Liza nem hisz az esélyegyenlőségben, és meg kell vallanom, nem találok rajta fogást. Ti?
Egy pillanatra lefagytam, amikor a főnököm egy esélyegyenlőségi előadásra szóló meghívó láttán ezt mondta: Esélyegyenlőség? Nincs esélyegyenlőség! Az én gyerekeim négy nyelven beszélnek.
Szívesen visszaválaszoltam volna neki valami éleset, pl. hogy igen, ehhez kell rengeteg pénz az angol nyelvű magánovira, egy külhoni feleség, és még több pénz a házhoz jövő nyelvtanárhoz, meg a heti 3 különórához, a sok külföldi utazás, nyelvterületek látogatása, a síelés, a külföldi, szintén több nyelven beszélő rokonok.
Persze, csak mosolyogtam. Aztán elgondolkoztam a dolgon. Igen, ezek a gyerekek előnyben vannak. Akkora plusz tudással rendelkeznek általános iskolás korukra (személyiségüktől függetlenül), amit az én gyerekem nem fog tudni behozni. Én sosem fogom tudni mindezt biztosítani. Kedvesen, egyszerűen, akár egy idegen nyelvre megtaníthatom, de nem tudunk nyarakra elutazni. Nem tudok kimaradni a munkából, és mindenre elvinni a gyereket. Nem tudom a tudásvágyát folyamatosan információval kitölteni. Munka mellett nem megy. Mit kéne tenni, ha a gyerek tehetséges?
A környezetemet végigelemeztem, rájöttem, hogy rengeteg valóban tehetséges gyerek nem bontakoztathatta ki a képességeit, és most, hogy felnőttek vagyunk, és az osztálytalálkozón beszélgettünk, rácsodálkoztam, hogy a sok kiemelkedő, tanárok kedvence, csupa ötös volt osztálytársamból mennyire középszerű emberek lettek, elenyésző a felsőfokú végzettségű közülük. Persze annak idején is tudtam, hogy rossz a családi hátterük. Sokat panaszkodtak, de általános iskolában még jól tudtak teljesíteni. Sőt, kiemelkedően.
De mást láttak a családjukban. A családjuk nem motiválta őket a tanulásban, nem segítette őket abban, hogy azután jó iskolát válasszanak maguknak, és nem segítette abban sem, hogy legalább a tanuláshoz megfelelő körülményeket teremtsenek, hiszen ki kellett járni a kiskertbe kapálni, meg tanulás helyett vigyázni kellett a kisebb testvérre. Nem volt pénz külön tanárra sem, érettségiig az eredményeik leromlottak. A család feleslegesnek (és túl drágának) találta, hogy finanszírozzanak még éveket a felsőfokú intézményekben. De miért is akarnák, hogy egy “egyszerű” család leszármazottja kibontakozzon? Bár végül is ő sem ezt akarja már. Látta példaként, a legfőbb érték, legnagyobb boldogság a disznóvágás, és a piálás, mindenek netovábbja a nagy családi hepaj, ahol az egyszerű rokonok ezer éves sztorikat mesélnek. Az összes baráti kapcsolata is ebből a körből jön, idegenként érezné magát egy olyan társadalomban, ahol műveltebbek az emberek. Elfogadta, boldog benne. Egyáltalán nem tragikus a történet, maximum csak annyiban, hogy ezek a gyerekek tehetségesek voltak. Most a fogyasztói társadalom tipikus résztvevői. Nem hajtanak végre nagy tetteket, az adottságaik csak elenyésző részét használják. A csupa ötös tanulóból lett egy egyszerű kozmetikus. A művészien rajzolóból meg műkörmös.
Aztán vannak azok, akik hiába tehetségesek. Úgyse veszi észere a tehetségüket senki. Sőt, abban a körben káros. Akiknek nagyon rossz a családjuk, akiket bántalmaztak, elveszhetnek. Akik sosem kaptak pozitív megerősítést, akik még iskolába se jártak. Akik rossz útra tértek már gyermekkorukban, akikért az egész esélyegyenlőségi programot kitalálták. Tehetségesek, rossz háttérrel. Legyen esélyük.
