Amikor az Ursulát indítottuk, az volt a célkitűzésünk, hogy legyen egy olyan blog, ahol nyugodtan le lehet írni azokat a problémákat, élményeket, amelyekkel esetleg még szembenézni is félünk, nem hogy beszélni róla. Ne legyenek tabuk, és lehetőleg ne legyen megbélyegzés.
Azt hiszem, manapság pont abból van mindenkinek elege – és itt leginkább a nőkről, anyákról beszélek, de nem kizárólagosan róluk –, hogy társadalmilag kötelező érvényű a „be happy”-törvény, mindig, mindenkor boldognak, kiegyensúlyozottnak kell tűnni, nem fontos, hogy az légy, csak tűnj annak, mert ha nem így teszel, bukott ember vagy!
Soha nem gondoltam volna, hogy ma létezhet olyan pszichológiában jártas, ráadásul szakember, aki ezeket a sztereotípiákat, ahelyett, hogy leépítené, a nőkben lévő feszültséget enyhítené, még rá is erősít erre!
Két nappal ezelőtt ez történt.
Egy cikkre bukkantam, amelyben olyan témát feszegetnek, ami meglehetősen hasonlít egy korábbi posztomra.
Arra a posztra, amelyben éppen arról írok, hogy néha igazán elegem van az egész taposómalomból, és a fejemre nő a lakás, meg a három gyerek, meg a monoton loholás az ovitúrákon, meg a mindennapos játszmák, amik soha nem érnek véget. De elég egyetlen pillanat, akár egy apró, kedves mozzanat, mint például az őszi napfény, vagy egy váratlan ölelés, és helyre kattan minden bennem, és végre tudom ismét felülről szemlélni magamat, az életemet, azt a csodát, aminek egyszersmind teremtője és részese vagyok.
És nem azért írtam ezt le, mert éppen nyakamra tekert kötéllel várom a megváltást az életem romjain, hanem mert hiszem, hogy ha beszélünk róla, ha nem teszünk úgy, mintha minden mézesmázos, és tömény vattacukorból volna, ha őszintén elmondjuk akkor is, amikor valami nem kerek, akkor azzal segítünk magunkon is, mert kiadhatjuk a lelkünkből a mérget, és segítünk azon is, aki csak olvassa, és megnyugodva felsóhajt – istenem, mégsem vagyok érzelmileg/anyailag/nőileg/emberileg kudarcra ítélve!
Évezredek óta ez a tanítása szinte minden vallásos és profán filozófiának: vedd észre azt, amit az élet eléd tesz, hogy örömödet leld benne, nyerj belőle erőt, és ezzel az erővel küzdd el magad a következő pillanatig! Ki merem jelenteni, hogy ma száz pszichológusból kilencvenkilenc az említett posztból azt szűrné le, hogy mekkora szerencse, hogy meg tudjuk még látni a káoszban, a hétköznapokban a csillogó örömöket, amiket megélve könnyebbé, kezelhetőbbé válnak az egyébként nehéz periódusok is.
De százból ezek szerint van mindig egy, aki egyetlen posztból máris fel meri állítani a diagnózist, azt, ami természetesen pont az ő szakterületébe vág, és kijelenti: az ilyen anyuka máris kezdjen csomagolni, mert a házasságnak vége, és jön majd egy harmadik (a cikket olvasva egy egész regiment harmadik, ovis apukáktól a férj titkárnőjéig!), aki elhozza majd a megváltást, mind a nő, mind a gyermekek számára – és természetesen a férj sem jár majd pórul.
„…igenis eljön az a pillanat, amikor az ember kimondja: “elegem van a gyerekeimből!” De mit lát az ilyen édesanya érzelmi vihara mögött a párkapcsolati tanácsadó?
Kedves Édesanya! Ez nem gyermeknevelési kérdés, hanem párkapcsolati, sőt kifejezetten szexuális. Arról van szó, hogy ki vagy éhezve a felnőtt társaságra, az emberi szóra, a hála és gyengédség legkisebb jelére. Óriási eséllyel szippant ki a házasságodból az első férfi, aki ezt megadja, legyen ő ovis apuka, lappangó munkatárs vagy volt osztálytárs.”
