadik gyerekként. Első testvérem – egy kisfiú –, egészen kicsi korában, hosszú betegség után meghalt. Anyám – a családi legenda szerint – ezek után megfogadta, hogy több gyereket nem hoz a világra, a tragédia után az anyaságból egy életre elege lett.
Több évi győzködés, veszekedés, válással való fenyegetés után apámmal a következő megállapodásra jutottak: anyám megszüli ugyan a gyerekeket, de ez lesz a maximum, amire hajlandó, ennél többet nem vállal. Apánk boldogan belement az alkuba, hogy a születendő gyerekeknek ő lesz az egyetlen támasza.
Így született meg a bátyám, majd rá egy évvel én. A szüleim tanárként dolgoztak, s mivel az iskola mellett laktunk, azt a megoldást választották, hogy születésünk után pár héttel bezártak bennünket az üres lakásba, és ott voltunk bezárva, magunkra hagyva mindaddig, amíg be nem fejezték a munkát, és haza nem jöttek.
A bátyám az első évet a nap nagy részében teljesen egyedül töltötte. Nekem, amikor megszülettem már volt társaságom, a nálam egy évvel idősebb bátyám. Mivel csak egy gyerekágy volt, ezt az ágyat a bátyám foglalta el. Én hónapokon keresztül pólyába-takaróba bekötözve feküdtem a szülői ágyon, ezzel megelőzendő, hogy kárt tegyek magamban. 
A szülők – ahogy anyám mesélte később – napközben nem jöttek be hozzánk megetetni, megitatni, tisztába tenni, mert ha megláttuk őket, mindjárt sírni kezdtünk. Csak az ablakon kukucskáltak be időnként, hogy „minden rendben” van-e. Ez az egész a bátyám számára három, számomra két évig tartott, amíg a bátyám egy alkalommal sikeresen kimászott a kiságyából és kis híján beszedte a család egész gyógyszerkészletét. Ez az eset meggyőzte a szülőket, hogy mégis ideálisabb bölcsődébe, illetve óvodába íratni bennünket, mint ilyen körülmények között tartani.
(Egy pszichológus, akinek ezt a történetet elmeséltem azt mondta, hogy ilyen körülmények között a legtöbb gyerek egyszerűen meghal. De mi úgy látszik, erősek voltunk, hát sikerült túlélnünk.)
Anyánk – ígéretéhez híven – egyáltalán nem törődött velünk. Ő a dolgát elvégezettnek látta azzal, hogy világra hozott bennünket. Ezt ő maga mesélte el nekünk később, mivel semmi rosszat nem látott a dologban. Apánk, amikor nem dolgozott, játszott, foglalkozott velünk, és ment is volna minden a legnagyobb rendben, ha nem következik be egy előre nem látható tragédia: apánk agydaganatban megbetegedett, és egy sikeresnek mondott műtét után meghalt. Két es fél éves voltam ekkor. Mi pedig ketten, gyerekek, ott maradtunk egy nővel, aki biológiailag ugyan az anyánk volt, de az anyaságnak semmiféle részét nem volt hajlandó vállalni. Pech, nem?
Apánk halála után az anyai nagyszülők hozzánk költöztek, ami mindenkinek – kivéve nekünk, gyerekeknek – a javára vált. Anyánk elméletileg átpasszolhatta a gyerekgondozást-nevelést a szüleinek. A nagyszülők, akik igen szegények voltak, anyagilag elrendeződtek, miután anyánk szállást és nyomorúságos, de biztos ellátást biztosított nekik, részben szerény nyugdíjuk, részben a gondozói szerep átvállalásának a reményében. Mi, gyerekek, a két szék között – ahogy mondani szokás – a padlóra estünk. Elméletileg mindenki felelős volt értünk, gyakorlatilag senki sem igazán. Ahogy kicsit cseperedni kezdtünk – értsd ez alatt a három-négy éves kort – valamennyi felnőtt,, aki a lakásban élt, anyánk, nagyapánk, nagyanyánk, úgy látta jónak, ha mi gondoskodunk ezentúl róluk, és nem fordítva. Gyakorlatilag mi lettünk az állandó kiszolgáló személyzet, akiknek minden pillanatban ugorniuk kellett, ha a felnőtteknek szüksége volt valamire.