De mire lesz esélyük, ha rossz a családjuk? Ha visszamennek, mit kapnak? Nihilt. Milyen példát láttak? Segélyből élést, iskolakerülést, hazugságokat. Milyen esélyegyenlőségi program az, ami a családi körülményeket megváltoztatja? Mi vár azokra, akik a legnehezebb környezetből próbálnának kiemelkedni?
A tehetség bonyolultabban kategorizálható, mint korábban gondoltam. A tehetség sok gyermekben benne van. De a legtöbb gyermekben már egészen kicsi korban elnyomják, azzal, hogy elhanyagolják a kicsiket, hiába érdeklődnek, nem kapnak választ.
A gyerekeken is múlik: aki nem kap megfelelő hátteret, el kell fordulnia, el kell utasítania az egész addigi neveltetését, a korábbi családi modellt, és ingatag talajon járva, teljesen új utakat kell járnia, önállóan. Erre szerintem csak nagyon kevesen képesek, még azok közül is, akik végül a nehéz körülmények mellett valamilyen végzettséget mégis szereztek. Nehéz utána a megszerzett tudás szerinti “magasabb” szintű társadalmi osztály életét élni úgy, hogy nincs rá gyermekkori példa. De talán nem lehetetlen.
Szerinted ma Magyarországon (vagy bárhol a világon) létezhet esélyegyenlőség?
Hm, mondasz valamit, csak igen kevés jól megvalósított álmot látok.
A barátnőm az álmát valósítja meg épp, csak épp olyan csapdába kerül, sőt, rosszabba, mintha egy szimpla beosztott lenne. Ő maga választotta, hogy a maga ura lesz, a maga főnöke. De hogy megéljenek, a gyerekét passzolnia kell, és ki van szolgáltatva a piacnak, ha az ügyfél este akar jönni, hát este jön, és mindig délután-este jön. Ő meg a gyerekét kb. állandóra a nagyszülőkre hagyományozta. De azt csinálja, amit szeretne. Csak nem a családjával van… Vagy a férjem, aki – bár lehetett volna diplomája – de vállalkozóként 3 ember helyett dolgozik, mert nem tud fizetni megfelelő mennyiségű alkalmazottat. Bizonyos dolgok csak megfelelő cégméretben működnek, ahhoz szintén nagy tőke kell. Ahhoz meg vagy lottó ötös, vagy egy tőkefelhalmozós időszak… Amit a család bán. Vagy egy olyan szabad szellemi munka, amit megfizetnek. Ahhoz szakértőnek kell lenni. Azt a szakértelmet meg meg kell valahol szerezni.
Szia Aliza,
köszönöm a részletes válaszokat!
Akkor most leleplezem magam, akármilyen kultúrálatlannak is fogok töle tünni….fogalmam sincs ki az a Vekerdy. Amiket írtam nem elméletek, hanem saját börön szerzett tapasztalat.
Teljes mértékben egyetértünk abban, hogy:
“Csak az dönthet a sorsa felől szabadon, aki tudja, hogy mik között dönt”
és abban is, hogy:
“szappanoperák és vidámpark, sör-virsli.” – n túl van az élet értelme.
Szerintem csak abban nem értünk egyet, hogy ezt hogyan érjük el, hogyan tegyük lehetövé, hogy a gyerekböl olyan felnött legyen, aki felismeri és tudja használni a lehetöségeit. Az én meglátásom szerint egy felsöfokú végzettségnek ehhez semmi köze. Annyi példát tudnék említeni “híres” emberek közül és még többet a saját környezetemböl (ami nyílván nem mondana senkinek semmit) aki vagy egyáltalán sosem járt föiskolára/egyetemre vagy járt de nem végig, tehát nincs papírja.
Röviden csak úgy tudom megfogalmazni, hogy az egyetemen nem tanítják a talpraesettséget sem az érdeklödést vagy a nyitottságot. Nyelvet pedig máshol is lehet tanulni.
Félre ne érts! Ezzel nem azt mondom, hogy semmi értelme! Számtalan olyan szakma és állás van, ahol ez elengedhetetlen, és ha valakinek az a vágya, hogy azt a bizonyos szakmát üzze, bizony-bizony végig kell koptatni az egyetem padsorait. Csak szerintem a boldogságot rejtö életre, az önállóságra nem feltétlenül ez az egyetlen megoldás. Csak egy megoldás a többi között.
