Úgy tűnik, nem abban az országban élünk, ahol felhőtlenül ünnepelni lehetne néhány, bizonyos személyeket előtérbe helyező napon – legyen ez nőnap, anyák napja, apák napja, vagy akár talán gyermeknap.
És ezzel nem azt akarom mondani, hogy „bezzeg máshol”, mert nyilván vannak gondok más országokban is. De nekem, nekünk az fáj elsősorban, amit a saját országunkban, a saját életünkben tapasztalatunk.
De hogyan is lehetne felhőtlenül ünnepelni? Amíg az állítólagos ünnepeltek jogai, lehetőségei csorbulnak, egzisztenciájuk veszélyben van, addig hiába a kenetes és magasztos szavak, ezek csupán cifra rongyok, amik még csak arra sem jók, hogy elfedjék a pőre valóságot.
Amit egy „bölcs” honatya is megfogalmazott a tegnapi nap apropóján: “Az Anyák napja azokról szól, akik vállalták a gyermeküket, és megtapasztalták, hogy egy nő ‘önmegvalósításának’ legbiztosabb és legtermészetesebb útja az anyaság.”
Diskurzuselemzésnek hívják azt az eljárást, mely egy szöveget mélyelemzésnek vet alá, hogy feltárja a benne rejlő ideológiai előfeltevéseket. Bár azt hiszem, nem is nagyon kell tudományos nehéztüzérséget bevetni, hogy kiolvassuk, mit gondol ez az ember a magyar nőkről.
Először is, az önmegvalósítás szó idézőjelben szerepel a szövegben, ami arra utal, hogy a szöveg írójának fenntartásai vannak vele kapcsolatban. Kőkonzervatív megközelítésben a nő+önmegvalósítás = önző karriervágy, szingliség, vagyis az anyaszerep háttérbe szorulása, vagy éppen elutasítása. A női önmegvalósítás tehát károsan hat a gyermekvállalási kedvre, ezért ajánlatos háttérbe szorítani.
Majd jön a bölcs férfiú, és megmondja, hogy kell önmegvalósítani: szülni kell, kedves nőtársaim! Oszt akkor meg leszünk önmegvalósítva. Ráadásul tutira megyünk, mert ez a „legbiztosabb” és „legtermészetesebb” utunk. Minek is kockáztatnánk a lelki békénket, családi életünket, kényes lelkiegyensúlyunkat holmi önmegvalósítással! Higgyük el, hogy ez le van tudva, ha utódokat szülünk, és nevelünk!
De miért lett az önmegvalósítás olyan csúnya szó? Az én spontán intuícióm szerint ez ugyanis azt jelenti, hogy az ember felméri a képességeit, és ha valamihez különleges tehetséget és vonzalmat érez magában, akkor azt kibontakoztatja. Legyen szó akár üzleti érzékről, énekhangról, tudományos intelligenciáról, különleges sportolói képességekről, pedagógusi alkatról, stb. Ezt az ember részint azért csinálja, hogy foglalkozása, megélhetése legyen, részint pedig azért, mert örömét leli a munkájában, kiteljesedik általa.
No, úgy tűnik, a nemzet fogyásán sopánkodó urak ferde szemmel néznek erre az örömre. Irigylik tán, vagy éppen vetélytársat látnak a nőkben? Vagy azt tartanák üdvösnek, ha egy nő nem tudna megállni a saját lábán? Persze, szuper lenne, ha egy férj el tudna tartani egy családot, és apu együtt maradna anyuval, míg a világ meg két nap – de jó reggelt! ez itt Magyarország!
Arról nem is beszélve, hogy ahhoz sem kell okleveles lélekbúvárnak lenni, hogy bizonyos személyiségjegyekre következtetni tudjunk az efféle megnyilvánulások alapján. Ez a személyiség nekem roppant ellenszenves, mert meg akarja mondani, hogy mások mit kezdjenek az életükkel, hogyan boldoguljanak, mindenféle tekintet nélkül a másik mindenkori élethelyzetére. Mert mi van, ha egy nő valamilyen ok miatt nem tud szülni? Akkor már nem igazi nő?
