Lett egy macskánk.
Az úgy történt, hogy sétálni mentem a fiúkkal, le a Duna-partra, hogy szedjünk zöldet a mór teknőseinknek. De mivel esős idő van, itt meg földút, meg csónakházak, így annyi pocsolyaküldetést kellett megakadályoznom, hogy kezdtem egészen beleőszülni.
Éppen egy újabb tócsahadműveletnek próbáltam elejét venni, amikor megütötte a fülemet az éktelen macskanyávogás. Beletelt egy pár percbe, mire a fiúkat sikerült túlüvöltenem, hogy maradjanak már csöndben egy picit, és figyeljenek fel ők is a hangra. Nem volt egyszerű…
Az egyébként rettentően erős, éles kis hang egy ritkán látogatott, omladozó ház melléképületének rései közül jött, amit egy rőzserakás takart el az úton járkálók elől. Nem vagyok egy rest anya, ha kalandokról van szó (csak hogy csorbítsak a pocsolyák miatt zuhanó renomémon), úgyhogy addig-addig leselkedtünk, míg előkeveredett a kis nyiváka, s ha már így tett, nem állította meg sem drótkerítés, sem rőzsehegy! Mire észbe kaptam, a kis gombóc már ott pihegett a kezemben – komolyan, magam sem értem, hogyan történhetett!
Most kezdődött csak az igazi dilemma! Most mi legyen? Tegyem vissza a rőzsére? Tuszakoljam vissza a drótkerítés hálóján (utóbbit megpróbáltam, hát ööö…)? Van egyáltalán anyja? És visszajön egyáltalán? És ha igen, nincs ezeknek a macskaanyáknak valamiféle idegenszag-gyűlöletük? Mintha rémlene ilyesmi.
De ha elviszem, akkor először is, agyonüt a férjem, másodszor hogy tartom életben? Mi van, ha elpusztul? Mi van, ha keresi az anyja? De ha az anyja nem jön vissza?
Így jártam körbe-körbe, szó szerint, a macskagyerekkel a vállamon, aki hol a fülembe dorombolt, hol beleszagolt a számba, vagy épp vérszemet kapott a mellkasomnál (érzik vajon az állatok az anyatejszagot az emberen?), és fúrta magát a hónom alá. Próbáltam keresni valakit, aki segítene helyettem dönteni azzal, hogy kimondja, hetek óta nem látott erre senki emberfiát, csak egy nagy szürke macskát elhajózni az áradó Dunán, valakit, aki azt sugallja, fuss, vidd a macskát, hiszen ő választott ki téged!
Mert bizony azért sem akartam visszatenni és otthagyni, mert mi van, ha én estig esélyt adok a macskaanyának, és valaki más kaparintja meg?
Védelmemre mondva, három állatbolondot hívtam a keringőm közepette, hogy tényleg a lehető legjobb döntést hozzam meg végül. Mármint a macsek szempontjából legjobbat. Az utolsó érv az volt, mikor zaklatott kérdésemre, hogy mi lesz, ha az anyaállat bőszülten fogja kölykét hiányolni, az a válasz érkezett: „Mert mi lenne, ha itt maradna az anyjával? Majd ő keres neki gazdit?”
Úgyhogy jött velünk a cica, metsző nyávogással kísérve hazautunkat.
Mondanom sem kell, hogy a ficánkoló, tűéles körmeivel határozottan kapaszkodó kis jószág mellett hősiesen haza kellett terelnem két járókorú fiamat is, akik ezt egyáltalán nem díjazták. Ők még molyolni, bottal vizet pacsálni, sarat majdnem kikerülni, bodobácsot bűvölni, kavicsot dobálni akartak, nem hazarohanni egy olyan szőrpamaccsal, amit még megnyomorgatni sem enged az anyjuk.