“az urad küzd a bűntudatával, amit az a helyzet kelt benne, hogy a családja nincs jól. Két fronton küzd. Hajtja a melót, és hárít. Azt mondja, neked tulajdonképpen jól kellene lenned, tulajdonképpen te vagy zizis, nem érti, mi bajod ezekkel a tündér aranyos kölykökkel, akikkel ő olyan jól ellenne, ha egy kis ideje maradna a meló mellett. Hamarosan elkezd téged hisztis seggmeresztő p…csának tartani, és felfigyel az új kolléganőjére, aki csodálja benne a háromgyerekes mintaapát.”
Én nem ismerem ezt a pszichológus párt, és csak remélni tudom, hogy egyébként, a dolgos hétköznapokban nem így bánnak a pácienseikkel.
Baromságnak tartom azt a felfogást, hogy minden napunkba mindent bele kellene sűríteni. Vannak prioritások, és egy házaspár életében vannak korszakok, amikor nem a hálószobai akrobatika az elsődleges. Ha egy kapcsolat nem bírja ki, hogy van néhány év, amikor nem ez a legfontosabb, akkor ott tényleg baj van!
Tudom, hogy a gyermekeimnek jelenleg igenis az a dolguk, hogy a hülye hangon visítást tanulják el egymástól, mert ez is egy fontos korszak az életükben. Ez nem deviancia, és nem kínlódás.
És abban is biztos vagyok, hogy sokszor többet ér egy meleg őszi napsugár, vagy egy kar a nyakunk körül, mint a „tanácsadó” pár által megoldásként javasolt bébiszitter. Fontos, hogy legyen saját időnk, és meg is teremtjük, de ha csak ebben látnánk a megváltást, akkor valóban cselédet kellene fogadnunk.
Én csak azokat a nőket sajnálom, akik majd ezentúl inkább nem merik leírni az érzéseiket, mert nagy nézettségű oldalon válhatnak gúnyos célponttá. Azokat a nőket sajnálom, akik az ilyen álszakoskodó kéretlen tanácsosztogatók miatt nem fognak megbízni a valódi szakemberekben, nem mernek majd előttük megnyílni, ha szükség volna rá.
Mert ezzel a cikkel egy dolgot érhetnek csak el: megerősítik a bizonytalan női olvasóban azt a félelmet, hogy ha nem érzi magát a nap, a hét, az év minden percében felhőtlenül és tökéletesen boldognak, akkor megbukott, kudarcot vallott. Ha egy nap fáradt, rossz kedvű, nem elég szexi, nem nagyestélyiben, kéjelgő testtartással végzi a házimunkát, természetesen a házasságuknak is annyi!
Én pedig azt mondom, igenis joga van minden nőnek azt mondania néha: elegem van a gyermekeimből, férjemből, házimunkából, vagy akármi másból! Attól még jó anyák, feleségek vagyunk, akik kikérik maguknak, hogy kéretlenül, nyilvánosan kivesézzék, és álproblémákkal démonizálják a házaséletüket!
Úgy látszik, igaz a mondás, hogy akinél a kalapács, az mindenütt szöget lát.
Kedves Baktay házaspár! Van gyerekektől független munkám, van szabadidőm, van szexuális életem, és még pénzem is, amit szabadon elkölthetek bármilyen hülyeségre, ha úgy tartja kedvem. És van hordám, aki a felszínen tart, ha átcsapnak felettem a hullámok.
Olyan emberek tanácsaira viszont nincs szükségem, aki a víz alá nyom, mikor még lenne erőm úszni!
Sziasztok, hát sajnos nem tálaltam meg ezt a cikket mielőtt a kedves házaspárhoz nagy reményekkel az elmúlt két hétben jártunk, mert akkor biztosan nem választom őket!!
Viszont ez sajnos nem így történt, két alkalommal is sikerült lealáznia Baktay Miklósnak, amellett hogy az első alkalommal 90 ezer forintot fizettünk 3 óráért, ebből 2 órát a párom autista kisfiáról kérdezgettek illetve hogy mutassunk róla videót. Úgy gondoltam ez is a kettőnk dolgával összefügg, viszont nem 2 órában.. mindegy, túl tettük magunkat rajta. A második alkalommal már a kapuban felhúztuk a szemöldökünket, mert az elsőre a párom autójával érkeztünk a másodikra az enyémmel amire a Baktay úr anyagias megjegyzést tett.. Tehát az első sanda gyanúnk , sajnos itt be is igazolódott: nem segíteni akarnak , hanem pénzt keresni úgy hogy a kedves páciensekből a terápia alatt kiszedik , mégis hogy állnak anyagilag. Borzasztó csalódás volt számunkra.. többet nem mentünk 2 alkalom 120 ezret hagytunk ott, és nagyobb kárt okozott. Szerettem volna ezt valahol megosztani , hogy másik is lássák. Köszönöm, hogy leírhattam.
