Mónit nem lepte meg a múltkori posztunk, amiben egy kampányfilmet mutattunk be arról, milyen rövid idő elég egy gyerek elrablásához. De azzal már szembe száll, hogy az emberek nem figyelnek, nem segítenek az eltűnt gyerekek kapcsán, mint ahogy egy másik filmben láthattuk. Csak nem mindenki tudja, hogy hogy segítsen… De talán erre is van megoldás! Ti ismeritek?
Az anyatársak többségének arcán meglepetéssel keveredő felháborodást látok, amikor szóba merem hozni ezt a témát. Sürgősen leszögezik, hogy ők bizony vigyáznak a gyerekükre, nem is értik, hogyan fordulhatna ez elő. Közben lelki füleimmel hallom, ahogy azt mondják: „Micsoda anya ez, hogy elhagyta a gyerekét?!” Persze nem mondják ki, de látszik a sajnálkozás szemükben.
Az anyatársadalom páriája lettem, mert egyszer, egyetlen egyszer az én megbízható gyerekem úgy döntött, most éppen mégsem fogad szót.
A Duna-parton sétáltunk, és úgy döntöttünk, eszünk egy hekket. Százszor jártunk már a helyen, és eddig mindig ugyanaz volt a menetrend, amíg én a kicsivel az asztalnál ülök, ő a part szélén, úgy, hogy lássam, kavicsokat dobál. És most vissza kellett lépnem a pulthoz egy plusz szalvétáért…
Mire visszaértem az asztalhoz, a fiam sehol nem volt. Először nem estem pánikba, csak szörnyű dühös lettem, mert nem maradt ott, ahol megbeszéltük. Megtörölgettem a kicsit, és a babakocsit tolva a parthoz mentem. És sehol sem láttam a gyereket!
Nem kívánom ezt az érzést senkinek! Hirtelen elöntött a rettegés, és nem tudtam elkergetni a képet a szemem elől, hogy a vízben fogom meglátni a kék pulcsiját. Rohanni kezdtem kiabálva a nevét, miközben éreztem, hogy kezd teljesen eluralkodni rajtam a pánik, és legszívesebben sikoltoznék. Elrohantam az első sarokig, ami eddig rejtve volt a vendéglő miatt a szemem előtt, és akkor láttam, hogy egy nő kézen fogja a gyerekemet, és elindul – az ellenkező irányba!
Ordítva rohantam utánuk, és hamarosan be is értem őket, ahol – bevallom – tombolva kértem számon a nőt, hogy mit képzel, és rendőrrel fenyegetőztem. Szerencsétlen nő hosszú percek múlva tudta elmondani, hogy ő – nem túl szerencsésen – nem azt kérdezte a gyerektől, hogy hol az anyukája, hanem hogy hol lakik, meg tudja-e mutatni, és így elindultak a fiam útmutatása alapján a lakásunk felé. Csak segíteni akart…
A lakásig még kitartottam. Az előszobában kezdtek potyogni a könnyeim. Zokogva mondtam el neki, mennyire féltem, hogy soha többé nem látom. Azt hiszem megértette, miért nem csinálhat ilyet soha többet.
Persze magamat hibáztattam. Éjszakákon át forgolódtam álmatlanul, azon töprengve, hogyan lehetne az ilyen eseteket elkerülni. Arra jöttem rá, hogy sehogy.
Addig könnyű a dolgunk, amíg a gyerek csak kúszik-mászik, és nyugton megül a babakocsiban. De amint járásképes lesz, ne adj Isten kismotorra vagy biciklire száll, semmi sem akadályozza meg, hogy eltűnjön. Elég, ha a megcsörrenő telefonodra nézel, vagy fizetsz a boltban. Mire felnézel, hopp! a gyerek már sehol sincs.
Végül rátaláltam a QR kódos gyerekazonosítóra, amit mindig a gyerekre adok, ha elmegyünk valahova. Szerencsére erőltetnem sem kell, a cuki állatfigurák közül a kedvencét, a kutyust választotta. Büszkén hordja a nyakláncot, sőt, a kabátjára külön kért még egy fityegőt.
Így én most nyugodt(abb) vagyok. A gyermekrablóktól nem véd meg, de segít a megtalálónak segíteni. Csak a sajnálkozás zavar, amit az anyatársak arcán látok, ha elmesélem, mi történt velünk. Nem azért, mert szégyellem, ami történt. Hanem mert tudom: gőgös magabiztosságuk nem engedi, hogy bármit is tegyenek előre azért, hogy elveszett gyerekük biztosan hazajusson hozzájuk.
