Bevallom, nem vagyok egy házitündér. A rend, sőt, a rendszeresség sem az erősségem. A tudásomat, ami egy háztartás fenntartásához kell, nagyrészt kollégiumi társaimnak köszönhetem, ennek megfelelően nem túl kifinomult részletességű, hogy cizelláltan árnyaljam viszonyomat a főzőkanállal és a felmosóvödörrel.
Gyerekként hiába próbáltak bevonni a házimunkába, lázadó kamaszként minden szülői próbálkozás eredménytelen maradt – valószínűleg nem kellett volna tizenéves koromig várni a beavatással. Így esett, hogy amikor egy osztálykiránduláson a tanárom rám akarta bízni a galuskatészta elkészítését, villámgyors kárkalkuláció után mégis inkább krumplit pucolni küldött. A veszteség így is jelentős volt.
Emlékszem korai próbálkozásokra, mikor krumplit akartam sütni, de amikor beletettem az éppen csak olvadó zsírba a hasábokat, és egy istennek sem akart sülni, kétségbeesetten elzártam a gázt.
Vagy amikor tizenévesként rántott krumpli szeletekkel akartam meglepni a családomat, de nem tudtam megkülönböztetni a zsemlemorzsát az aprótarhonyától… Ez lehetett a mélypont, csalódottan tapasztaltam meg, hogy tényleg van olyan étel, amit még a kutya sem eszik meg.
Az egyetemi évek alatt, amikor már a gyomrom tiltakozott a zacskós levesek ellen, szobatársnőm beavatott a rizskészítés és főzelékfőzés rejtelmeibe. Én akkor azt gondoltam, eredményesen, de évekkel később mások szembesítettek a kudarccal.
Egyszer egy exemnek borsófőzeléket készítettem, utólag vallotta be, hogy szerelme legnagyobb áldozathozatala volt annak elfogyasztása…
A rizsemről pedig a férjem mondta pár hónappal ezelőtt: „Hagyd csak, majd én megfőzöm, az enyém legalább nem ragad!”
Míg egymagamban éltem, nem jelentett problémát ez a fejlesztésre szoruló hiányosságom. Minden egyes alkalom, amikor a saját kedvemre főztem, örömünnep volt. Utólag visszagondolva csupán felnőtteset játszottam, élvezve az önállóságot, az önrendelkezést, minden ballépésével és tragikus következményével együtt. És talán nem véletlenül fogadtam társként magam mellé egy kutyát.
Azután egy újabb nagy szerepet osztott rám az élet, férjhez mentem, és egy rövid ideig lubickoltam a takaros feleség álarca mögött. Szépen terített asztallal vártam haza a kedves páromat, és igyekeztem változatosan főzni, rendet tartani az albérletünkben. De ahogy teltek a napok, az ételek végtelensége egyszer csak végéhez ért, és lassacskán minden étel megszokottá vált. Aljasabbnál aljasabb helyeken szembesültem a porral és a kosszal: ha valahol rendet raktam, másutt rendetlenség keletkezett. Újabb rejtett dimenzióit ismertem meg lakásunk rejtett zugainak, mindig találva egy-egy szó szerint fekete lyukat.
A vacsora pedig semmit sem veszített a varázsából a kanapén, tálcáról elfogyasztva.
Természetesen voltak nagy elhatározások, ilyen-olyan programok, de igazi áttörést nem sikerült önmagammal szemben elérnem. Látvány- és pániktakarítások, ugyanaz a húsz étel hónapról hónapra, egyre jobban uniformizálódó ízek.
Mielőtt bárki sajnálni kezdené a férjemet, el kell mondanom, hogy egy kollégiumban éltünk, ott ismerkedtünk meg, és ő volt az, aki megismertetett a mosógép működtetésének rejtelmeivel is. Kijelenthetem, nem árultam zsákbamacskát, tudta, mire vállalkozik. Bár mostanában szeret arra hivatkozni, hogy rendőr volt a felesége esküvői tanúja…
És sorra érkeztek a gyerekek. Egy gyerekkel az embernek semmire sem marad ideje, kettővel nem érti, hogy egy gyerek mellett miért nem tudta megváltani a világot, háromnál pedig – legalábbis az elején – túlélésre játszik az egész család. Legalábbis az elején.
Én pedig próbáltam legalább a látszatát fenntartani a háztartás vezetésének, lomtalanítottam, hogy azután lemaradjunk magáról a lomtalanításról, bútorokat tologattam, szelektáltam a soha el nem fogyó porfogókat, utolsó trimeszteres terhesként létrán állva ablakot pucoltam, de bármi, amit tettem, csupán tűzoltásra volt elég.
Egy éve, hogy megszületett a legkisebb fiam, és nemrégiben döbbentem rá, hogy azóta gyakorlatilag alig főzök, legalábbis nem az egész családra. Egyrészt azokat az ételeket, amiket eddig elkészítettem, finoman szólva sem sorolják a reformkonyha eredményei közé, én viszont olyan mértékben elterebélyesedtem a 3 év – 3 gyerek projekt alatt, hogy muszáj volt változtatni a menüsoron. Amiket viszont újként bevezettem (saláták, krémlevesek, grillezett zöldségek), azt a férjem tradicionális gyomra nem képes befogadni. Az esti pizzarendelések, vagy a harmadik napos maradék-pusztító vacsoracsaták igen rövid idő alatt felemésztették lelkesedésem utolsó morzsáit.
Így esett, hogy vettem egy nagy levegőt, és ezen a héten rendeltem az ebédet. Fittet. Most már csak a férjem vacsoráját (ami az ő napi egyetlen étkezése) kellene valahogy megoldani. Meg a takarítást…
Vajon az otthonról hozott minta hiánya orvosolható a későbbiekben? El lehet sajátítani felnőttként a háztartási rutinokat, vagy vannak született antitalentumok ezen a téren is?
Ha vannak praktikáitok, akár a főzés, akár a takarítás megkönnyítése ügyében, azt szívesen fogadom!