Jaaaj, igen! A pszichológuspár újabb posztot jelentetett meg a felháborodott fórumozók indíttatására. Hát én nem nagyon hiszem, hogy ezt a cikket ugyanaz(ok) írták, mint az előzőt. Vagy ha igen, akkor részben önmagukkal vannak ellentmondásban, mert szerintem tartalmilag IS ég és föld a két írás.
Ez egész alábbi hozzászólásomat a pszichológusok legújabb magyarázó írásáról írtam.
Szebb fogalmazás, de tartalmilag meglehetősen hasonló az előzőhöz, és a kiindulópont hibás: Nem Nemlajos kereste meg ezt a párt, hanem én. Másik cikket mutattam nekik, melynek tartalmához jobban illik ez a reakció.
Viszont: A gyerekek érdekeit manapság nem veszik figyelembe. Mint ahogy ez a poszt sem arról szól, hogy a gyerek érdekét képviselje. A gyerekek is ki vannak éhezve a szüleikre, mind a kettőre. Anya és apa dolgozik hétköznap, az esték rohanással telnek – evés-fürdés-fektetés-főzés – a gyerek nem tölt értékes időt a szüleivel. A gyereknek is van igénye, hogy boldog időt tölthessen együtt a szüleivel, és amikor lenne erre lehetőség, ne lepasszolva legyen. Valahogy meg kell tanulni a családoknak családon belül is boldognak lenni. Azzal együtt, hogy a gyerek néha idegesítő. Nem mindig máshol keresni a megoldást, vágyni a régi életre folyamatosan. Mint írtam, sajnos a környezetemben sok olyan pár van, akik a régi életüket élik a gyerek mellett, vagy külön-külön vannak a gyerekkel kizárólag, együtt sosem, hogy elég idejük maradjon magukra, és a munkájukra. Ezek a gyerekek leginkább bébiszitterrel illetve nagyszülővel nőnek fel. Ezt nem tartom normálisnak, még ha a pár jól el is van együtt. Egy 0-5 éves gyereknek még igencsak szüksége van a szülőkre. És mind a kettőre, egyszerre. És ez jár áldozatokkal, DE ebben meg lehet ugyanakkor a flowt-is találni, ha már vagdalózunk ezekkel a szavakkal. Vannak a gyerek mellett is boldog időszakok, mint ahogy a munkahely sem kizárólag flowingolásból áll, ott is van szarlapátolás, mostanában pláne. Egyensúly kellene. Anyagi, és emberi gondok vannak. (Egy példa: Nagyszülők eljöttek a játszótérre. Elvileg azért jöttek, hogy lássák a gyereket. Leültek a padra, és szóval tartották a férjemet, és messziről nézték, ahogy én játszom a gyerekkel. A férjem már próbálta noszogatni őket, hogy menjenek közelebb, de a válasz az volt, hogy vannak ott elegen. Nos, vannak emberek, akikre puskával se lehet rákényszeríteni egy unokát.)
Hú, Nemlajos, ez nagyon durva! Ezek tényleg téged pécéztek ki és halálosan bunkó, arrogáns stílusban osztják az észt! Atyaisten, és még ők választották azt a hivatást, hogy másokon segítsenek. Na, erre mondom én, hogy a szakembertől mentsen meg a jó ég bennünket.
Egyébként nem az a baj, hogy nem kérdezted őket, nem is száz százalékban hülyeség, amit írnak (bébisintér vagy más: néha tényleg ki kell szakadni a gyerekek közül), de az alapvető szemlélet, a hozzáállás az egészhez, a lekezelő hangnem, az obszcén nyelvezet, a végtelen beképzeltség és a gúnyos felhang nálam is kinyitotta a bicskát. A linkelt cikk gusztustalan és szégyellje magát az nlc, hogy ilyennek teret ad.
Bizonyítványmagyarázás. “Nos, azért rezgetett be minket az „elegem van” őszinte beszéd, mert a családos párok kapcsolati terápiája során rendszeresen szembesülünk vele: akkor kezdhetünk el eredményesen együtt dolgozni, rendszerszintű megoldásokról beszélni, amikor az édesanya végre őszintén kifakad: „vannak pillanatok, amikor legszívesebben falhoz kenném/földhöz vágnám/agyoncsapnám a gyerekem”.