Nehéz kérdés, mert máris felmerül, kinek mi a boldogság? A társadalmilag eröltetett “szép lakás, nagy, új autó, márkás cuccok” ami sokszor (nem mindig) együtt jár a:
“jajj, megint hétfö, be kell mennem dolgozni” vagy
“már CSAK 3 nap és hétvége…” vagy
“..uuuuh, már 3 óra, 5-ig már fél lábon is kibírom” vagy
“jaj, most kit hívjak fel, az apjának fontos tárgyalása van, nem ér rá, és a kedves fönököm nem enged el holnap, hogy a tanári értekezlet miatti rövid nap után elhozzam a 6 éves gyerekem a suliból”
érzéssel, vagy mindezek helyett a magam lábán állok, magam ura vagyok, én osztom be az idöm, nincs fönököm akinek a kedvét kell keresni, akkor megyek és oda ahová kedvem tartja, én szabom meg a munkidöm elejét/végét, tervezem a szabadságom, szervezem a napi sportlehetöségem és a nyelvórám és élvezem az egész napom, mert munkaként is olyasmit csinálok ami tényleg érdekel, amitöl nap mint nap jó érzés felébredni és alig várom, hogy belevethessem magam és újabb jó eredményeket érjek el, ja és még meg is élek belöle..nem luxusban, de igen jól.
Nézöpont kérdése…na ehhez kell a nyitottság, amiröl írsz. De ennek a külföldi út csak akkor a feltétele, ha valóban ott van fejben és lélekben az a gyerek, nem úgy mint a legtöbb nagyon jó háttérrel rendelkezö fiatal, aki nem lát ki a mobilja mögül, és fogalma sincs éppen hol jár. Ezért nem minden pénz és/vagy egyetemi végzettség kérdése.
A felsöfokú végzettség nem garancia a boldog életre. Nagyon sok, a fönöke által lelkileg meggyötört és / vagy totál kihasznált, túldolgoztatott és alulfizetett embert ismerek, aki mit nem adna, ha egy olyan szakmája lenne, ahol ö maga a fönök és nem a vezérigazgató vagy a felügyelö bizottság vagy.., vagy.
Ahogyan azt sem állíthatjuk, hogy ha valakinek nincs ilyen végzettsége, annak esélye sincs a jó életre. Erre számtalan ellenpélda van a világon, csak nézz körül.
Mindenesetre sok sikert kívánok neked és a gyeköc(ök)nek is 🙂
És a 3. csoport… Akik tényleg nehéz helyzetből jöttek, pl. olyan emberek, akiket gyermekként bántalmaztak, vagy elhagyták a szülei. (3. link az írásomban – mintha róluk szólna. Megérintett? Igen. Fejbe is vert.)
Láttam. Ismerem. Tudom… Saját családomban is van ilyen. Bizony.
Hiába intelligensek. Akkora sérülésük van, hogy ha még el is tudnak végezni egy iskolát, számukra a cél, hogy ne úgy végezzék, mint szüleik. Számukra tényleg az a nagy cél, hogy legyenek autószerelők, vagy bármi más hasznos. Ne drogos… Ne alkoholista. Ne börtöntöltelék. És bizony az értékrendszerük más. A legfőbb érték az anyagi biztonság, hogy legyen elég étel, legyen mindig tele a hűtő, és meglegyen a sörre való.
De tisztelem azokat, akik saját magukon és környezetükön túl tudnak lépni.
Őket is, ha autószerelők, kozmetikusok.
Nem, nem az angol tábort irigylem.
A szülőt, aki el tud utazni a gyerekkel nyelvterületre szünetekben.
A szülőt, aki világnézetet ad a gyereknek. Azzal, hogy nem a National Geographi-con mutatja be más népek kultúráját.
És a lehetőséget, hogy esetleg – ha a gyerek később úgy akarja, tehetsége és nyelvtudása!!! engedi – akár bekerülhessen egy tényleg normális színvonalú európai vagy akár EU-n kívüli egyetemre.
Hogy tényleg kibontakozhasson.
