A tököm tele a kölkökkel!!!
Ez a mondat konkrétan így hagyta el a számat néhány nappal ezelőtt. Nem vagyok rá büszke, de megtörtént. Pedig nem volt rá semmi különösebb okom, csak éppen van saját akaratuk, ami szöges ellentétben áll az enyémmel.
Én sem akarok óvodába menni, nekem sem tetszik, hogy ebédre normális ételt kell enni, szívesebben zabálnám a gumicukrot, meg a csokis kekszet napestig. Nekem se kell sapka, szerintem is gáz kedvesnek lenni a lépcsőházban a kiabálós nénivel, és én is állandóan bent döglenék a tévé előtt. De a francba is, ezeket a gyerekeket azért kaptam, hogy lehetőleg ép és egészséges felnőttet neveljek belőlük, akik lehetőleg jobbak, mint a szüleik. Vagy legalábbis ne gördítsek eléjük akadályokat, azután majd alakulnak maguktól úgy is.
És persze állandóan tele vagyok frusztrációval, hogy a gyerek legyen csendben, hogy jöjjön szépen, hogy siessen, hogy fogadjon szót, hogy ne legyen szemtelen, hogy üljön nyugton, ha várni kell, és egy csomó olyan elvárással, aminek szerencsétlen gyerek, ha belegebed, akkor sem tudna megfelelni, én meg csak egyre dühösebben rángatom, sürgetem, noszogatom, és már nem hallom, meg sem várom, mit kérdez, és amikor végül robban a kikerülhetetlen bomba, akkor persze süvítenek a számból a minősítések, címkézések, hogy ne legyél már ilyen lassú, miért vagy ilyen figyelmetlen, neked soha be nem áll a szád, igaz?! – Mindazt, amiben az összes gyereknevelős szak- és álszakkönyv egyetért, hogy tilos.
De hát olyan nehéz! Olyan nehéz nem a megszokott, belénk ivódott, rutinból vágott klisékkel reagálni rájuk! Olyan nehéz türelmesen válaszolni a hétszázadik kérdésre tíz percen belül! Olyan nehéz ötödjére is türelmesen hívni, vagy legalább nem üvöltve, hogy jöjjön már, öltözzön már, mert indulnunk kell.
Amikor persze, hogy leeszi a frissen ráadott pólót. Amikor nyilván akkor rántja le a terítőt, amikor ott felejtetted a poharat.
Amikor egyszerre kell pisilnie mindegyiknek, és amíg a nyakig szaros kicsit próbálod kivakarni a mocsokból, lehetőleg minél kisebb károkat okozva a lakásban, akkor visít mindegyik, hogy pisiiiiiiiiiiiilteeeeeeeem, és már borítja is a bilit, persze hogy mellé… és kakáááááááááltam, és már görgeti is le a gurigáról a papírt, hogy mire odaérsz, már alig látszik ki a gyerek a múmiajelmez alól, és akkor még örülhetsz, hogy az önálló fenéktörlést, amit az óvónő már úgy követel, most megúsztad!
Amikor az egyik előre rohan, mert megsértődött, a másik pedig éppen ezért marad hátra, és nem moccan, egy istenért sem. És csak hálát tudsz adni az égnek, hogy a harmadik még bírja a babakocsit.
Amikor az a vicces, hogy a legkisebbet megtanítják elviselhetetlen hangon visítani.
Amikor egyszerre akar mind valami baromi fontosat közölni, és akármelyik ujjadba is harapsz bele, az összes fájni fog, mert mind megsértődik valamin úgyis végül.
Amikor akkor nem fogják be egyetlen pillanatra sem a szájukat, és akkor ölik egymást percenként, és üvöltenek, sikítanak, ugrálnak, rohangálnak, mikor valami nagyon fontos dolog miatt lenne csak öt perc csendre szükséged, hogy végre halld a saját gondolataidat.
Amikor háromból három siklik ki a kezemből, miközben húzom a lábára a zoknit, mert az vicces, mert jobb dolga akadt, mert fontosabb átszaladni pucéran tucatszor a lakáson, mert ő most vadászgép, pókember, sasmadár, bármi, de nem óvodába igyekvő kisfiú.