A másik meg az, hogy az ilyen ember nem tiszteli a másikat, nem tekinti egyenrangú partnernek. Gőgös, érzéketlen és leereszkedő, aki akkor érzi magát valakinek, ha másoknak dirigálhat. Vajon mit akar kompenzálni?
S közben gondoljunk csak azokra a sportoló és művésznőkre, akikre viszont a hivatalosságok is büszkék szoktak lenni. Mondjuk egy világhírű operaénekesnőnek nem szokták a szemére vetni, hogy mért nem szült még gyereket, vagy mért csak ennyit. Nem, ezzel általában azokat a nőket szokták zaklatni, akik többé-kevésbé átlagos életet élnek.
Na, és itt van az én bajom. Az urak ugyanis nem hajlandók arról tudomást venni, hogy átlagos élet többnyire átlagos fizetéssel jár, nemcsak anyjuknak, de apjuknak is, és bizony egy átlagos fizetésből nem él meg egy család. Pláne, ha hiteleket is törlesztenek. Hiába a fennkölt szavak az anyaságról, azzal nem lakik jól egy család.
Arról nem is beszélve, hogy a szép tirádák mögött nemhogy az anyaság megbecsülése rejlene, hanem éppen ellenkezőleg. Ha komolyan gondolnák, hogy az anyaság a legszebb hivatás a nő számára, akkor megbecsülnék és segítenék, akkor a társadalom is elismerné, hogy bizony, ez is munka, nem is kevés, a vele járó felelősségről nem is beszélve.
De a gyereknevelés még ma is úgy van elkönyvelve, hogy az valami természetes dolog, magától értetődő, nem kell különösebben foglalkozni vele, a nők megoldják, ügyesek és talpraesettek, majd évente egyszer kapnak érte egy csokor hóvirágot.
De hogy mit háborgok, hogyan is képzelem az igazi elismerést és megbecsülést? Nos, amikor a „dekadens és hanyatló Nyugaton” jártam, mely állítólag tagadja a család értékeit, nagyon meglepett, amikor a Bécsi Egyetem nagy udvarán egyszer csak egy játszótérbe botlottam. Ezek szerint a derék bécsiek rájöttek, hogy a hallgatók nagy része nő, akiknek akár gyerekeik is lehetnek, gondoltak hát rájuk is. Egy másik, szintén hanyatló, nyugati egyetemen pedig attól esett le az állam, hogy voltak olyan kollégiumi részlegek, ahol családok élhettek együtt apartmanokban. Úgy tűnik, ott is rájöttek arra, hogy nem elég papolni a család szentségéről, hanem tenni is kell érte valamit.
Nálunk azonban a sok-sok üres duma mellett is nap mit nap megoldatlan problémákkal küzd az, aki gyereket vállal. Kezdve onnan, hogy mennyi pénzt kell fizetni feketén a terhesgondozásért és szülésért, majd mekkora esélye van a kölöknek arra, hogy bekerüljön a kevés bölcsődébe, aztán milyen óvodába kerül, és aztán jönnek még csak a poroszos magyar iskolarendszer szépségei.
A munka és családi élet összeegyeztetését megkönnyítő munkahelyi környezet hiányáról nem is beszélve, az anyagi megbecsültséget pedig hagyjuk is…
Ha most demagóg lennék, akkor a méregdrága stadionokra, sokszoros áron kivitelezett beruházásokra mutogatnék, hogy erre bezzeg van pénz, bölcsődére meg nincsen?
A tettek megmutatják, mit gondol a magyar társadalom az anyai hivatásról. Azt, hogy a nőket kizsákmányolható, szép szavakkal kifizethető kiskorúnak tartja, akiknek a jólléte, segítése csak sokadsorban jön szóba a férfiak kedvtelései, pénz- és hatalomvágya, mögött. Természetesen nem minden férfira gondolok itt, hanem főleg azokra, akik döntéshozói pozícióban vannak, elvégre az ő felelősségük a nagyobb, hiszen ezek a döntések befolyásolják a társadalom hozzáállását is bizonyos kérdésekhez.
El tudnánk képzelni bármelyik döntéshozótól egy olyan nyilatkozatot, mely szerint a férfiak legtermészetesebb és legbiztosabb útja az önmegvalósítás felé az apaság?
Peregrina, nem tudok mit hozzáfűzni, minden szavaddal egyetértek!