Ebben egy átlag szülő nem tud segíteni.
Kell a nyelvtudás.
Kell a világnézet.
Kell egy bizonyos társadalmi csoportba való belelátás, hogy tudjuk, mire lehet vágyni. Magas kultúra – a kozmetikusok közül kit érdekel?
Szerintem ez az igazi boldogság. Kultúra, kultúra…
Nem a szappanoperák és vidámpark, sör-virsli.
Szép, pozitív, amiket írtál, egyértelműen Vekerdy-féle elméletek.
De sztereotípiák.
Érdemes elolvasni az írásomban belinkelteket.
És pár dolgot pluszban átgondolni:
A végzettség az igenis számít. Csak az dönthet a sorsa felől szabadon, aki tudja, hogy mik között dönt. Az nem, aki kényszerpályára kerül. Akinek megfelelő végzettsége van, és úgy gondolja, inkább nem használja, hát rajta. De mi van azzal, akinek 140 feletti a mért IQ-ja, de nincs végzettsége, így lesz egy kiégett gyári munkás? Csak panaszkodik, hogy mi lehetett volna… Boldog lesz? Nem. Van pár ismerősöm, aki így járt.
Vannak dolgok, amiket kizárólag gyermekkorban lehet megszerezni, megalapozni. Felnőtt korban már nulláról nagyon nehéz beíratkozni egy egyetemre, újra le kell érettségizni emelt szinten, aztán beülni az iskolapadba, amikor már nem tartja el senki az embert. Munka mellett ki tudja ezt megcsinálni? Vagy család mellett? Valaki biztos, de én nem lennék rá képes. Főleg, mert ilyenkor már mások a prioritások.
Én szerencsés vagyok, mert ennél többet nem tudtam volna magamból kihozni, maximum csak az önkifejezés szintjén, ha tanulhattam volna zenét, művészetet, és ha a környezetem erre is fektetett volna hangsúlyt. De nem csodaa, már nyolcadikban a farsangon falábú balerinának öltöztem – pont azt szimbolizálva, hogy van bennem valami, amit nem tudok kifejezni. Nem kaptam meg rá az eszközöket, és azóta még kevesebb lett a lehetőség.
Sokan vannak a 2. csoportban. Gyerekkorban jó tanuló, aztán felnőtt korban átlagos… De természetesen nem nézem le a kozmetikusokat, ha tényleg ez volt az álmuk, és beteljesítették. Viszont sajnálom azokat, akik folyton siránkoznak, hogy lehetett volna jobb… Most éhbérért ki vannak szolgáltatva másoknak. Nem volt választási lehetőségük. Mert a családjuk nem foglalkozott velük gyerekként. Mert ők maguk meg 16 évesen nem látták, hogy jobban kellene tanulni, hogy később, 30 évesen kibontakozhassanak.
Most keserűek, és TV-zéssel vagy alkohollal vagy egyéb pótcselekvésekkel szedálják magukat, hogy tovább élhessenek. Üresen.
Boldogság az, ha az egyetlen téma a pénz, a pletyka, ki-hogy néz ki, ki kit csal meg?
Fogást találni a cikk mondanivalóján nem tudok, mert így van, ez a tapasztalatom nekem is, sok tényezö van, amik miatt nincs esélyegyenlöség. Legalább is ha ezt a foglamat leszükítjük a felsöoktatási intézményekbe való bejutásra, végzettségre. De vajon ez egyet jelent a kiegyensúlyozott életre való esélyegyenlöséggel? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ez szerintem egy másik hosszú cikk témája.
Egy-két gondolattal a cikk közepén egyáltalán nem értek egyet.
“csupa ötös volt osztálytársamból mennyire középszerű emberek lettek, elenyésző a felsőfokú végzettségű közülük” – ezek szerint ha valakinek nincs felsöfokú végzettsége az egyenlö a középszerüvel. Ezt keserédesen viccesnek tartom. Különösen miután volt szerencsém megtapasztalni több magyarországi föiskola és egyetem oktatási színvonalát. Biztos csak nekem nem volt szerencsém, állítom, hogy van jó is. De ha arra gondolok, hogy a fenti gondolat szerint azok akik a ezekben az általam is megjárt intézményekben végeztek, nem középszerüek, mert hát ugye van felsöfokú végzettségük, akkor elfog a vihogás és nem bírom abbahagyni…
“A csupa ötös tanulóból lett egy egyszerű kozmetikus.” – az én értelmezésem szerint ez a mondat – mellesleg az egész cikk – lenézi a kozmetikust, az autószerelöt, a péket. Miért is? Ha az az ember megtalálta szíve vágyát abban amit csinál, napi szinten kiegyensúlyozottá, boldoggá teszi a szakmája, ö ad a társadalomnak a szolgáltatásával, megél belöle úgy ahogy ö szeretne, cserébe pedig elismerést kap, szeretnek hozzá járni, megbecsülik, akkor miért baj, hogy nem 3 diplomával munkanélküli? Van nem munkanélküli diplomás is, de hány sztorit hallottunk, hogy le kell hogy tagadja valaki a végzettségét, mert túlképzett, vagy hogy annyian végeztek azon a szakon, hogy a szakmája telített és esély sincs elhelyezkedni a nagy számok törvénye alapján, max. ismeretségen keresztül. Vagy hány több diplomával rendelkezö fiatal megy el külföldre takarítani, mert nincs jobb. (Mellesleg a takarítással semmi baj, amennyiben a maradék idejét arra használja külföldön, hogy nyelvet tanuljon vagy valahogyan másképp elöbbre jusson)
…és hogy a cikk írójának ne legyen rossz érzése, amiatt, hogy nem tud több nyelven beszélö rokonokat 😀 és sítábort stb. biztosítani a gyereknek: a biztos érzelmi háttér a legfontosabb. Ha a gyerek lelkileg rendben van, akkor nem kallódik el, és mindig minden adott helyzetböl a legjobbat fogja kihozni. Ha most nincs lehetösége tiniként 4 nyelvet megtanulni, de megtanul éretten, önállóan gondolkodni és cselekedni, akkor majd mikor elég nagy útra kel és maga teremti meg a nyelvtanulás lehetöségét, akár külföldi tanulással, munkával. Nem 3 diplomától, mégcsak nem is a felsöfokú végzettség meglététöl fog függeni a boldogsága, hanem hogy képes egyedül is helytállni a világban, a maga ura lesz és nem mások kedvét kell keresnie egy életen át, mint annyi sok társának. Támogasd az ambícióit, legyél biztos hátországa, ahova szívesen tér vissza, és minden rendben lesz 🙂
Néhány gondolat:
Magánovi, angoltábor (óvodásnak!), lovaglás, stb. : többet árt, mint használ. A 3-4-5 éves gyerek játsszon, lehetöleg ne elöre gyártott játékokkal és elöre gyártott gondolatokkal. Hanem emberkét gesztenyéböl, papárterítö ollóval, mese, ahol a képzeletében kelnek életre a szereplök…. érted mire gondolok.
Versenyistálló iskola, gimi: nagyon kis százalék tudja valóban hosszú távon jól használni a pluszt amit itt kap. A legtöbbje megutálja, nem tud vele mit kezdeni, alig várja, hogy elvégezze, szabaduljon és na csak akkor, 18-20 éves kallódik el igazán. Arról nem beszélve, hogy a sulipartik veszélyesebbek itt, mint bárhol máshol, mert sokkal veszélyesebb cuccokra van meg mindegyiknek az anyagi háttere, mint egy “normális” iskolában.
Megoldás: …tökéletes nincs. Elég jó van. Egy egész iskola, ami jó…nehéz ügy. Egyetlen egy pedagógus, aki valóban az, minden kínja ellenére valóban hivatásnak tartja, és azért él, hogy az a kevés fogékony gyerek a masszából aki hozzákerül valóban vigye valamire. Na azt kell megtalálni. Müvészet, de nem lehetetlen.
És azt még nagyon csendben tennem hozza (és aztan bedugulok) hogy Franciaorszagban nincs maganovoda. Pontosna a eselyegyenloseg jegyeben. Vannak a korzeti koz ovodak ISKOLAK, hiszen az ovi nalunk mar iskola, es ezen belul ha valaki valamiert nem akarja oda iratni a gyereket akkor a legkozelebbi katolikus iskolaba iratja a gyereket. Itt ezen a szulok nem agyalnak, hiszen MINDEN iskolabol es ovodabol uyganaz az elvaras. Nagyjabol a gimnaziumig ez az alap, utana pedig jonnek a gimik, szakkozep stb….Addig ha a gyerekben “lat valamit” a szulo fizet magantanart, vagy kulonorat stb….de az allam nem finansziroz kvotakkal maganovodakat (talan a Waldorf a kivetel, de az is csak a nemzetkozi programja miatt). És jééééé minden gyerekbol felnott lesz, nem is ertem hogy csinaljuk. És nem gyozom ismetelni magamat, ebben az orszagban szuletik a legtobb gyermek egesz Europaban. Chloe
bocs, ütődött vagyok… “nagyon rengeteg” 😀
baobab
Peregrina, szivemből szóltál. Én értem a szülőket, hogy a legjobbat akarják a gyerekeiknek, de fel kell fogni, hogy nem minden gyerek jut be a Harvard-r csak mert sok esze van, és nem minden gyerek lesz nyelvi vagy matekzseni, hiaba az oviban mar szorzott (hulye pelda). Azt se felejtsuk el, hogy vannak gyerekek akik hirtelen rengeteget tanulnak, és aztan lelassulnak kiegyenlitve a tudasbeli kulonbseget egymas kozott. Hany olyan osztalytarsam volt aki kituno tanulo volt az altalanosban, es aztan a kozepsikolat epp csak atveszelte. Es ehhez semmi koze nem volt a szuloi hatternek. Igenis a szulo dont hogy 20. Barbie vagy beiratom a gyereket egy nyelvi taborba mondjuk az amerikai iskolaba ami egy hetre 100 rongy..sok pici sokra megy. De ez szerintem nem a gyerek hanem a szulo agyi kapacitasan mulik.
Kedves Aliza,
Nekem az ilyen es ehhez hasonlo mondatoktol el kezd forrni a verem, (Integralas, tanarnak a magatartas zavaros gyerekre kell figyelni,”
Mivel erintett vagyok…kulfoldon hogy van nem tudom, en csak Franciaorszég példajat tudom neked megmutatni: Franciaországban akar magan akar allami az intezmeny, midnen ygereknek joga van oda jarni ahova a szulo szeretne es penze van….DE. Itt ilyen nincs hogy ez az iskola integral vagy nem. Nekik ez kotelezo, ez torveny. Az egy masik kérdés hogy a tanitonak nem KELL kulon foglalkoznia a problemas gyerekkel mert ott u mellette egy AVS (assistance vie social) aki segit annak a gyereknek a megfelelo toll fogasban, ujra elmotyogja agyereknek meg erthetobben mirol szola pelda vagy csak egyszeruen kikiseri pisilni, es visszafogja a gyereket ha az menne mar……Szereny velemenyem szerint, ha a magyar gyerekek is iylen kozegben nonenek fel, nem bamulnak a mozgas vagy ertelmi serult embereket gyerekeket az utcan nem mutogatnanak rajuk, mert megszoknak hogy a kornyezetuk resze. Ettol szerintem egy gyerek csak “gazdagabban” érzékenyebben no fel, nem mellekesen meg az eselyegyenloseg is megvalosulna valamilyen szinten..tudom bilibe log a kezem es a magyar rendszer nem kepes ezt finanszirozni..en csak azt nem ertem, ha azon nyivog mindenki Magyarorszagon hogy milyen keves gyerek szuletik, akkor arra a keves gyerekre tobb penznek is kene jutnia vagy rosszul latom? l
Egyetértek azzal, hogy rengeteg múlik a családon és az iskolán, de akár már egy szerető és támogató felnőtt rengeteget tud előmozdítani a gyerek tehetségének kibontakoztatásában! És tényleg kevés és nehezen elérhetőek azok az iskolák, amik igazán profik ebben: differenciálnak, integrálnak, deriválnak 🙂
Én a szüleim példáját ismerem jobban: eltérő módon, de mindketten megtalálták az utat-módot ahhoz, hogy diplomát szerezzenek (többet is), kibontakoztassák a tehetségüket, pedig mindketten egy távoli kis faluban éltek, a nagyszüleimnek maximum szakmája volt, de mindkettejüket támogatták a céljaikban, és küzdelmes is volt, amennyire elmesélik.
A mi számunkra meg már természetes, hogy a gyerekünk sportoljon, legyen lehetősége minél több mindent kipróbálni, kiderüljön, mihez van tehetsége. Ehhez igyekszünk mindnent megtenni, és nem hinném, hogy milliomosnak kellene lenni ehhez. (Remélem…) Inkább talán a prioritásokon, az értékrenden múlik sok. Hogy arra költjük a pénzünket, hogy minden szobában legyen jó nagy TV meg X-Box, vagy arra, hogy utazzunk/a gyerek lovagoljon/zongorázzon, tudom is én..
Léteznek pozitív példák, akiknek már sikerült nehéz családi körülményekből kitörni. Megmutatni.
Ha nincs is esélyegyenlőség, attól még foglalkozni kell vele. A programot én magam elengedhetetlennek tartom.
Sajnos igaz, nagyon rengeteg tehetség elkallódik, én is sok ilyen példát láttam.
Baobab
Igen… A “felzárkóztató” iskolák, ahol megengedettek a magatartászavarok, és integráltan oktatnak (akár enyhén értelmi fogyatékosokat), az átlagos vagy akár átlag feletti gyerekekkel nem foglalkoznak megfelelően, mert a tanítók figyelmét lekötik az integrálandó tanulók… Az átlag iskolák között is lehet nagy különbség. A versenyistálló iskolákba pedig kizárólag ismeretség alapján lehet bekerülni. Ott se (feltétlenül) a gyerek tehetsége számít, hanem a szülők társadalmi helyzete. Biztosra mennek… De már az oviknál is van hasonló tendencia, a körzetesítés mellett. Igaz, több a magánovi, és aki gazdag, az oda íratja a gyerekét, ott aztán annyi extrát kapnak. Angol nyelvi lektorok… Lovaglás oktatás… Igen, irigykedem! Vagy a csuda tudja. Ha esetleg gazdagok lennénk, kifizetnénk ezt a sok speciális programot és törődést, eleve a gyerek baráti köre is olyanokból állna, akik nem az erőszakos rajzfilmeken és “valóvilágon” művelődnek, mint az oviban olyan sokan… És az iskolára fokozódik. Attól félek, egy átlag iskolában az a menő, ha valaki esti filmeket néz, és nem az, aki jól gondolkozik. A versenyistálló suliról meg azt hallottam, hogy kötelező elem a márkás ruházat (“mi külföldről rendeljük katalógusból a legmárkásabb gyerekruhákat szezon nyitásakor”), a csúcskategóriás okostelefon… Ez se tetszik. A körzettől távoli helyek pedig integráltan nevelnek. Ami elméletben nem baj, de gyakorlatban nem oldják meg, hogy kezeljék a problémás 50%-ot. Örülnek, ha kapnak tanulókat. Az utazgatás mellett szintén nem tetszene, ha a gyermekemre fordított idő felét a csoport fegyelmezése, és az általa értett dolgok, de a többi gyerek által fel nem fogott dolgok végtelen magyarázata venné el. Jó kérdés, külföldön meg van ez oldva?
Azon, hogy ki milyen családba születik, sajnos nem nagyon lehet változtatni. De hogy a képességeit hogyan tudja kibontakoztatni, az már sok mindenen múlik. Az iskolarendszeren is, első sorban. A magyar iskolarendszer pedig a lehető legkevésbé mozdítja elő a társadalmi mobilitást, és több országot összehasonlító felmérésekből is kiderül, hogy leginkább Magyarországon képtelen az iskolarendszer kiegyenlíteni az otthonról hozott különbségeket. Vannak iskolák, amelyek mégis nekirugaszkodnak ennek az ember feletti feladatnak – a kormány pedig ott gáncsolja őket, ahol tudja, ahelyett, hogy segítenék őket, sőt, máshol is alkalmaznák ezeket a módszereket.
Úgy tűnik, vagyunk annyira gazdagok, hogy elpazarolhassuk generációk jókora részének tehetségét, jövőjét.