Azután egyszer csak kattan valami, talán az őszi napfény, vagy egy kedves pillantás a szemöldökig húzott kukasapka alól, vagy egy őszinte, spontán ölelés, amiért nem kellett könyörögni, és máris értelmét veszíti az egész katonásdi.
Sikerül elengednem mindent, ami nem lényeges, amit csak az idióta társadalmi frusztrációk erőltetnek belénk.
Már nem fontos a csend, az azonnali munka, hogy mostazonnalrögtön hazaérjünk, hanem hirtelen meglátom a világot az ő szemükkel. És hirtelen megtalálom a hangom is, ami nem egyezik a rekedten üvöltöző őrvezetővel. Most már van türelmem kedvesen szólni hozzájuk, akkor is, ha ugyanolyan megátalkodottan viselkednek, mint tegnap.
És láss csodát! Estére nem dől össze a ház, ugyanolyan rend van (már ha rendet csinálok), ugyanúgy elfárad mind, és tisztán-pizsamásan bújik az ágyba, hogy aztán követelje tőlem a bocitarkát, meg az apartalattot.
Csak a sírásból és ijedtségből van kevesebb, amit az anyatiszt retorziói váltott ki belőlük.
Miért nem lehet minden nap így?
Akár magam is írhattam volna. A férjemmel olvasva meg is jegyezte, hogy valljam be, hogy én írtam, mert annyira mi vagyunk. Négy gyerek mellett bizony nem minden fenékig tejföl. Na de a kukasapka alól kukucskáló szempár miatt megéri.
“”Én csak azokat a nőket sajnálom, akik majd ezentúl inkább nem merik leírni az érzéseiket, mert nagy nézettségű oldalon válhatnak gúnyos célponttá. Azokat a nőket sajnálom, akik az ilyen álszakoskodó kéretlen tanácsosztogatók miatt nem fognak megbízni a valódi szakemberekben, nem mernek majd előttük megnyílni, ha szükség volna rá.
Mert ezzel a cikkel egy dolgot érhetnek csak el: megerősítik a bizonytalan női olvasóban azt a félelmet, hogy ha nem érzi magát a nap, a hét, az év minden percében felhőtlenül és tökéletesen boldognak, akkor megbukott, kudarcot vallott. Ha egy nap fáradt, rossz kedvű, nem elég szexi, nem nagyestélyiben, kéjelgő testtartással végzi a házimunkát, természetesen a házasságuknak is annyi!””
Azt hiszem, ennél jobban le sem lehetett volna írni. És még rosszabb, ha az embert a közvetlen környezetében támadják és ássák alá azzal, hogy ne panaszkodj, és ne is látszódj, tűnj el, ha nem bírod, de ne erőltesd ránk a problémáidat, mert senkit sem érdekelsz… Tudnék mesélni, de nem szeretnék “nagy nézettségű oldalon nevetség tárgyává válni”… pedig néha sírni volna jó, igaz, maradjak csendben, nekem “csak egy” fiam van, de ő az én kicsi világom ezen a világon…
Zelka és Miklós pszichológusok erre a blogbejegyzésre reagáltak, de szerintem felületes olvasók voltak.
Üdv a “klubban”! Gyakorló szülőként, és gyerekeket kezelve is tanúsíthatom, hogy abszolút normális reakció, az egész úgy ahogy van! Egyszer tehetetlenségemben felkaptam egy fakanalat, hogy most aztán lesz ejnye – bejnye, a lányom jót nevetett rajtam, és a végén még jól meg is csiklandozott….
Tudod mit? Szerintem klassz kölykök! 🙂
És ha a kötelező őrmesteresdi sem riasztja meg őket , hogy újra meg újra átpókemberezzék magukat, akkor igazából nincsenek terror alatt, csak megismerik a korlátokat.
Gratula és irigykedem!!!!
