Szerintem nagyon jó, hogy manapság sokat foglalkozunk a természetes szüléssel, azzal, hogy mit is jelent ez egyáltalán, hogyan történik, mik a szükséges feltételek és hasonlók. Csak úgy tűnik nekem, hogy ebben a kérdésben is fanatizálódni kezdett az anyák, legfőképpen pedig a témáról szóló cikkek egy része. Ez (amellett, hogy természetes) azért szomorú, mert az ügy valóban támogatásra érdemes.
Csakhogy sokan mintha az eszméért akarnának természetesen szülni, nem pedig a gyerekért: akkor is fájdalomcsillapítás nélkül vajúdnak, ha belepusztulnak, és már huszadik órája tart az egész, és olyat is hallottam, hogy az anya nem engedte a császármetszést, így a baba beteg lett vagy meghalt. Ez talán ritkább, de ami gyakori, és sokat lehet olvasni róla, az az, hogy azok a nők, akik nem tervezett császárral szültek, hanem időközben alakult úgy, hogy beavatkozásra volt szükség, súlyos depresszióval küzdenek, és nem tudnak szabadulni attól a gondolattól, hogy nem elég jó anyák, mert még ezt sem tudták megadni a gyereküknek.
Egyrészt ez egy természetes érzés lehet, amivel mindenképpen érdemes foglalkozni, másrészt viszont a kizárólagosan a természetes szülést elfogadó sajtótermékek, dömping is ráerősít erre. Mintha az anya hibája lenne, hogy nem jó a gyerek szívhangja.
Tudom, az az érv a császármetszés ellen, hogy gyakran semmi szükség rá, és biztonságból csinálják az orvosok. Ez nyilván igaz, és ehhez nem értek, viszont azt gondolom, hogy vannak helyzetek, amikor hálásak lehetünk az orvostudománynak, és igen, Istennek is, vagy az életnek, hogy megadta az embernek az elmét, hogy kitalálja ezt. Vagyis ne bántsuk és kritizáljuk már azokat, akik így szültek, és magunkat sem, ha másképp alakult, mint ahogy terveztük, mert a szülés sokkal bonyolultabb folyamat annál, hogy egyedül irányítani tudnánk, és minden kizárólag azon múlna, mi mit teszünk.
Természetesen sokféleképpen készülhetünk, és adhatjuk a legtöbbet, amire képesek vagyunk. Aztán meg – szerintem – be kell látnunk, hogy az egész olyan, mint az élet, csak nagyon összesűrítve: soha nem biztosíthatjuk be magunkat teljesen. Ahogy az életben sem tehetünk minden csapásról és boldogságról, ami ér minket, a szülés alatt sem minden a mi lélegzetünk eredménye. Nem is az orvosé, nem azt akarom mondani, hanem, ki hogyan nevezi, élet, sors, Isten vagy ilyesmi. És ha baj van, hálásak lehetünk, hogy van segítség. Ehhez persze tényleg egy olyan orvos kell, akiben bízunk, és akiről tudjuk, hogy csak akkor lép, ha tényleg szükséges.
Részemről egyetlen dolog van, amit nem teljesen értek a császármetszéssel kapcsolatban: az anya kényelme miatt végzett műtétet. Amikor egy nő orvosi indok nélkül dönt mellette. Geréb Ágnes egyszer mondott egy érdekeset erről, azt, hogy aki csak program császárral érzi magát biztonságban, annak program császár kell. Ezt akkor megértettem, és talán igaz is: ha valaki sehogyan sem tudja rábízni magát az életre, egy kicsit sem képes erre, talán jobb, ha nem is kezdi el, nagy az esély a rossz kimenetelre. Nem tudom. Én most meg nem mondom senkinek, hogy hogy szüljön, az biztos, de érdekelne, hogy aki azért kér császárt, hogy karácsonyra meglegyen a gyerek, hogy szűk maradjon a hüvelye, vagy mert a műtét olyan kényelmes, valójában mire gondolt? Talán nem erről volt szó, csak én nem tudom, hogy miről. Ha valaki tudja, megírhatná…
