Te ismered a kedves anyukák titkát?

Kedves, jó fej anyuka szeretnék lenni.

Aki türelmes.

Akkor is, amikor száznegyvenedszer parancsolja le a gyereket a kanapéról, akkor is, amikor a gyerek a radiátorról ugrál le, a frissen felmosott padlón gyümölcslevet pocsol szét – nem, nem véletlenül –, rámászik a fél éves testvére fejére, és az már nem kap levegőt,  favonattal dobja koponyán a másikat, teljes gőzzel lelép a járdáról.
Akkor is, ha soha nincs vége a kérdéseknek, ha minden válasz csak újabb problémát vet fel. Akkor is türelmes, amikor negyvenezredjére mondja el ugyanazokat a soha át nem hágható alapszabályokat, természetesen közvetlenül az áthágás kísérletét követően. Akkor is az, amikor háromezredjére is úszik a fürdőszoba a fürdetéskor, és amikor századjára küldi vissza a gyerekét aludni, vagy legalább csendben lenni a szobájába.

Akkor is, amikor a gyerek százegyedik alkalommal végül mégis felébreszti a többieket…

 

Aki játékos.

Soha nem unja meg a homokvárépítést, akkor sem, ha a végeredmény csupán két percig tart, mert lerombolják a gyerekek. Nem bánja, ha száz percig kell énekelnie a hinta palintát, és mindeközben mosolyogva figyeli a többi, játszótéren kóválygó kisgyereket, nehogy letarolja a száguldó hinta.

Nem törik le a lelkesedése mesélés közben, ha a gyerek állandóan ide-oda lapoz (több gyerek esetén egyszerre több irányba), és csillogó szemmel folytatja a mesélést az első oldal után a harmincnegyediken.

Boldogan építi fel negyvenötödjére is a fa vasútpályát, és közben a lábával rázza a csörgőt a legkisebbnek, nehogy szétbarmolja az eddig összeillesztett sínszakaszt.

Nem háborodik fel, ha két köbméter játék terül szét a gyerekszobán, sőt, azon sem, ha kifolyik a nappaliba. Nem zsarolja egész nap a gyerekeit, hogy mikor hová nem megyünk, és mit nem csinálunk, amíg rend nem lesz. Nem borul ki azon, hogy az egészet tök feleslegesen kántálja, és végül nem vagdossa az összes kurva játékot ő maga vissza a tárolókba, mindenféle gyalázkodó szitokszó kíséretében.

 

Aki kiegyensúlyozott.

Nem borul ki a levessel együtt, nem sírja el magát nyilvánosan a cuki lánykérős videókon, nem érzi úgy soha, hogy legszívesebben kidobná a gyerekét az utcára, nem kezd el háborgó őrültként üvöltözni csak azért, mert a gyerek nyakig vizes lett kézmosáskor, a frissen festett fal pedig paradicsomszószos.

Ha a gyerekek apjának rossz napja van, nem élezi még azzal is a helyzetet, hogy úgy inti csendre a gyerekeket: „hallgass már, nem látod, hogy apád megint ideges?”, sőt, egyáltalán nem keveri össze a férj problémáit az apáéval!

Nem csapkodja az edényeket, csak mert már megint főzni kell, és nem durcáskodik, ha a vacsora érintetlenül ott marad az asztalon.

Ha tízig kell számolnia, akkor ezt az időt arra fordítja, hogy az indulatait lecsillapítsa, nem pedig, hogy tovább korbácsolja, hogy aztán néhány higgadtan (vagy annak tűnő) megoldott konfliktushelyzet után a sokadikban hatványozott erővel törjön ki belőle az állat.

 

Aki őszintén mosolyog.

Akkor is, ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzelte. Ha mégis kell menni még egy kört a hazaút helyett. Ha nem első szóra ugrik a gyerek. Ha a több hetes szervezés után beszerzett szuper játék csak három percre köti le a kölköket. Ha a hosszúra tervezett séta egy pillanat alatt kútba esik, mert kakálni kell – akárkinek. Ha egy beszélgetés már huszonöt perce így zajlik: „Légy szíves, kanállal edd a levest! – Kanállaaal? – Igen. – A leveeeest? – Azt, mert különben könyékig szottyos leszel. – Szottyos leszeeeek? – Igen. – Könyééékiiiig? – Igen, úgyhogy fogd meg végre a kanalat. – A kanalaaat? Miéééért?….”
Vagy: „Miért ütötted meg a testvéredet? – Miééért? Miééért? Azéééért, azéééért, mert a kanapénál!”

 

Aki megölel.

Ok nélkül. Kérdés nélkül. Feltétel nélkül. Akkor is, ha a gyerek kiborító, ha idegesítően affektál, ha undok a természete, ha csak üvöltve tud beszélni, ha nincs egy értelmes mondata sem, ha egy játékban sem remekel, ha még mindig halandzsául mondja a mondókákat, ha tizennyolcadjára sem szól, hogy pisilni kell, és a kanapéra, padlóra, székre, puffra, ágyra, szőnyegre, babzsákra, ágyneműbe pisil.

Akkor is türelmes, mosolygós és ölelgetős, ha éjjelente ráfekszenek a hajára, ha a reggeli, reklámokból jól ismert ágyon ugrálás alatt rálépnek a mellbimbójára, ha forgolódás közben orrba vágják, hogy csillagokat lát.

Aki nem úgy kommunikál, mint egy kiképzőtiszt. És nem mondja soha, hogy „na én megmondtam!”, „ide gyere! MOST!”, „Te, csak kapjalak el!”, „Normális vagy?”, „Mész be a szobádba most AZONNAL?!”, „Te, ha felébreszted a kicsit, én elkalapállak!”

 

Tudom én, a jó fej anyukák sem tökéletesek, természetesen nekik is van rossz napjuk, ők sem mosolyognak a nap minden percében, ők is kiborulnak, ők is állítanak szabályokat, amiket következetesen betartatnak, néha elégedetlenségüknek hangot is adnak, és van, hogy nem érnek rá, vagy nincs kedvük játszani.

Csak valahogy teljesen másként tudatják ezt a gyermekeikkel, mint azok, akik csak szeretnének jó fejek lenni…

 

Te tudod a titkukat?