Temetésen jártam a minap. Egy fiatal édesanyát temettek, aki egy tragikus kimenetelű baleset következtében itt hagyott egy két és fél, és egy majdnem hat éves gyermeket.
Eszembe jutott a három fiam, akik közül a legnagyobb már 4 éves is elmúlt, de a halálról még nemigen beszélgettünk.
Egyszer talált ugyan egy kiszáradt békát, ahogy a hasát süttette a napon, akkor próbáltam ezt a dolgot szóba hozni. Azon túl, hogy „ne nyúlj hozzá!”, elmondtam, hogy ez a béka elpusztult, már nem fog többé elmenni innét, és nem, nem kell a fűbe tenni, nem megy a családjához!
Persze érvként jött az „apa majd megjavítja”, vagy „megfordítom, akkor majd tud menni”, de én csak újra és újra azt tudtam szajkózni, hogy nem fog már sehová menni ez a béka, mert elpusztult, meghalt.
Ez a pár héttel ezelőtti emlék elevenedett fel bennem a szertartás alatt. Ilyenkor az ember sokkal erőteljesebben szembesül a saját és mások halandóságával, az élet pillanatnyiságával. Én pedig hirtelen úgy éreztem, valamit muszáj lépnem, minél hamarabb.
Nem akarom, hogy a gyermekeim úgy szembesüljenek az elmúlással, hogy egy szeretett családtagjuktól kell elbúcsúzniuk! Nem akarom, hogy a halál egy rettegett kapu legyen, ami elnyeli mindazokat, akit valaha szerettek!
Azt szeretném, ha a gyermekeim a földi élet természetes következményeként gondolnának a halálra, vagy, mint egy fontos állomásra, amit mindenki érinteni fog, aki egyszer a világra jött.
Persze a gyászt sem akarom tőlük elvenni, mi sem természetesebb, hogy elsirassuk szeretteinket, de nem hiszem, hogy normális az az elidegenülés, ami a mai ember viszonyát jellemzi a halállal, ahogyan tabuként tekintve rá kerüljük, ameddig csak lehet.
Nem vagyok vallásos, nem hiszek a túlvilágban, nem foglalkoztatnak (már) e világon túli dolgok. Számomra az ember biológiai lény, amelyben ha megbomlik az összhang, a test az eddigi összetett működés helyett más funkciókra tér át.
De nem vagyok ellene, hogy a gyermekeim abban találják meg a válaszaikat, amiben szeretnék (mármint nagyjából nem vagyok ellene, de ez egy teljesen másik gondolatmenet).
Ahhoz, hogy a válaszokat megtalálják, kérdések kellenek. Ameddig ezeket a kérdéseket nem teszik fel, eszköztelennek érzem magam, és rettegek, hogy elkésünk. Ha majd akkor kell a kérdéseikre válaszolnom, amikor magam sem tudok fájdalom nélkül róla beszélni, hogyan küzdjek azért, hogy ne rettegjenek tőle?
De most hogyan beszéljek a halálról, ha ők még nem állnak készen rá?
Minden általam ismert gyermeknevelési irányzat egyik fő elve, hogy csak annyit mondjunk el a gyereknek, amennyi őt érdekli, amennyit az ő szintjén fel tud fogni. De ha nincsenek kérdései, akkor honnét tudjam, hogy mennyiben és milyen szinten foglalkoztatja?
Láttunk már elpusztult hangyát, bodobácsot, sőt, esett is már áldozatul szegény pára a gyermekemmel való találkozásnak, minden igyekezetem ellenére. De soha nem sikerült úgy beszélnem az elmúlásról, hogy az felkeltse az érdeklődésüket, és további kérdéseket tegyenek fel.
Ha elmondtam, hogy a bodobács meghalt, és ez most olyan, mint amikor a piros autód elromlott, és Apa nem tudta megjavítani, s most már ezt a szegény rovart sem javítja meg senki és semmi, nem fog többé arrébb menni, ennyiben maradtunk. Nem láttam a megvilágosodás villanykörtéjét a koponyájuk felett, sem értetlenséget a szemükben, nem tettek fel újabb kérdéseket. Én pedig úgy éreztem magam, mint aki teljesen feleslegesen tart hegyi beszédet, mert nem veszik az adást.