Egy: aki hozzájuk jár terápiára, annak az életéről már sokkal többet tudnak, mint Nemlajoséról. Az, hogy az eredeti cikkben sehol nem szerepel a férj, nem jelenti azt, hogy nincs is jelen a családja életében.E z a cikk egyszerűen nem erről szól – legalábbis szerintem, de ha tévedek majd Nemlajos javít.
Kettő: nekünk van időnként külső segítségünk, tehát tudunk kettesben lenni, férjem is szokott vigyázni a gyerekekre (szintén 3), hogy én nyugiban egyedül lehessek, ennek ellenére vannak olyan napok/órák/pillanatok, amikor ki tudnánk csavarni a gyerekek nyakát simán. Akkor is, ha előtte 3 napot pihentünk itthon kettesben. Szerintem akinek gyereke van, annak néha igenis elege van a gyerekeiből. Ha mondjuk minden rendben van, akkor csak fél óra után ugrik a folyamatos nyűglődésre, ha nincs mert még alvás hiányos is, nincs 2 perce egyedül, akkor 5 perc után. De egy idő után ugrik és kész.
Ebben a posztban csak finomabban írják le, hogy “már pedig a te életed tuti nincs rendben, ők már csak tudják” Szükségleteid nincsenek kielégítve, férjed egyedül hagy a gyerekekkel, anélkül, hogy bármit is tudnának az életedről.
“Visszatérve modellként használt szülőpárunkhoz” továbbra sem értem, milyen alapon használták Nemlajosékat modellnek, egy azaz egy írás alapján, úgy, hogy egyáltalán nem ismerik őket.
Bevallom, hogy nálam továbbra sem szereztek “plusz pontot” azt legfeljebb azzal érték volna el, ha beismerik, hogy nem volt joguk az írásod alapján ilyen messzemenő következtetéseket levonni.
Nem tartom őket jó szakembernek és kész, de ez az én privát magánvéleményem 🙂
Megint válaszoltak neked, de a te életedbe az én aktuális gondjaimat fűzték bele. Jobb írás azért. Miért csak célozgattak a félreértésre finoman, nem értem.
Szinte mindent elmondtatok már a cikkel kapcsolatban, amit én is gondolok. (Felháborító, vérlázító, bicskanyitogató, álszent, álszakmai, ítélkező, önbizalom elvevő, stb..)
Szomorúnak találom, hogy ezek az emberek valóban egyetemen tanulták a segítő szakmát és igazi diplomájuk van. (Még azt sem mondhatni rájuk, hogy két hétvégés gyorstalpalón lettek terapeuták…) És rontják a segíteni, empátiásan odafordulni valóban képes szakemberek hitelét. Tényleg, ki ne gondolná ezek után azt, hogy minden pszichológus a saját nyavajáját kúrálja a pályán?! Pont azért fontos az önismeret a segítő szakemberek képzése során, hogy ne a saját nehézségeiket vetítsék a hozzájuk fordulók (!) élethelyzetére. És persze senki sem tökéletes, de azért van a szakmai vállalhatóságnak egy határa…
A magam részéről – pszichológusként – határozottan elhatárolódom!!
Az első gyermekemmel, pont az ilyen cikkek miatt lettem depis az elején…mert mindennek szépnek, jónak kell lennie, hogy jó anya legyek. Élveznem kellett a szoptatást, a fejést, a pelenkázást, a bezártságot, a sírást, az éjszakai ébredéseket stb. Mert, ha nem élveztem, úgy gondoltam, hogy nem vagyok jó anya. Mert mindenhonnan ez folyik….
Tegye mindenki szívére a kezét! Ki nem mondta, ezt soha, hogy kész, elegem van….???? Szerintem az ilyen kijelentés után nem hinném, h szexuális problémáim lennének, vagy párkapcsolati válságom….
Hiába írtam nekik többször, nem reagáltak. Így valószínűsítem, hogy nem tévedésből választották a te írásod az én segítségkérésem helyett. Meglehetősen provokatív, pedig reméltem valami eszességet… Nem értem, miért nem lehetett annyit írni, hogy nekem nem válaszolnak. Egyenes lett volna.
Reggel annyira felhúztam magam az idézett cikken, hogy inkább nem is írtam semmit első dühömben… és még mindig nem jut eszembe semmi szalonképes.