A kiadott parancsot azonnal és haladéktalanul teljesítenünk kellett. A legkisebb engedetlenség a legkomolyabb megtorlással járt.
Emlékszem, kezdetben megpróbáltam ellenkezni. Ilyenkor a felnőttek eljátszották, hogy kidobnak a lakásból, és mehetek, ahová a kedvem tartja, kivéve őhozzájuk, vissza nem jöhetek többé. Ezek a megfélemlítések olyannyira valóságosnak tűntek, hogy igen hamar betörtem, és soha többé nem mertem senki felnőttnek ellentmondani.
Apánk halála természetesen megrázott bennünket, gyerekeket, és igen korán megértettük, hogy mit jelent az élet végessége. Anyánk aztán ezt a tényt nevelésünkben is sikeresen felhasználta. Éjszakánként sokszor rosszul érezte magát – ez valóságos volt, nem színház –, ilyenkor bennünket, gyerekeket is felkeltettek. 4-5 évesek lehettünk ekkor.
Azt mondták, hogy anyánk most valószínűleg meghal, és nagyon kell aggódnunk érte, hogy életben maradjon.
Ami engem illet, én nagyon féltem ilyenkor, és hogy magamat megnyugtassam, meséket találtam ki. A mesék általában megnyugtattak, így időnként sikerült elszundítanom. Ilyenkor nagyanyám nagy haraggal felébresztett, és minden szemétnek elmondott, aki csak magával törődik, és nem érdekli az anyja haldoklása.
A második részt itt olvashatod
Elkeserítő, hogyan engedhetik meg maguknak emberek, hogy tönkre tegyenek apróságokat. Nincs szomszédság, környezet?
Kedves Csilluka! Köszönöm, hogy válaszoltál a bejegyzésemre. Még csak annyit szeretnék elmondani, hogy az én anyám (miután elvált Édesapámtól ) a nagy-nagy szeretet jegyében minden nap nagyon későn, szinte éjszaka ért haza a munkából. Miután én nagyon féltem otthon az üres házban (9-10 éves voltam), az utcán sétáltam a HÉV megállónál, sokszor 11-1/2 12-ig. Ennyit a nagy szeretetről, amiért még hálásnak is kellett volna lennem. Néha ugyan bekéretszkedtem valamelyik szomszédhoz, de olyan későn már ők is aludni szerettek volna, ezért továbbra is az utcára mentem várakozni.
Kedves Sacimaci,
sajnalom, hogy hazugsagot, csalast latsz mindabban , amirol irtam es keptelen vagy elhinni, hogy egy olyan ember , mint en, aki ilyen borzaszto dolgokon ment at, az kepes lehet a te szavaiddal”ilyen posztot irni” .De hiszed vagy nem, ez nem csalas, mindamellett amiket a nagyobb kommentben leirtam magamrol, meg hozzatennem, hogy nem vagyok nulla ember, aki haszontalan a tarsadalom szamara. Diplomam van, negy nyelven beszelek es az otodiken eleg jo szinten olvasok akar irodalmat is. Mindig is olyan munkat vegeztem, emikben fontosak voltak ugy az intellektualis kepessegeim, mint az erzelmi intelligenciam, ami megis csak kifejlodott valamilyen szintre. Es megis ateltem gyerekkoromban minazt, amit leirtam, csakis az igazat irtam.
Kedves Edit ,
nagyon koszonom mindazt, amit irtal nekem.Igen jol esett. Jo tudni, hogy vannak olyanok, mint te is, akik elhiszik, hogy nem viccbol irtam le a tortenetet, hanem a sajat tragikus gyerekkoromat meseltem el. Azota az eletem hala az Orokkevalonak sok szempontbol jora fordult es megtapasztaltam az embei josagot is, amiben igazan nincs hiany, noha korabban ennek nem voltam, lehettem tudatanam. Koszonom a biztatast es eleismerest, nagyon jol esett.
Kedves Marta,
nagyon koszonom egyutterzo soraidat. Igen nagy szomorusaggal olvastam, amit te a sajat eletedrol irtal. Az is igen megrazo es szomoru. Valoban jellemzo, amit irsz, hogy az ilyen bantalmazott gyerekek , felnove , amikor a szulonek segitsegre van szuksege, mindennek ellenere minden segitseget megadnak es apoljak azt, aki veluk olyan rosszul bant. Es kozben egy percre se szunik meg az erzlmi zsarolas es terror. Mindenesetre jo volt olvasni, hogy egy veled torodo, melegseget , szeretetet adni tudo tarsat talaltal az eletben.
Kedves Revesz Agnes,
koszonom az egyutterzo soraidat es azt, hogy nem kell bizonygatnom, hogy igazat irtam. Ami a rossz szuloi magatartast illeti, en is nagyon sokaig eliteloen gondoltam az anyamra, de ma mar egy kicsit jobban ertem a helyzetet, noha vannak dolgok, cselekedetek, amiket elkovetett es amelyekr e nincs mentseg. De megis azt gondolom, hogy es egyfajta lancreakcio, ami alatt azt ertem, hogy mar ovele is valahol nagyon rosszul banhattak es ennek kovetkezteben torzult olyanna a szemelyisege, hogy a sajat gyerekeivel szornyeteggkent viselkedett. Es megvan a gyanum, hogy ez az egesz nem nala kezdodott, hanem mar generaciok ota tart a csaladban sajnos.Ami persze nem jelenti azt, hogy minden sulyosan bantalmazott , illetve elhanyagolt gyerek kesobb maga is rosszul banik majd a gyerekeivel, sot sokszor eppen az ellenkezoje tortenik, de nem mindig , mert idonkent tulsagosan is serul a szemelyiseg a gyerekkorban, semhogy az illeto valtoztatni lenne kepes a sajat illetve gyerekei eleten. Meg egyszer nagyon koszonom az egyutterzo soraidat.
Minden további nélkül elhiszem a történetet. Sajnos vannak olyan anyák, akik “megtették a kötelességüket” azzal, hogy megszülték a gyereket és többé már nem fontos számukra. Mindössze az az oka a szülésüknek, hogy a világ felé mutatni tudják, hogy milyen szerencsétlenek is ők. A saját példámból tudok kiindulni, igaz, hogy más oldalról. Anyám egy pillanatig nem szoptatott, egy Néni vigyázott rám, akit nagyon szerettem. Anyám halálosan féltékeny volt, hogy a Nénit jobban szeretem, mint őt. Ezért aztán, amikor otthon volt nyalt-falt, de nem kérdezte meg, hogy mit szeretnék. Gondolok arra, hogy pl. sétálni, játszótérre menni, stb. Édesapám, aki rengeteget dolgozott, amint hazaért, leste minden kívánságomat. Persze, ez is csak féltékenységet eredményezett. Sajnos az egész életemet sikerült anyámnak tönkrevágnia azzal, hogy szinte születésem óta csak azt hallottam, hogy “minden nő hülye, aki gyereket szül”. Ez belém ivódott és sajnos én nem szültem. Egyszer estem csak teherbe, de sajnos, nem tudtam kihordani a babát. Ennek ellenére amikor 92 éves korában beteg lett, én ápoltam 3 évig, mivel ágyban fekvő beteg volt. Agyilag viszont tiszta volt és haláláig tudott érzelmileg zsarolni. Nagy szerencsém van, hogy olyan Férjet sikerült “szereznem”, akivel tökéletes egyetértésben élünk már 47 éve. Nélküle nem bírtam volna “rendesen” élni az életem.
elképesztő, rázott a hideg, ahogy olvastam a soraidat, le a kalappal előtted, hogy mindezt túlélted, leírtad és tudsz teljes életet élni. hihetetlen erőd van!
Tényleg hátborzongató az egész és ne bántódj meg ha sokan kételkednek, hiszen ez nagyon nem mindennapi történet. Sokan vagyunk szerencsések, akik el sem tudjuk képzelni mások miken mentek keresztül. DE akár elhiszik, akár nem, beleélik magukat és végiggondolják. Magamnak is döbbenet ilyet olvasni, nem is értem hogyan juthatnak emberek idáig, hogy ilyet tegyenek… Kisgyerekes anyaként végtelenül megvetem azokat, akik gyerekeket bántalmaznak, veszélyeztetnek. Nehéz lehet egy ilyen múltból építkezni. Tényleg egy kisebb csoda kell a túléléshez.