Vajon elég ennyi? Jó-e így? Kell-e beszélni az elmúlásról, a halálról, a gyászról, vagy egyáltalán bármi másról, ha a gyerek nem kérdez?
Kell-e beszélni a fogantatásról, a születésről, a házasságról, a szerelemről, bármiről?
Mármint azon túl, amit a hétköznapokban történtek kapcsán amúgy is elmondanánk. Kell-e „erőltetni”, továbbszőni a gondolatokat, vagy türelemmel várjak, míg megérkeznek a kérdések?
Egyáltalán, normális, ha a gyerek nem érdeklődik az elvontabb, megfoghatatlanabb témák iránt, ha ezekkel kapcsolatban egyáltalán nem tesz fel kérdéseket?
Ez a kérdés engem is komolyan foglalkoztat, már csak a saját félelmeim miatt is. Azt szeretném, ha a kislányom elfogadná, hogy ez az élet velejárója, és nem félne. Ezért próbálok minden alkalmat megragadni, amikor nem erőltetetten tudunk erről beszélni (halott bogár stb.), járunk temetőbe… De nem beszélek sokat, csak a lényeget, röviden (2,5 éves), és ha kérdez még, válaszolok. De hogy pontosan mit is kell mondani?? Csak remélem, hogy jól csinálom és jól beszélek. Nem könnyű, az biztos.
ezt nagyon szépen mondtad 🙁
Temetésre én sem vinném! Akkora fájdalom, gyász és keserűség biztosan megroppantaná a lelkét! Nekünk dédi még él, de 81 és bármennyire is optimistán tekintünk a jövöre, muszály ismerni a tényt, hogy nem tart örökké. Mikor arról beszél, hogy mondjuk felnőtt lesz és Dédi is ott lesz, akkor finoman említem, hogy nem lesz már… “csak” a szívünkben és emlékeinkben velünk.
De még egy gondolat bennem maradt és ezen gondolkoztam este, mikor elaludt. Hogy egy haláleset mindig keserűséggel, kérdésekkel, (“Hogyan tovvább?”), félelemmel és megannyi negatívummal párosul. Ezért tabu téma. De szerintem meg lehet ezt fordítani, el lehet fogadni a tényét, változtatni úgysem tudunk rajta, fogadjuk hát el! Örüljünk annak, hogy ennyi időt is együtt tölthettünk, adjunk hálát az égnek/Istennek/Mindenhatónak/Univerzumnak/Sorsnak… mindenki saját hite szerint, hogy adatott idő, hogy megismerjük, hogy együtt lehettünk és hagyjuk nyugodni. Emlegessük a jó sztorikat, de ne sóhajtozzunk, hogy “ha csak legalább mégegyszer…” ez senkinek nem használ. Az elengedésen van a hangsúly. Attól, hogy elengedjük, még élhet az emléke, ez pedig csak rajtunk múlik!
Az, aki pedig még az utolsó pillanatokban el tudja mondani szerettének az érzéseit, tegye meg! Mégha úgy tűnik is, hogy kegyetlen a búcsúzás, könnyebb ha megynyílunk érzelmileg.
Köszönöm, hogy ezt leírtad.
Gondolkodtam, hogy kitérek arra is, ki hogy vélekedik a gyerek és a temető (főként: temetés) viszonyáról, de aztán nem akartam túlságosan elkanyarodni.
De erről is érdekelne a véleményetek.
Nekem nagyon meghatározó élmény volt, igaz, már kiskamaszként, amikor egy nyitott koporsós búcsúztatón vettem részt, szívszaggató házastársi siratással… De lehet, éppen az volt a baj, hogy addig nem volt tapasztalatom ezzel a szertartással – hál istennek!
bizony, ne tessék engem gyanúsítgatni, tessék odafigyelni! 🙂
csibbb, ezek szerint van még kb. fél évem? Nagyszerű!
(bár az utóbbi napokban épp nem hiányoznak a kérdések, mert a majd’ 3 évesem lépett bele abba a korba – amibe a nagyobbikom sose -, hogy mindenre, de MINDENRE rá- és visszakérdez, amire csak lehet – meg arra is, amire nem…)
Ezt mondom én is, hogy elsietni sem szeretném. Na jó, bevallom, megint megszédítettek a különböző topikok anyukái… 😛 Megnyugtat, ha ebben a korban ez a jellegű érdeklődés még nem mindennapi, azt hittem, 4 évesen ez azért már megy.
