URSULA

Hogyan védjem meg a gyerekemet a rossz szándékú felnőttektől?

Catherinét is elérték azok a hírek, amitől hangos a net. Mindenki erről beszél, és azt gondolom, a lenti kétségek-kérdések minden anyában megfogalmazódnak a napokban. De vannak rá jó válaszok?

Ma reggel két nagyon megrázó dologba futottam bele.

Két különböző helyről kaptam az első impulzust, de a lényege mindkettőnek ugyanaz.
Most csak ülök a gép előtt, és próbálom kitalálni, hogy mi lenne a legjobb megoldás, hogy az én gyerekeim még csak a közelébe se kerülhessenek hasonló helyzetnek.

Csak erős idegzetűek olvassák el a cikket, és még több lelkierő kell ahhoz, hogy EZT az oldalt megnézzétek.

A nagyfiam most nyolc éves. Egy olyan nyolc éves, aki most végezte el az első osztályt, hisz a Jézuskában, a Húsvéti Nyusziban és a Fogtündérben is. Még mindig a kisgyermekek álomvilágában él és én ezt nagyon szeretem. Mert az a jó, ha minél tovább marad gyerek.
De mi van, ha valaki ezt el akarja venni tőle? Ha nem tudja, hogy amit vele tesznek, vagy akarnak tenni az nem jó, nem szabad elfogadni, szólni kell róla?
Honnan tudja, hogy mi az a kapcsolat a gyerek és felnőtt vagy kisgyerek és nagy gyerek között ami természetes és elfogadott és mi az ami már nem, és amiről szólni kell a szüleinek?
Honnan kell nekem tudni, hogy van-e a környezetében valaki, akitől tartanom kell? Hogy kellene helyesen megítélnem, hogy a felnőtt, aki kedves vele, az csak a gyereket látja, akinek segít vagy valami többet? Éljek ezentúl folyamatosan rettegésben és gyanakodjak, ha valaki túl kedves vele? Vagy maradjak naiv, és gondoljam azt, hogy ez a természetes, ilyen a természete?

kisfiú férfival


Nem akarok rettegni, és mindenkire potenciális gyermekzaklatóként nézni. Nem akarom így élni az életem. De azt sosem bocsájtanám meg magamnak, ha mégis történne valami, és én ezt nem venném észre. Ha nem szólna róla a gyermekem, mert az a felnőtt, vagy idősebb elhitetné vele, hogy ez így természetes, és erről nem kell beszélni.

Hogyan védhetem meg a gyermekem, a gyermekeim? Honnan tudhatom, ha mégis baj van? Ha megváltozik hirtelen a viselkedése? Ha másként viszonyul valakihez, mint előtte? Hiszen annak rengeteg más oka is lehet. De mi van, ha mégis ez? Honnan kell tudnom?
Ez eddig a legnehezebb kérdés ami felmerült bennem az elmúlt majdnem kilenc évben, mióta az első tesztem pozitív lett. Nem találom a választ.

De azt tudom, hogy hiába gyerek még, de a szexuális felvilágosítást már most el kell kezdeni. Az ő szintjén, de tudnia kell, hogy mi az ami helyes és jó, és mi az ami miatt azonnal szólnia kell. Már csak azt kell kitalálnom nagyon gyorsan, hogy ezt hogy tegyem meg.

Ti hogyan csináljátok?

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Jucuska says:

    Többször is elolvastam a cikket, oknyomozó riportot (ami egyébként nagyon jól meg van írva, összeszedett), és azóta sokszor eszembe jut.
    Soha nem lehetünk biztosak benne, hogy a gyermekünk mindig a jó úton halad majd az élete során. Ezt egy szülőnek el kell fogadnia, de persze tehetünk azért, hogy nagyjából biztos legyünk benne, hogy minden a normális mederben folyik. Természetesen talán a legfontosabb a sok-sok beszélgetés, persze mindig a gyermek saját szintjén, hogy tudja, mi a helyes, és mi számít már rendellenesnek, furcsának. És persze olyan kapcsolatot kell kialakítania a gyermekkel, hogy az el merjen neki mondani minden furcsaságot, kellemetlen dolgot, ne csak a boldog élményeket. És persze a szeretet, odafigyelés, ezek mind-mind nagyon fontosak. Ennél többet nem igazán tehetünk, csak remélni tudjuk, hogy megtettük a magunkét, onnantól már a gyermekre van bízva, hogyan éli az életét.
    A cikkben említettek azért rémítettek meg, mert pont egy tanár volt az, aki mindezt elkövette. Nem egy mostohaapa, mostohatestér, vagy a szomszéd Pista bácsi (bár ez is mérhetetlenül dühítő és aljas dolog), hanem egy olyan pedagógus, akire rábízom a gyermekem tanítását, és ő az az ember (pótapa, pótanya), akivel az iskolaévek alatt a gyermekem a legjobb esetben bármilyen problémáját (akár iskolai, akár magánéleti) megbeszélheti. És ez az ember kihasználta az általában problémás gyermekek útkeresési időszakát, és lecsapott rájuk. És ezek a gyerekek sokszor nem is érzik, hogy rossz az, amit tesznek, mert végre valaki foglalkozik velük, végre érzik, hogy fontosak valakinek… Számomra ez az elkeserítő, és az ilyen emberekre rettentően dühös tudok lenni!

  2. Orsolya Enikő Tóth says:

    Ez nem úgy működik, hogy “széthullott családok gyermekeire nyomult, hogy “megmentse” őket”, hanem pont fordítva: a széthullott családok gyerekei szoktak szeretethiányosak lenni, ők azok, akik nem kapnak otthon elég figyelmet, elég gyöngéd érintést, ők azok, akik valósággal koldulják a szeretetet bárkitől, aki figyelemmel fordul feléjük. Ezt használják ki az efféle emberek. Mindebből következik a válasz is a blogger kérdésére: ha a gyerekednek elég szeretetet adsz, elég gyakran öleled meg, ha
    úgy érzi, hogy figyelsz rá, meghallgatod a problémáit, számíthat rád, akkor nem lesz kénytelen idegenektől várni olyan érzelmeket, amelyekkel könnyen vissza lehet élni. Magyarul éppen nem az a megoldás, hogy bizalmatlanok legyünk a pedagógusok iránt és a gyerekünkbe is bizalmatlanságot plántáljunk! A másik meg az, hogy nem helyes a gyereket feltétlen tekintélytiszteletre nevelni. Érdemesebb őket inkább arra tanítani, hogy ha egy felnőtt olyasmit kér tőlük, ami nem tartozik a szokványos dolgok közé, ami kényelmetlen érzést kelt bennük, akkor bátran utasítsák ezt vissza, és forduljanak hozzánk. — Ha valódi bizalmi kapcsolatunk van a gyerekünkkel, akkor ez éppen elég védelmet nyújt.

  3. Nemlajos says:

    Nekem két ismerősöm is van, aki pártfogolja a gyerekeket, mindkettő színjátszással kapcsolatos (egyikük csak áttételesen, ő katolikus pap).
    Rettenetesen megviselne, ha bármi kiderülne róluk. Soha semmilyen gyanú nem ébredt bennem irántuk, de volt, aki egyértelműen ezt látta a motivációjukban.
    Mindketten adott helyzetben rengeteget segítettek annak a pár tucat gyereknek, van, aki már évtizedek óta csinálja a színjátszókört.
    Nagyon bánnám, ha csak amiatt, mert azt gondolom, minden férfi, aki gyerekekkel önzetlenül foglalkozik = pedofil, megfosztanám a gyermekeimet egy hatalmas élménytől, lehetőségtől.

    Viszont kizárni sem tudom a gyanakvást.

  4. Aliza says:

    Szerintem a túl kedves nőkkel nincs baj. Általában nem perverzek, maximum gügyék, vagy gyerekre vágynak, nem jött össze, vagy már kirepültek, és a hormonok még működnek…

    A túl kedves férfiaktól, akik nem anyagi megfontolásból csinálnak valamit, hanem csak gyermekszeretetből, segíteni vágyásból – bármilyen kedvesek és szimpatikusak is – elzárnám a gyermekem. Annyi rossz, túl kedves pap bácsiról hallani, egy önkéntes, általam is ismert gyerekimádó, millió-gyermekprogram-gazdája és koordinátora tanárbácsiról még a gyerekkorom végén derült ki, hogy perverz… Engem is megdöbbentett, szerencsém, hogy valószínű nem voltam az esete. Ő is inkább a széthullott családok gyermekeire nyomult, hogy “megmentse” őket.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább a NLCafé oldalra!