A düh villamosa

Minél több cikk születik arról, hogy milyen felháborító megütni egy nőt, annál többen fogják megvédeni a villamosvezetőt. Ez már csak olyan pszichológiaizé, bár lehet, hogy tévedek.

Én nem fogom. Pofozkodni nem menő. Amit tett, azért igenis kapja meg a büntetését. De csak annyit, amennyi jár! Az a sajtóhadjárat, ami mára már az esetet övezi, messze túllépi ezt!

A villamosvezető hibázott. Nagyot.
És elnézést kért, többször is. Magába szállt, azonnal leadta a műszakját, ennek ellenére – vagy talán ettől függetlenül – az állását is nagy valószínűséggel elveszítheti, és ha a gyanú megalapozott, bíróság elé is áll majd.

Mert ebben az országban nem menő megütni egy nőt.

Jó volna, ha most már azt is elérnénk, hogy ebben az országban nem menő szabálytalankodni, és azután még beinteni, ahogy olvasható a hölgy beszámolójában: “Mi dühös gesztusokkal válaszoltunk neki”.

Nem, a külföldi kismama nem érdemelt ezért pofont. Mint ahogy a villamosvezető sem érdemelte meg, hogy emiatt elveszítse a munkáját.

Egyedülálló apa, egy kisiskolás gyerekkel.

Talán többen emlékeznek, a múlt héten ugyanezen az útvonalon történt egy gázolás.

Talán a villamosvezetők kaptak egy kis fejmosást, hogy a nyári csúcs közepén, a gördülékenyen és modernül működő bkv (bkk, mi is?) útvonalain fokozottan ügyeljenek, mert egy ilyen baleset okozta fennakadás több órányi kiesést jelent.

Talán a „120kg-os járművezető” (a történet szempontjából pontosan ugyanolyan irreleváns tényező, mint a „brit állampolgár kismama”, csak a média által így könnyebb manipulálni az olvasót) a napok óta tartó kánikulában napi sok órában rója a köröket a melegtől büdösen-szédülten kóválygó tömegtől körülvéve. Lehet, hogy egyszerűen összeomlott.

Talán a megkezdődött nyári szünet megoldhatatlan családi helyzetet gördített a lányát egyedül nevelő villamosvezető elé…

Nem győzöm hangsúlyozni: mindez nem mentség arra, amit tett. Olyan körülmény, amit adott esetben figyelembe kell venni. Ha kell – márpedig valószínűleg kell, mert az ügy feljelentéssel ’végződött’ –, a bíróságnak kell majd mérlegelnie, a tett súlyával összevetve.

Egyet azonban kijelenthetünk: ebben a történetben mindenki leszerepelt.

Leszerepelt az állapotos nő, aki, miután figyelmetlensége folytán a saját és a gyermeke életén túl veszélybe sodorta még a forgalomban közlekedőket is, nekiáll pökhendiskedni a tajtékzó sofőrnek. 

Leszerepelt a média, aki kapott az alkalmon, és a kiérdemeltnél nagyobb figyelemmel fordult az eset felé, hogy a fröcsögő, ítélkező fotelkommentelőket magához vonzza (igen, most éppen én is ezt teszem).

Leszerepelt mindenki, aki köpködve véleményt formált, az is, aki szerint egy szabálysértés elkövetőjének legalább egy pofon kijár, és az is, aki szerint a pofozkodót azonnal és visszavonhatatlanul ki kell taszítani a társadalomból.

Leszerepelt természetesen a dühöngő villamosvezető is. Mégis, ő az egyetlen, aki ezt őszintén be is látja.

Mert ma Magyarországon nem menő megütni egy nőt.

Igaz, a NANE statisztikája szerint  évente 70 nő hal meg családon, ó, párdon, kapcsolaton belüli erőszak következményeként, de erről nyilván nem születik ennyi cikk és blogbejegyzés. És nem csak a nők szenvednek az erőszaktól!

Évente több ezer (azt hiszem, alul kalibrálom) pofon csattan el a lakások ajtajai mögött, melyeknek elszenvedői többnyire önmagukat megvédeni képtelen kiskorúak, de ezekről is csak akkor tudósítunk, ha a beszámolóba kettőnél többször bele lehet írni a ’vér’, ’borzalom’, ’tragédia’ stb. szavakat.

Minél több cikk születik arról, hogy milyen felháborító megütni egy nőt, annál többen fogják megvédeni a villamosvezetőt.
Mert évente több ezer pofon csattan el a csukott ajtók mögött. 

Csak ezeket mi adjuk vagy kapjuk, és jó esetben nem látják mások… És a gyalázkodó kommentekben keresünk önigazolást – vagy talán a feloldozást.

De senki nem tanít meg minket arra, hogy a konfliktusokban hogyan viselkedjünk higgadtan. Terhesként, sofőrként, cikkíróként, kommentelőként, anyaként – emberként.

Talán ez a legnagyobb baj…