Az interneten kering egy gyönyörű videó egy apás otthonszülésről. Natasha Hance készítette, aki szülés- és újszülöttfotózással foglalkozik.
Nők százai sóhajtozták tele a közösségi oldalakat a videót megtekintve, és bevallom, én is meglehetősen a hatása alá kerültem, különösen ami a férfi közreműködését illeti.
A pár perces film végén megjelenik a pár nagyobbik gyermeke is, hogy üdvözölje újszülött testvérét. Az, hogy a párnak már van legalább egy gyermeke, érthetőbbé tette az apa nagyfokú kompetenciáját, amit a szülés alatt tanúsított.
Lenyűgöző volt, ahogyan igazi támaszként végigasszisztálta a vajúdást, magabiztosan, határozottan segítve át a párját a nehéz órákon. Ha kellett, masszírozott, vizet melegített, csöndben meditált, vagy csak tartotta a kezét, de akármit is csinált, végig maximálisan jelen volt!
Bevallom, felmerült bennem, hogy ő is egy segítő, férfi dúla, ha létezik egyáltalán ilyen, de a csókjelenetek meggyőztek. Nem tudom, hol és hogyan lehet ilyen mértékben felkészíteni egy férfit a rá váró feladatokra, különösen ami ennek az eseménynek a lelki, pszichés oldalát jelenti.
A videó kapcsán felidéztem az összes szülésemet. Szerencsére volt belőle három, és mindegyik, bár kórházi, de apás szülés volt.
Emlékszem, mikor az elsőnél olyannyira tapasztalatlanok voltunk, hogy a szülőszoba ajtaján sem jutottunk be. Hiába nyomtuk a csengőt, úgy kellett értünk kijönnie az amúgy is behavazott szülésznőnek.
Aztán persze kiderült, hogy bőven van még időnk, és a férjemet hazaküldték. Hogy aztán egy óra múlva jöhessen vissza…
Emlékszem, ahogy ült a széken, mint egy buszmegállóban, és elkeseredetten várta, hogy történjen valami. Ült a széken magába roskadva, és elborult tekintettel csak azt tudta mondani, hogy ha nem tud semmit segíteni, akkor minek üljön itt?
Egy pillanatig sem haragudtam persze rá, mivel én sem tudtam megmondani, hogy mivel segíthetne, csak akkor tudtam mérgesen megemelni a mutatóujjamat, amikor épp nagyon rosszkor közeledett hozzám.
Egy tiszta pillanatomban épp arról rendelkeztem, hogy majd melyik nap mit hozzon be, mire elkerekedett szemmel kérdezte, hogy tényleg minden nap szükség van arra, hogy bejöjjön?
A vajúdás végére aztán kialakult, hogy ő hordta a fejemre és a nyakamra a vizes ruhát, és óvta a kézfejembe kötött infúzió csövének épségét, amire pont kényelmes volt rátámaszkodnom egy-egy fájás alatt. De végig ott tükröződött a kétségbeesés és az idegenkedés a szemeiben.
Amikor kibújt a kisfiunk, annyira ledermedt, hogy én szóltam rá: „Apuka, fotózzon!”, sőt, elsőre még a köldökzsinór átvágását is visszautasította zavarában.
A második szüléskor már sokkal rutinosabb volt, megvárta a vizes borogatással a fájás végét, magabiztosan tartotta a hátamat a tolófájásoknál, és szorította a lábamat a hasam felé, a kengyelbe kötés helyett. Igaz, pont fele annyi idő alatt le is zajlott az egész, nem volt ideje elbizonytalanodni.
A harmadiknál már majdhogynem gépiesen telt az idő, ahogyan a nem késő, de órák múlva érkező buszra várunk. Már nem kérdezett vissza félénken, amikor a szülésznőért küldtem, hogy „biztos menjek?”, nem kérdezte meg, kérek-e inni, vagy hogy megtörölje-e a homlokom. És csak ekkor, a harmadik gyermekünk születésekor hajolt oda hozzám először, és egy csók után odasúgta: „Ügyes voltál”.
Ő ekkor érkezett meg igazán lelkiekben, ekkorra lett otthon a szülésben.
Lehet, hogy a videón szereplő férfi csak az otthona miatt ilyen magabiztos?
Van olyan férfi egyáltalán, aki már az első alkalommal tudja, mire van szüksége a párjának?
Szívesen olvasnám az apák véleményét is!