Kedves Kommentelok,
en vagyok az , aki ezt a tortenetet leirta. Koszonom, hogy reagaltak ra es jol esett azok egyutterzese, akik elhittek a tortenetemet. Sajnalom, hogy voltak olyanok is, akik azt gondoltak, hogy szorakozasbol talaltam ki egy meg nem tortent esetet. A tortenet valoban annyira hatborzongato es nem eletszeru, hogy megertem azokat, akik ketelkednek a valosagtartalmaban. Erre csak azt tudom mondani, hogy pl nagyon sok Holocaust tulelo is hasonlo dologra panaszkodott amire en most erzekenyen reagalok, hogy tudniillik az emberek, amikor a tortenetuket elmeseltek valakinek, sokszor nem hittek nekik. Ami az etetesek elmaradasat illeti( a napi tobb oras ehezest) anyamtol tudom, o maga meselte el nekem. Ennek meg is lett az eredmenye, voltak evek, amikor sehova sem tudtam elmenni ugy, hogy valamilyen elelmiszer ne legyen nalam, mivel ha megeheztem es nem jutottam azonnal etelhez elviselhetetlen halalfelelem fogott el. Amit az erzelmi intelligenciammal kapcsolatban irt valaki i, es az, hogy a dolog kovetkezteben erzeketlen emberre ,illetve pszichopatava valtam volna, ezek az allitasok nem alljak meg a helyuket. Pszichologushoz evek ota jarok , es emellett pszichiatriai betegekkel dolgozom felallasban. Eveken at irtam novellakat, verseket, ezek egy reszet magyar ujsagok illetve irodalmi folyoiratok kozoltek is. Tovabba ivrit nyelvrol is keszitettem muforitasokat, amik szinten megjelentek Magyarorszagon. Barataim vannak, normalis, rendezett eletet elek, igaz, sok tamogatast kapok a kornyezetemtol. Aki tovabbra is ugy veli, hogy hazudtam amikor ezt a tortenetet leirtam, hat azzal nem tudok mit kezdeni. Sajnalom, hogy vannak , akik nem hisznek nekem.
Ja és az, hogy valaki pedagógus, még semmire sem garancia. A suszter cipője is lyukas.:)
Simán elképzelhető a történet, attól, hogy valakivel így bánnak csecsemő és kisgyermekkorában még nem biztos, hogy pszichopata vagy bármilyen más módon beteg lesz. Nagy esély van rá, de nem 100%- Én is ismerek hasonló, szeretetlenségben felnőtt embereket, akik, ahogy Edi írta, fordítottak. Azt se gondolom, hogy valaki a maga szórakoztatására ilyen blogposztot írjon.
én nem fizikailag gondoltam, szerintem azt a babák kibírják, hogy 6-7 órán keresztül nem kapnak enni. csak milyen lélek kell ehhez, hogy ezt megtedd… egy barátnőm anyukája hasonlóan sivár körülmények között nőtt fel, neki meghalt az édasanyja, mikor a húga született. egészen döbbenetes módon, ő képes volt durván fordítani, azt mondta, hogy ő viszont gyerekeinek fog élni, és így is lett, elképesztő kapcsolatuk van, a mama tényleg mindent megtesz, érzelmileg és más téren is. szóval az szerintem egy furcsa felvetés, hogy ha valaki így nő fel, akkor nem tud egy blogposztot megírni…
Nekem is sántít. Akit így elhanyagolnak és ennyire magára hagynak és így kihasználnak gyerekkorában, az soha nem lesz annyira normális, hogy így ilyen szinten leírja a történetet. Sőt, még eszébe sem jut elmenni pszichológushoz. Általában az ilyen babákból pszichopaták és EQ nullás emberek lesznek nulla érzelmi töltettel. Akit lekötöznek piciként, ennyire magára hagynak az olyan szinten nulla lesz, hogy a társadalomban nem igen állja meg a helyét, nemhogy posztot ír.
Szerintem sántít az egész történet! Ha egész nap csak ajtón keresztül kukucskáltak be a szülők, akkor mit ettek a kisgyerekek, ki etette őket? Szerintem ez egy kitalált rémtörténet, és nem hiszek belőle semmit! Főleg pedagógus szülőkről nehéz elképzelni, hogy reggeltől estig sem etetni, sem pelenkázni nem mentek be a bébikhez!
ez brutális, hogyan élhették túl a babakort? hogy lehet magára hagyni egy néhány hetes babát???