Ez igaz, de tudod, hogy hány elkeseredett anyuka lehet, aki egy ilyet elolvasva egy “szakembertől” már látja is, ahogy a férje csomagol???
Ez dühít az egészben, hogy ahelyett, hogy építene, rombolnak a tanácsukkal!
Nalam a bebiszitteres resz vert ki a biztositekot. Hogy is hagynank a gyereket, egy nem tul bizalomgerjeszto egyenre…Ha meg igy lenne, akkor meg jonne a kovetkezo kioktato cikk, hogy milyen szaranyak vagyunk, hogy barkire rabizzuk a gyereket, csak legyen egy szabad estenk. Nemlajos, hogy klissekkel eljek…akinek nem inge nem veszi magara. A cikk nem teged minosit, hanem oket.
Szégyellje magát ez a két kontár… Elképesztően tenyérbemászó a stílusuk. 🙁
bocs, telefonon nehéz helyesen írni.
Egyetértek. Amúgy egy pici gyereket hogy is gondolják, hogy akárkinek le lehet passzolni, hogy szórakozni menjünk?! Konkrétan a gyerekem bele is halhat egy diétatévesztésbe akár. Nagyon felületes és provokatív volt az írásuk, bár a többi között voltak érdekesek is, új szemléletet adók. Reméltem mondanák nekem valami előremutatót. Nem Nemlajosnak egy középső ujját…
“Ma este hívj egy bébiszittert, és akkor is örülj neki, ha büdös a szája, ha vödrös nápolyit hoz ajándékba gyerekeknek, ha édesdeden kedveskedik velük, ha elkezdi sorolni, melyik celebeknél dolgozott már, „netuddmeghogyottmivan” alapon. Tegeződj össze vele, aztán húzzál el otthonról a férjeddel, és beszéld meg vele, hogyan jöhetsz ki holnap ebből a természetellenes, méltatlan, reménytelen helyzetből, ami ellene szól a millió éve velünk születő magatartásmintáknak. ”
Na, ez no comment :(. Vagy ha mégis írnom kell rá: pökhendi, arrogáns, megalázó (téged, az anyákat en bloc és a bébiszittert is). Csak remélni tudom, hogy csak ilyen firkász, látogatottságot növelő álszakemberek, mert ha valóságosak, akkor nem is tudom, mit mondjak…
Én spec. ezt a posztot (a tököset :)) osztottam meg (nem vagyok egy nagy megosztós), és az ismerőseim közül (ANYÁK) többen is megosztották…
Nemlajos , mi zsíros hajú, túlhajszolt, esténként nem bébidollos, gyerekeinkre kiabáló, de őket mérhetetlenül szerető, és semmiért elcserélni nem akaró anyák, beállunk mögéd! Harcra fel a képmutatás, a tökéletes nő-anya-háziasszony-bizniszvumen hamis képe ellen! Nemlajos for president! 😛
Ezt nehogy magadra vedd, szerintem a kettőnek semmi köze egymáshoz, nyugi 🙂
Köztudott, hogy a pszichológusok 90%-a azért választja ezt a szakmát, mert saját magát képtelen rendbe tenni és reméli, hogy másokon keresztül megtalálja az utat saját magához is. Ezért van az, hogy minden pszichiáternek van legalább egy pszichiátere.
Igazad van, pökhendi a stílusa ennek a két “szakembernek”, talán 1x olvastam végig a nesze semmi fogd meg jól tanácsaikat, azóta sem kattintok a cikkjeikre sosem.
Igen, el kell fogadni, hogy kialvatlanul mindenki depis, ingerült és nem beszámítható. Ez a normális. Nincs ezzel semmi gond. Egyszer úgyis minden elmúlik.
Aki úgy gondolja, hogy egy, azaz egy bejegyzés alapján meg tudja ítélni egy embernek a párkapcsolatát, az életét, és konkrét tanácsokat tud neki adni az nem terapeuta, az kontár. Kamaszként jártam egy darabig pszichológushoz, több hétnyi beszélgetés után nem kaptam ennyi direkt “jó tanácsot”.
Amikor láttam, hogy a te írásodra reagáltak, megírtam nekik, de nem válaszoltak.
Én kértem segítséget a Macsó a férjem bejegyzésre, kizárólag arra. Írták, hpgy mást fognak reagálni, mint amit várok. Na jól félreértették, vagy direkt csinálták.