A kép forrása a képre kattintva érhető el, ahol egy másik lehetséges módszert, egy telefonos appot mutatnak be, amely segítségével lehetőségünk van megtalálni eltűnt gyerekünket.
Ne haragudjatok, de szerintem ez a QR-kódos izé egy hatalmas nagy baromság! Ötezer forint egy darab lapos műanyag kutyáért?! Jézusom, és van, aki ezt megveszi?? Hát ma már tényleg minden hülyeségből üzletet lehet csinálni.
Az, hogy beleírom a gyerek kabátjába vagy akármijébe az elérhetőséget, az nem egyenlő azzal, hogy lovaskocsin megyek dolgozni. Sokkal inkább azt, hogy ingyen és tök egyszerűen megoldok valamit, amire másnak agyonbonyolított lehúzós biznisze van, ami ráadásul csak igen szűk keretek között működik…
Nemlajos, én a Dunaparton töltöttem minden nyaramat. Eszembe nem jutott, hogy ne játszhatnának a gyerekeim a partján.
Szerintem teljesen jól csinálod, és pont annyi problémád van, amennyi együtt jár ezzel.
Van QR olvasóm, és felismerném, hogy mi van rajta.
Amúgy volt egy folyamatosan elvesző gyerekem. Szörnyű volt, és megértek másokat. Ráadásul, ha elveszett, akkor üvöltött, és nem válaszolt.
Hja, hát a gyilkos elméktől tényleg megkettyül az ember 🙂 Én pont azóta vagyok képtelen nézni, mióta gyerekeim vannak.
Ezek nagyon érdekes kérdések, és sok-sok gondolatod az enyém is.
Nekem is sokszor eszembe jut az a szabadság, ahogy felnőttünk.
Elképzelhetetlennek tartom, hogy a gyerekeim így nőjenek fel, pedig nekem akkor éppen ez kellett, hogy minden szülői hiba ellenére olyan ember legyek, amilyen.
A szülői hibákat nagyrészt hoztam magammal, a szabadság meg elmaradt…
Valahol azt olvastam, hogy lassan már chipet lehet kérni a gyerekbe. Na, ez kicsit kiverte nálam a biztosítékot, aztán elgondolkodtatott: hányan lennének azok, akik belemennének és még megfejelnék egy gps nyomkövetővel is…
Engem sokáig a boltban néztek ketyósnak, mert nem a fizetésre koncentráltam, hanem arra, hogy hol van a gyerekem. Ma már könnyebb, rengeteget beszélgettünk róla, hogy miért nem szabad elszaladni, miért kell megvárni a szülőket és miért nem megyünk el kedves idegen bácsikkal és nénikkel. 3,5 éves és mellettem áll nyugodtan, amíg fizetek és a bevásárlókocsit vagy a kezemet fogja, amíg kiérünk a csomagtartóig. Ám így is mindig mindenre odafigyelek, Szerintem simán felvételizhetnék magánnyomozónak: látom kik vannak körülöttünk, milyen autók és tartsatok paranoiasnak, de még a rendszámokra is vetek egy pillantást.
Azt pedig meg sem tudom számolni hány gyerek csapódott hozzánk séta közben, a szülők pedig többszáz méterre fagyiztak vagy frissítőztek…Tudom, gázos, de hát jobb figyelni, mint kétségbesve rohangálni…annyi szörnyűséget láttam már és a mai napig látom, hogy az anyuka simán a gyerekülésben hagyja a gyereket, miközben lazán besétálnak a boltba… az én gyilkos elméket néző agyamban képzelhetitek mik játszódnak le bennem… ez sem jó, tudom. Ez van.
QR kód olvasóm nekem nincs… De jó ötlet, kicsit meghaladja a kort.
