Amikor elhatároztuk, hogy bölcsibe adjuk a kisfiunkat, először a kerületben néztünk körül. Nem volt hely. Felkerestük a családi napköziket is, de az elképesztő árak miatt letettünk erről a lehetőségről. Végül átjelentkeztünk a szomszéd kerületbe, amelyikben misztikus okoknál fogva kétszer annyi bölcsőde működik. Döntöttünk az egyik intézmény mellett, mert közel van hozzánk, jókat hallottunk róla, kicsit szocreál ugyan, és a saját gyerekkoromra emlékeztetett minden (egyelőre főként csak a tárgyak, de, majd meglátjátok, nem maradtak el az egyéb emlékek sem később), mégis úgy gondoltuk, megpróbáljuk.
Első nap kisfiammal megjelentünk a beszoktatásnál. Beültettek egy csoportba, ahol az összes gyerek kisebb volt az enyémnél nem csak méretben (mert ő elég magas), hanem korban is. Ezt nem értettem, nem tűnt valami jó ötletnek. A szobában káosz uralkodott, egy hat hónapos baba sírt a kiságyban, más gyerekek a sarokban, egy kislány szomorúan téblábolt, a gondozónő pedig fennhangon énekelt valamit, ami nem csökkentette a káoszt, és emellett célzásokat tett, hogy a jelenlétem zavarja meg az összhangot, az aprók mindig másképp viselkednek, ha idegen anyuka is jelen van.
Nem ez bántott legfőképpen egyébként, hanem az, hogy ez a gondozónő láthatólag nem szerette a gyerekeket. Ledorongolta őket, és szemernyi kedvesség sem áradt a hangjából. (Minek választotta ezt a szakmát? Azóta sem tudom felfogni.)
A szoba egy másik csoportnak fenntartott helyiségbe nyílt, a csemeték néha átrohangáltak egymáshoz, és amikor benéztem az üveges ajtón, látom, hogy a mellettünk levő teremben minden gyerek kb. annyi idős lehet, mint az én fiam. Most jön a „kedvenc” részem, vagyis az, ami rettentő frusztrálttá tud tenni más helyzetekben is: kérdezem fent említett gondozónőt, hogy miért nem a szomszédba kaptunk helyet, ez korosztályilag is megfelelő lenne. Válasz lenéző, lesajnáló tekintettel, amely csak a teljesen hülyéknek és oktalanoknak jár: „Anyuka (hangsúly alapján értsd: te idióta!), abban a csoportban már nincs hely. Nem érti? De ha nagyon akar, menjen le az igazgatónőhöz, és kérdezze meg!”
Nem mondom, hogy nem félemlített meg, és nem mondom, hogy nem kerültem mély regresszióba, és éreztem úgy magam, mint sok évvel ezelőtt egy másik szocreál intézményben, mondjuk kisiskolásként, amikor azért csesztek le, mert rossz helyre tettem a ceruzát, igaz, nem mondták meg korábban, hova kellene, mégis én voltam a hibás. Néha viszont próbálom kinőni a sérüléseimet, például ami abból fakad, hogy egyes emberek nem tekintettek önálló ítélőképességgel rendelkező lénynek, és legalább kísérleteket teszek arra, hogy ne hagyjam már magam teljesen.
Szóval fogtam magam, és lementem. Lementem az igazgatónőhöz. Ő, amikor meghallotta a kérdésemet, levette a szemüvegét, az arcomba nézett, sóhajtott egyet, mert fárasztotta, hogy megint valami banális dolgot kell elmagyaráznia, és közölte: „Anyuka, abban a csoportban nincs hely, nem érti?”.
Rettentően éreztem magam. De tényleg. Megint lenyomnak ezek a hülyék? Megint ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt? Idióta szabályokra hivatkoznak, és szerencsétlen ostobának néznek, mert nem tartom be a láthatatlan előírásaikat egyből, én meg olyan marha vagyok, hogy egy szóra mégis elfogadom az értelmetlent.
Akkor még panaszkodtam egy sort a vágyott csoport gondozónőjének, aki legalább nem szúrt le, és hazamentünk ebédelni. Másnap tettünk még egy kísérletet, hátha jobbnak tűnik az a csoport, mint előzőleg. Nem tűnt jobbnak.
Harmadnap, hosszú vívódások és további magánintézményeknél való érdeklődés után felhívtam a kerületi egyesített bölcsődéket (tudjátok, ez a főhely, ahol jelentkezni is kellett, és amelyik különbözik a konkrét bölcsiktől, de igazgatja mindet), és hősiesen, bár kissé mentegetőzve, de elmondtam, hogy én inkább nem adom bölcsődébe a gyerekemet, megoldom valahogy, de ebbe a csoportba többet nem viszem, az fix. Dühöngtem egy időt, telefonos segítséget kértem ismerőseimtől, akik végül azt javasolták, mi lenne, ha mégis tennék egy utolsó kísérletet: kérdezzem meg az egyesített bölcsődéktől, nincs-e hely mégis abban a másik csoportban. Miért kérdezzem, amikor kétszer megmondták, hogy nincs, replikáztam még kicsit, de felemeltem a telefont. Újra jelentkeztem tehát, és miután bemondtam a nevem, és még egy szót sem szóltam, a hölgy kedvesen közölte, hogy éppen most beszélt az igazgatónővel, és szerencsére találtak egy helyet a fiamnak éppen ott, ahol tegnap még nem volt, és ha nekem is megfelel, kezdjük el a beszoktatást, remélik, minden rendben lesz.
Na most ezt nem találgatnám, hogyan is volt, hogy „akadt még egy hely”. Lényeg, hogy a beszoktatás megtörtént kisebb-nagyobb döccenőkkel, és a gondozónő szereti a gyerekeket, a kisfiamat is, nem esik szét a csoport óriáskáosszá, így ezzel a dologgal többé-kevésbé elégedett vagyok.
És talán van ebben némi szerepe annak, hogy bénán, hezitálva, nem túl messze lépve a saját árnyékomtól, de egy ici-picit mégis legyőztem magamat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: