Sokszor megtörténik, hogy a várandósság tizenhatodik hetében végzett, a Down-szindróma és a nyitott gerinc megállapítására hivatott AFP – vizsgálat nagy kockázatot mutat. Ilyenkor a kismamák általában elmennek egy újabb vizsgálatra, amely az esetek nagy százalékában kimutatja, hogy mégsincs probléma. A rendellenességek kiszűrését szolgálja az AFP-t kiegészítő tizennyolc-huszadik heti genetikai ultrahang is.
Nem annyira arról szeretnék beszélni, van-e értelme ezeknek a szűréseknek, például az AFP-nek, amelyet már sok országban egyáltalán nem végeznek, hanem arról, hogy mi a helyzet, ha mégis baj van? Mi van, ha kiderül, hogy beteg a baba? Kiderül, hogy minden valószínűség szerint Down-kóros például?
Azért is vetem fel a témát, mert nemrég vitába keveredtem valakivel ezzel kapcsolatban. Szerencsére a vita csak a “mi lenne, ha” szintjén maradt. Beszélgetőtársam úgy vélte, hogy bármennyire fájdalmas, ilyenkor valószínűleg érdemes az abortusz mellett dönteni. Mert ezek a gyerekek örökre ránk fognak szorulni, nem lesz életünk mellettük, ki tudja, hogy biztosítani tudjuk-e számukra a megfelelő körülményeket, és egyáltalán, mi lesz velük, ha mi már meghalunk? Sokuk semmiféle önellátásra nem képes, és a súlyosabb esetek nincsenek is tudatuknál. Hozzá kell tennem, valószínűleg azért is érvelt így, mert munkájánál fogva több olyan intézményt is látogatott, ahol Down-kórosok éltek bentlakásos formában, és nagyon megviselte, amit tapasztalt.
Én úgy gondoltam, ha ilyesmi kiderülne, remélem, hogy volna erőm, és megtartanám. Különösen szörnyűnek érzem, hogy minimum a tizennyolcadik, de legtöbbször a huszadik vagy még későbbi terhességi héten zuhan rá a “bizonyosság” (ami ugye sosem száz százalékos bizonyosság) a kismamára, amikor a baba már teljesen vele van, érzi a mozgását, együtt vannak, összehangolódtak. Szeretném azt hinni, hogy a későbbi nehézségek tudata nem rettentene el, és mindenképpen megtartanám a gyereket. De persze az igazság: nem tudom.
Ugyanezt a kérdést természetszerűleg fel lehet vetni minden magzati rendellenességgel kapcsolatban. Nyilván számít, hogy konkrétan miről van szó. Más egy nyitott gerinc, vagy egyéb olyan betegség, ami minden valószínűség szerint csak szenvedéssel járna. A Down-szindróma nem veszi el az életörömet, és ez szerintem fontos.
Most szeretnék nem úgy tenni, mint aki tudja, mit él át az, akinek ezzel már szembe kellett néznie, akinek már meg kellett hoznia egy döntést. Inkább arra kérnélek Benneteket, írjátok meg, Ti mit gondoltok erről, és ha van kapcsolódó történetetek, osszátok meg vagy a kommentben, vagy ha hosszabb, az e-mailcímünkön: ursula.cafeblog@gmail.com
Nagyon várjuk a véleményeteket!
