Egy nő az utcán, egyedül

 Egészen friss ez a történet, tegnap éjjel kezdődött, és ma reggel lett vége. Ha ugyan vége lett, nem tudom még, de igazából örülnék neki, ha nem.

Na, szóval én nem nagyon szoktam csinálni ilyet, gondolom, mások sem, bár vannak érveim arra, hogy tegnap éjjel miért nem éreztem túl sok félelmet azért, mert a férjemmel befogadtunk az otthonunkba egy vadidegen embert egy éjszakára.

Úgy kezdődött az egész, hogy este elmentünk beülni egy helyre, az egyik kedvenc budapesti kávézómba. Találkoztunk ott pár baráttal, jókat beszélgettünk (amúgy az egyik, iraki származású barát története is külön fejezet lehetne), nagyon jó kis este volt.

Amikor asztalt kerestünk, már akkor észrevettem ezt a nőt, aki egyedül ült egy csésze tea mellett. Nem tudom, miért figyeltem fel rá.

Mi csak csacsogtunk, nevetgéltünk, sörözgettünk, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ez a nő sír. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem is voltak olyan fázisok az életemben, amikor az utcán, villamoson, akárhol el tudtam sírni magam, annyira reménytelennek tűnt minden.

Szóval kicsit megsajnáltam, és gondolkodtam is, hogy odaszólok – de hát mit mond ilyenkor az ember? Kérdezzem meg, hogy minden rendben van-e? – mikor látom, hogy nyilván nem. Aztán arra jutottam, hogy azt kéne megkérdezni, hogy segíthetek-e valamit, de hát társasággal voltam, két jókedvű férfival, valószínűleg úgysem nyílt volna meg ilyen körülmények között.

No, aztán készülődtünk hazafelé, és akkor látom, hogy odamegy a barátunkhoz, és beszél vele. Ekkor azt hittem, hogy ismerik egymást. De aztán mondja a M. barátunk, hogy a nőnek szállásra lenne szüksége éjszakára.

Nem haboztam túl sokat, mielőtt igent mondtam volna. Vagyis a férjemmel előtte egymásra néztünk, és mimikával megbeszéltük, mi legyen.

Ahogy gondolkodom rajta, valószínűleg az teremtett bizalmat a nő (legyen most Edit) iránt, hogy a kedvenc helyemen találkoztam vele, és pár órája azért már figyeltem a szemem sarkából, hogy mi van vele. Nem vagyok egy különösebben nagy emberismerő, de nem éreztem rajta hamisságot, rosszindulatot. Az látszott rajta, hogy el van keseredve és nagy bajban van. Nekünk pedig őszintén szólva nem került nagyon sokba, hogy legalább ennyit segítsünk.

Hazamentünk, megvacsoráztunk, kicsit beszélgettünk. Azt mondta, zavaros és bonyolult az ő története, én pedig nem erőltettem, ha nem akar róla beszélni. Úgy gondolom, ez az ő magánügye, és a segítségnyújtás nem azt jelenti, hogy turkálhatok a másik életében. Amúgy szimpatikusnak tűnt, és az is kiderült, hogy diplomás nő, de látszott rajta, hogy finom, intelligens ember. Aki tavaly karácsony óta az utcán van…

Szerintem ez egész egyszerűen borzalom. És aki kicsit nyitott szemmel jár a világban, az láthatja, milyen könnyű manapság az utcára kerülni, és milyen nehéz felállni onnan. Nem láthatunk bele mások életébe, hogy kinek mi húzta ki a lába alól a talajt, de szerintem sokkal-sokkal kevesebben érdemlik ezt a sorsot, mint ahánynak osztályrészül jut.

Jó, nem mondom, hogy féltünk, mert gyorsan végig futott a fejemen, hogy a fészkes fenébe, végül is mit tudna ellopni tőlünk? Nincsenek értékes tárgyaink, tegnap éjjel konkrétan kb. pár forint maradt nálunk – szóval egyáltalán nem érte volna meg minket kirabolni.

Egy füst alatt azon is elgondolkodtam, ez azért mégis csak megnyugtató 🙂 Arról nem is beszélve, hogy ha tele lenne az otthonunk drága holmikkal, akkor marhára paráznék miatta, és aligha engedném meg magamnak, hogy valakit befogadjak éjszakára.

De hát réges-rég, azokban a messzi időkben nem úgy volt, hogy a szegény vándorok bekopogtak az emberekhez, ha rájuk esteledett, és szállást, némi eleséget kértek? Akkor sem mindenki adott nekik, de feltehetően nagyobb gyakorisággal, mint manapság.

Reggel még beszéltünk kicsit, mondta, hogy volt néhány nagyon rémes élménye az elmúlt hetekben – nem részletezte ezt sem, de el tudom képzelni. Az emberek szörnyen vissza tudnak élni mások kiszolgáltatott helyzetével…

Annyit azért elmondott magáról, hogy honnan jött, hány éves és mit tanult. Mondom, kedves, barátságos nő volt, és amikor mosolyogni láttam, akkor arra gondoltam, hogy ebben a nőben még van erő, tartás, és még nem tört meg.

És akkor most kérni szeretnék valamit: ha valaki tud valami megoldást, akár ideiglenes szállást vagy munkát, akkor kérem, szóljon nekem! Elkértem az elérhetőségét, az e-mailcímét (azt mondta, azt tudja nézni néha), és remélem, azon el tudom érni. És azt is nagyon remélem, hogy mihamarabb megoldódik a sorsa…