Nem, nem, hazudni nem, csak a Télapót!
Egyébként ez a naturalisztikus magyarázat is érdekes, néha azon kapom magam, hogy túl részletesen mesélem, miért baj, ha kapcsolgatja a sütőt, és leég a ház, velünk együtt…
Azt hiszem, pihenésre lenne szükségem 😛
Én teljesen másképp kezelem ezt a történetet. Én magam elég sok szerettemet vesztettem már el életem során és tudom milyen lelkileg “megmenni” ettől. Az életem kisiklása sem sokon múlt, pont egy feldolgozatlan haláleset miatt… de ez már elég személyes…
A lényeg, hogy én már picike korától rendszeresen kiviszem a fiamat a temetőbe, nincs neki külön program, amíg mi lefutjuk a köröket. Jön velünk, kész. Tény, hogy csecsemőként nem fogta fel, de már érti. Mindig annyit beszéltünk mi is róla, amennyit érdekelte. A fő csapásvonal, hogy pici korától tudja, hogy nem élünk örökké, minden elmúlik, egyet kivéve. Ez a szeretetünk. Attól, hogy valakit eltemetünk, még szeretjük és örökre velünk marad a szívünkben, lelkünkben, gondolatainkban és emlékeinkben.
Persze vannak extra kérdések, hogy mit csinálnak a föld alatt olyan sokan, meg hasonlók, de ezt mindig az adott helyzetben kezelem válaszokkal.
Van, hogy ő mondja, hogy látogassuk meg a szeretteinket, ergo menjünk a temetőbe és vigyünk nekik virágot, hogy örüljenek!
Szerintem nem tabu az elmúlás, nem tabu a halál, életünk szerves része. Akkor tabu, ha mi is szorongunk, de annyi félelmet leteszünk pont a gyerek miatt. A cserebogarat soha nem fogtam volna meg, sőt, a pókok is a legjobb barátaim… Döntse el Ő, hogy mitől undorodik/fél/tart, ne az én attitüdjeim befolyásolják!
Nem nézzük a híradót, ahol agyonverte, leszúrta, lelőtte, elütötte…stb.
De a halál tényét és az elmúlást kell, hogy értse, mert az utolsó utáni pillanatban igen nehéz beszélni mindenkinek… Aztán mert kímélni akarod esetleg szépítesz, nem mondasz igazat és az a legrosszabb…
Hát, basszus, igazad van, csak a mondat felét olvastam. Asszem, elmegyek aludni…
Szerintem nem Nemlajos mondta ezt az apa megjavítja dolgot a gyerekeknek, hanem a gyerekek mondták neki… 🙂
szerintem már nincs sok hátra, és a négyévesed eljut abba a korba, amikor magától fog kérdezni, mert ez fogja foglalkoztatni. minden gyereknél eljön, és szerintem olyan 5 éves kor körül…
Szerintem amíg a gyerek nem is képes elvont gondolkodásra, addig teljesen normális, hogy nem is érdeklődik az “elvontabb témák” iránt. Én kifejezetten örülök, hogy egyelőre nem kell ilyesmiről beszélni. Persze nálunk is gyilkolják a hangyákat a fiúk, meg láttunk mi is kiszáradt békát, oszló galambot, megbeszéltük, hogy elpusztultak és kész. Nem volt kérdés, nem volt mire felelni. Az lesz az igazán nehéz, ha majd az értelmi szintjüknek megfelelő választ kell adnom ezekről a dolgokról. Inkább attól félnék, hogy idő előtt beszélek nekik dolgokról, ami megzavarja a nyugalmukat, ami felesleges szorongáshoz vezet.
Csaninak igaza van: becsapni sem szabad a gyereket.
Húhh, szerintem óvatosan az apa megjavítjákkal, mert az nettó a gyerek becsapása. Szerintem egész kicsi kortól el lehet mondani, hogy meghalt, azaz nem él, még akkor is, ha pontosan nem érti. Nyilván nem kell naturalisztikusan elmondani mindent, de sosem értettem azokat, akik halál esetén bevetették az elutazott/elköltözött dolgokat. Szóval szerintem tilos becsapni a gyereket, mert később simán számonkéri, akár csökken a bizalom. De szuper a témafelvetés, ahogy látom, a halál még mindig egy nagyon komoly tabu itthon.