Írtam jó sokat, de aztán kitöröltem, mert nem tudtam jól megvilágítani, amit ki akartam fejezni. Így most inkább röviden próbálom: szerintem pont nem a teljes gyerek felé fordulás a megoldás ilyenkor, hanem az, hogy a gyereknek is észre kell vennie, hogy most nem kéne anya idegein dolgozni, mert nincs jó kedve. Azzal lehet segíteni, hogy ezt szóban is a gyerek tudtára adjuk. Ilyenkor igenis jár egy kis idő egy anyának is, hogy alaphelyzetbe tudja állítani magát, és felül tudjon emelkedni az éppen aktuális bosszantó tényezőn. Utána jöhet a teljes gyerek felé fordulás, de az csak akkor megy könnyen tapasztalatom szerint, ha megadja az ember magának ezt a kis időt a lehiggadásra.
Nem, nem így értettem. Azt hogy lehet megúszni, hogy ha három 5 év alatti dolgozik az idegeiden, akkor csak azért végül ne rájuk robbanj, mert mondjuk valaki beszólt fészbukon, vagy nem úgy haladsz a munkáddal, ahogy tervezted, vagy nem tudsz egy mondatot befejezni, stb.
Tudom, ilyenkor kellene az off gomb, és tökéletesen száz százalékosan a gyerek felé fordulni. És mindenki jobban jár. Tudom, mert volt már, hogy sikerült 🙂
Miért kéne elérni, hogy a gyerek ne kapjon belőle? Ezalatt persze nyilván nem azt értem, hogy rajta tölteni ki a mérgünket, pusztán csak azt, hogy szerintem nincs abban semmi, ha a gyerek is látja és tudomásul veszi, hogy anyának is van jobb meg rosszabb napja. Szerintem kifejezetten kell, hogy ezt a gyerekek megtanulják. Ugyanúgy, mint ahogy nekem is figyelembe kell venni, hogy a gyereknek rossz napja van. Nálunk ez teljesen jól működik: ő is bejelentheti, hogy nyűgös, és olyankor több szuttyongatást kap, és lehet szomorkodós nyafogást csapni mondjuk 5 percig:) Cserébe ha én mondom, hogy most nyűgös vagyok, mert felbosszantott ez vagy az, akkor ő is tudja, hogy mi a helyzet, és hogy nem vele van bajom. Ilyenkor általában odajön, megsimogat, mondja, hogy “Mérges vagy még a bácsira?!”….és egy ilyen után persze, hogy nem mérges már az ember:)
Nagyon vicces! Igaz. Sajna nincs mindig kikapcs gomb. Baj, ha van.
Ó, ilyen helyeken jó trollkodni 😛
De jó, hogy én lemaradtam róla. A mai ébredést már elszúrtam, hogy türelmemnél legyek, pedig a nap is süt, a fiúk is tündérek, csak más volt tapló…
Azt hogy lehet elérni, hogy ha a gyerekektől függetlenül cseszik fel az agyadat, abból a gyerek ne kapjon? 🙁
Az utóbbi napokban nálunk is “háború” volt, mindhárman itthon vannak egész nap, s – a lassan 4 hónapos picurka kivételével persze 🙂 – nagyon sokszor felbosszantottak. Hasonló a helyzet annyi könnyebbséggel, hogy a háromból csak egy beszél, de ő persze folyamatosan (“Nézd, Anya, nééééézd!”), s csak kettő képes őrülten le-föl rohangálni, ugrálni, sikítani, ordítani a lakásban. Rájöttem, hogy nagyon sok múlik rajtam, hogy hogyan telik a nap. Ha eleve türelmesen, derűsen, maximális odafigyeléssel indítom a napot, sokkal kevesebb gondom van velük: szófogadóbbak, kedvesebbek, csöndesebbek. Na, ez az, ami olyan sok energiát emészt fel, hogy egyszerűen nem lehet minden napot ugyanúgy végigcsinálni. Ördögi kör: belefáradok a kreatív-jófej anyaságba (meg hát a házi munkát is el kell végeznie valakinek), lankad a figyelmem, ők persze többet követelnek belőlem, hogy ezt elérjék, “rosszalkodnak”, idővel kiborulok, még fáradtabb vagyok. Aztán kikapcsolódásként netezek egy kicsit, s az egyik női oldalon megjelent poszt alatt olvasom, hogyan szapulják egyes kommentelők a gyes-en lévőket: adófizetők pénzén játszótéren traccsoló anyukákat, láblógatást, 3 év nyaralást emlegetnek. Ettől aztán rögtön “jobban” érzem magam…:P
Ez jó volt 🙂