Gyerekkoromban én is vesztem el. Elhagytak a piacon. Emlékszem, ott bolyongtam sírva… Elég kicsi lehettem még. Aztán valahogy megtaláltak. De emlékszem, nagyon kétségbe voltam esve (lehettem maximum 3 éves). Anno még nem volt ennyi gyerekrablás, (van Magyarországon sok, tényleg?) és a szülőket szerintem nem izgatta annyira a dolog. Anno. emlékszem, egyedül, felügyelet nélkül játszottunk az árok parton, az utca gyerekei, óvodás korunkban már. Anyuka kíséret nélkül átmehettünk a szomszéd gyerekhez játszani. Sőt, játszhattunk kint az udvaron is anélkül, hogy pánikoltak volna a szülők, hogy nehogy valmi bajunk essen. Esett? Talán. Volt olyan. Tiltott dolgokat csináltunk, bogarakat “teszteltünk”, meg gilisztákat… Most? … Jaj, ha egy pillanatra felügyelet nélkül hagyom a kertben – a férjem pánikol. Nehogy baja legyen! A nappaliban van egyedül, míg én a mosdóban vagyok? Nehogy valami kárt tegyen magában! Nem szabad egy percre sem magára hagyni!
Tényleg nem?
Igen, nem szabad egy zsúfolt áruház gyermekmegőrző játszóterén őrizetlenül hagyni a piciket. De valóban kivédhetetlen, hogy soha, sehol… És igen, gyakran szerencse kérdése, hogy lesz-e baj. De mi a normális, a határ ahhoz, hogy a gyerek se érezze úgy, hogy a felnőtt rátelepedett, és semmi mozgásteret se hagy neki, semmi önállóság?
Anno volt, hogy a 8 sarokra lévő óvodába is egyedül mentem már. Aztán általános iskolába is egyedül jártam, pedig átszállással kellett menni – busszal és villamossal – már elsős koromban egyedül mentem. Változott a világ, tudom. De nem lehet, hogy a gyerekek a folyamatos figyelés és szállítás miatt nem nőnek fel, és nem mernek önállóvá válni?
Én csak azt mondom, hogy ha ugyanígy feltették volna a kérdést az elektromosság házakba való bevezetése előtt, akkor valószínűleg még ma is petróleummal világítanánk.
Nem baj, ha erre is van egy új módszer. Pár év, és a többség tudni fogja, mi ez a qr-kód.
(egyébként meg minden francoskarikán rajta van, miért ne lehetne a gyereken is? :))
Nem, valóban nem lovasszekérrel járok be dolgozni….
De szakmámból kifolyólag többet tudok a QR kódról, mint általában az emberek és felhasználói piacát is ismerem a kódnak…..
De tegyünk egy próbát!
Kedves Olvasók! Jelezzétek, ha van QR kód leolvasótok és ha találnátok egy gyereket, akkor azt néznétek, hogy a nyakában lógó kutyán van QR kód, akkor az biztos őt segít azonosítani….
Na igen, de szerintem meg egy jó irány, mert értem én, hogy alkoholos filc, de Te sem lovas szekérrel jársz be a közeli városba 😉
Nekem nagyon szimpatikus, hogy van egy ilyen lehetőség, amit vélhetően egyre többen tudnak majd használni.
Ettől még megtanítanám a gyerekemnek a telefonszámomat, nyilván.
És a Duna-parton én sem hagyom egyedül a gyereket, bár ezt a szituációt most pont meg tudom érteni, gondolom, a Római, jártam már ott, két-három méterről beszélhetünk, szerintem (és ott a víz még messzebb is van, mert van egy ártér is lentebb, nem? Régen jártam arra, most meg már át is alakították, azt hiszem)
Sajnálom a gyerekelvesztést. Velünk is előfordult már ilyen. 3 éves lányom lelépett az apja mellől a Budaörsi Tescoban egy szempillantás alatt….
Bevallom én azt a részét tartom felelőtlennek ebben az esetben, hogy a Duna parton otthagyod a gyereket úgy, hogy te arrébb vagy. Szerintem ez nagyon veszélyes, a Duna nem játékszer…… Értem, hogy szerinted biztos nem megy bele, de mi van ha mégis….. A Duna még úszni tudó embernek is veszélyes lehet.
A QR kódos azonosítás meg szerintem feltételezi, hogy olyan ember találja meg a gyereked, aki egyrészt tudja, hogy mi az a QR kód, másrészt okostelefonján van alkalamzás letöltve és tudja hogyan kell használni……
Szerintem, ha a kutyusra alkoholos filccel ráírsz egy telefonszámot, az sokkal hetékonyabb…..
Nálunk egyébként az jött be, hogy olyan 5 éves koruktól megtanítottuk a telefonszámomat és megtanulták azt, hogyha elvesznek, akkor felnőttől segítséget kérnek és elmondják a számomat, hogy ez anya száma. Soha nem volt rá egyébként szükség….