Valahogyan végül mégis hazaértünk, ahol sorra szembesültünk a nehézségekkel:
Először is már a teraszon villogó szemekkel csóválta a fejét a férjem (nem tudom, fogom-e fejemet a falba verni az elszalasztott lehetőség okán, mert nem csaptam le „a macska vagy én” kirohanására).
Azután a kutyánk kitörő lelkesedése (de tényleg!) vetítette elém, hogy ezekre aztán mindig figyelni kell majd.
Amikor kiborítottam egy fél köbméter gyerekruhát egy nagy dobozból, hogy a cicának jó helye legyen, kerítettem bele anyapótló plüssmedvét, felmerült a kérdés, hogy mit fogok neki enni adni?
Az rémlett, hogy tehéntejet nem kaphat, de hogy állnak a macskák az (emberi) anyatejjel vajon..? Eszik-e már szilárdat? Adhatok-e neki egyáltalán bármit, mielőtt konzultálnék egy hozzáértővel?
Mikor húsz másodperc alatt küzdötte ki magát a biztonságosnak gondolt papírdobozból, már láttam, hogy ezentúl például a tisztaságról sem azon a szinten kell gondolkodnom és gondoskodnom, mint eddig, sőt, néhány hét, és a halaim és víziteknősünk biztonsága is veszélybe kerülhet!
Ha ez eddig nem lett volna elég, a férjem sorolt még száz érvet, hogy ne tartsuk meg a macskagyereket, az ismeretlen származása, a lehetséges betegségei, a gyerekek veszélyeztetése a férgek, és más, kideríthetetlen fertőzések miatt, egy újabb „dög”, amiről neki kell gondoskodni (ezt persze kikértem magamnak, a teknősöknek is én szedem a pitypangot!), az állatorvosi költségek, na meg mindenhová odapiszkít majd. Ha bent tartjuk, megbolondul, ha kinti macskát nevelünk belőle, a ház melletti játszótér látja kárát… és csak sorolta, sorolta.
De egy érv sem volt elég erős ahhoz, hogy lemondjak a cicáról.
Este aztán átjött a barátnőm, aki a Tetovált Állatmentők egy oszlopos tagja, hozott a macskusznak tápszert, ránézett, és beleszeretett.
Persze a kis dög neki is pontosan ugyanúgy dorombolt, beletappancsolt a szájába, és ugyanúgy döfködte a melleit, fúrta magát, mint rajtam!
Mivel a barátnőmnél amúgy is van egy alom kiscica, akikhez már egy béranyát is beszerzett, úgy gondoltuk, a legjobb, ha megpróbáljuk a három irányból érkezett macskákat egy családdá kovácsolni.
Így, két órával azután, hogy a cicakölök belépett az életembe, ki is lépett onnan. A kis cirmos azonnal beilleszkedett, a többiek befogadták, a béranyamacska lelkesen lenyalogatta, ő meg elégedetten szopizni kezdett.
Így esett, hogy minden a lehető legjobban alakult, a cica egészen biztosan (macska)anyatejen cseperedhet fel, és utána szerető gazdi gondoskodik majd arról, hogy soha, de soha ne bánja meg, hogy átbújt azon a drótkerítésen.
A történetnek két tanulsága van:
– Ha az Úristen báránykát ad, legelőt is ad hozzá – még ha nem is pontosan úgy, ahogyan vágynánk rá.
– Még mindig elvesztem a józan eszemet (már amennyiben egyáltalán beszélhetünk ilyenről), ha kölyökállat közelébe kerülök – úgy látszik, ezt nem növi ki az ember, maximum embergyerekre cseréli a rajongását.
Elpakoltam az üres dobozt, szennyesbe dobtam a plüssmackót, elmosogattam a tápszeres tálkát, s mikor a férjem visszajött a kutyasétáltatásból, fátyolos tekintettel suttogtam neki: csinálsz nekem egy kisbabát?
Hogy erre mit válaszolt, nem árulom el! 🙂
