Anyukák és szingli barátnők

A baráti körömben én vagyok az első, akinek gyerek született.

Nem mindenki egyedülálló persze, többen párkapcsolatban élnek, de gyerek nélkül.

Meg kell mondanom, nehéz volt így végigcsinálni ezt a néhány évet.

Sajnos időközben sem szereztem sok gyerekes barátnőt, pedig a kisfiammal jártunk játszóházba, játszótérre, ide-oda, lehetetlen alak sem vagyok talán, mégis így alakult. A régieknek viszont nem mindig tudtam átadni, hogyan is érzem magam. Nem kiélezni szeretném ezt az ellentétet, hiszen nem rosszfejek a barátaim, csak néha úgy tűnik számomra, mintha itt tényleg lenne egy szimbolikus folyó, amin át kell menni: aki az egyik oldalon van, nem tudja, mi lehet a másikon egyszerűen azért, mert nem próbálta.

Emlékszem, a húszas éveim elején történt, hogy az egyik pár az akkori baráti körömből gyereket vállalt. Miután a baba megszületett, a lány többször elmesélte a szülése történetét, azt, hogy milyen érzés volt, mennyire fájt, és hogyan boldogult a gyerekkel, a nem-alvással, az etetéssel …  Hogy ne fényezzem magam, elmondanám az igazságot: halálra untam magam, és vártam, hogy mikor fejezi be a babás-szülős sztorikat. Utólag látom, hogy szegény éppen csak az élete legfontosabb történéseiről és problémáiról számolt be, én viszont egyáltalán nem voltam fogékony a “mennyire fáj a vajúdás”- kérdéskörre.

Nem pont ugyanez történt meg velem, mert a barátaim velem egykorúak, és a lányokat foglalkoztatja a szülés, de azért elég hülyén néztek rám, amikor egy közös szombati reggelit tervezve azt találtam mondani, hogy előreláthatólag hat és kilenc között érek rá a lakásomhoz közel, vagy fél tíz és fél egy között, ám ez az időpont a szoptatás alakulásától függően módosulhat. Elfogadták egyébként, csak mellesleg azt felelték, hogy ne haragudjak, de hétvége lévén nem mondanának időpontot, mert addig alszanak, ameddig bírnak, és majd pontosítanának, ha fölkelnek. Hát, ezt hallani egy néhány hónapos gyerekkel rendelkező kismamának, aki összefüggően maximum három órákat alszik, de azt sem nagyon… (Szerintem ilyet egyszerűen nem mondunk neki.)

Egy másik alkalommal be kellett vinni a kórházba a kisfiamat, nyolc-kilenc hónapos lehetett, hányós vírust kapott el, és bent akarták tartani, előrevetítve, hogy ha még egyszer hány, akkor ott alszik, infúziót kap, és ehhez le kell kötözni. Ha sikerül szopnia, és bent marad a tej, esetleg hazamehet. Nem voltam olyan laza, mint Nemlajos a legutóbbi kórházas történetében, olyan tapasztalt sem vagyok egyébként, és a folyosón járkálva a gyerekkel a kezemben majdnem elbőgtem magam a gondolatra, hogy az ágyhoz kötik a gyerekemet, hogy nincs itt a nővér, és nem tudom, hogy jó-e, ha azonnal megpróbálom megszoptatni, vagy várjak egy kicsit, és fogalmam sincs, mit tegyek, de ki vagyok készülve, viszont a gyereknek nem mutathatom, mert ő pillanatnyilag mosolyog a vírusa ellenére, és ha én most itt sírva fakadok, akkor azonnal ketten bőgünk majd. Nagyon féltem, és alig tudtam uralkodni magamon. Néhány óra megfigyelés után aztán mégis hazamehettünk, csak még hozzátették, hogy ha bármi probléma adódik éjszaka, rohanjunk vissza a kórházba. Nyilván nem aludtam éjjel, arra figyeltem, hogy két horkantás közt nem jön-e a bármi. De mindnyájan egészséges reggelre ébredtünk, és így el tudtam menni a hetek óta egyeztetett barátnői találkozóra másnap, miközben a gyermek apukájával maradt otthon.

Elmeséltem a háromból két barátnőmnek az előző napot, a kórházat, a félelmet (az egyik már tudta, mert ő – tök jófej módon – bejött kicsit támogatni minket), a két lány végighallgatott, majd azt mondták, „aha, jó”.

Egyébként nem érzéketlenek ám. Csak gondolom, nem tűzdeltem tele plasztikus részletekkel a beszámolót, nekik meg a leghalványabb fogalmuk sem volt arról, milyen az embernek a gyerekét kórházba vinni, milyen egyáltalán abban a nyomasztó helyzetben lenni, hogy teljes felelősséggel tartozol egy másik, kicsi és kiszolgáltatott lény életéért.

Különös, megdöbbentő élmény volt, amikor tavaly nyáron elutaztunk egy idegen országba, ahol régebben néhány évet éltünk, és ahol egy kisebb közösséggel sok időt töltöttünk. A régi ismerősök nagy szeretettel fogadtak, egyrészük nagycsaládos volt már korábban is, másik részük mostanában vált azzá. Rengeteg gyerek rohangált, csetlett-botlott a találkozón. Beraktuk a miénket is a közösbe, és akkor jöttem rá, milyen jó is ez. Hogy nem játszótér, szóval nem kell aggódni azon, hogy az enyém meg a tiéd meg elveszi meg ki figyel kit, hanem kicsit hátra lehet dőlni, mert mindig van valaki, aki figyel, és a felelősség nem egyedül az én vállamat terheli, hiszen többen vagyunk. Valószínűleg abban is segítettek volna, ha hirtelen nehézségem támad etetéssel, altatással…

Ez lehet a jó a nagycsaládban, és ez lehet a jó egy családos közösségben. Nagyon-nagyon sajnálom, hogy az első években nálunk ez kimaradt.