A női magazinok, a jobbak is, rengeteg interjút készítenek és bocsájtanak közre sztárokkal, hírességekkel: színészekkel, modellekkel, ismertebb írókkal, celebekkel, vagyis ugye a meghatározatlan okból híressé vált emberekkel. A nyilatkozataik engem rendszerint feldühítenek, ugyanis mindig arról szólnak, hogy míg eddig kicsit nehezebb volt az életük, kisebb-nagyobb bökkenők követték egymást, válás, szakmai problémák stb., most végre megtalálták magukat. Rájöttek, hogy csak maguknak kell megfelelniük, hogy senki másnak nem kell bizonyítaniuk, és éppen úgy jók, ahogy vannak. Végre tudják, mit jelent a pillanatban élni, és ezt meg is teszik. Élvezik az életet úgy, ahogy van. Esetleg össze is jöttek épp most az Igazival, átélhetik a tökéletes kapcsolatot, kiteljesedtek az anyaságban, és majdhogynem azt sugallják, hogy ezentúl semmi nem választhatja el őket az univerzummal való egybeolvadástól.
Majd néhány hónap múlva hírt kapunk arról, hogy az illető elvált, kicsit alkoholista lett, esetleg már évek óta drogfüggő. Miközben nemrég még azt olvastam, hogy basszus, mennyire jó már neki, és szolídan ostorozhattam magamat, hogy csak én vagyok akkora lúzer, hogy még mindig nem élek tökéletes harmóniában önmagammal és a világgal. Bezzeg Klaudia, Kate, Nóra és Gabi meg a többiek benne vannak a rózsaszínben. Titeket nem irritál, hogy ők általában már „ott” vannak, és legtöbbször meg is mondják, hogy mit kell tenni érte?
Megértem ám, hogy nem akarnak mindent közzétenni, és hogy valójában nincs közöm a magánéletükhöz, de akkor miért mondják el, és miért festik ki? És bevallom, szeretném látni, hogy néha nekik is nehéz, hogy ők is küzdenek, és hogy nem mindig találnak megoldást. Sokkal jobban tudnám szeretni őket.
Mennyire imádtam például Uma Thurmant, amikor többször is azt nyilatkozta, hogy igazság szerint tiszta zűrzavar az élete, fogalma sincs, mit kellene tennie, és arról sem, hogy ki is ő valójában. Vagy akár Vanessa Paradist, aki egy néhány hónappal ezelőtti Elle-magazinban egyszerűen visszautasította a válásával kapcsolatos kérdést, és elmondta, hogy utálja, hogy a fájdalmaiból üzletet csinálnak.
Tény mondjuk, hogy ők meg Johnnyval éveken keresztül arról beszéltek, mennyire iszonyúan szerelmesek csak egymásba, aztán utólag ez is kissé megdőlt. Ahogy mondjuk Heidi meg Seal csodálatos házassága, amit évről évre megerősítettek, míg teljesen szét nem szakadt egy váratlan pillanatban.
De amint Vanessa kimondta, hogy fáj, akkor emberibb lett és szerethető. Nekem bejött.
A mindig toppon levést, azt egyszerűen nem bírom elviselni.
Ti hogy vagytok ezzel?
talán mert ezek könyvben jelentek meg, nem pedig azonnal, névtelenül kommentelhető netes cikkekben.
Ma már mindenkire mindent lehet büntetlenül köpködni, és meg is teszik.
Én nem igazán hiszek a naaagy mágikus “fennsík-élményekben”… szerintem teljesen normális, hogy az embernek vannak problémái, krízisei, amikből aztán jönnek előrelépések meg jó dolgok… Egy hasonló krízisben döbbenten tapasztaltam, mennyi pozitív visszajelzést kapok azzal, hogy felvállalom: egyáltalán nem jó, sőt, néha több, mint sz…r, de ez van, és majd csak megoldom… 🙂 A sztároknál szerintem ez inkább sajtó+önvédelem. Ez nekem azért nem érthető, mert pl. imádom régi nagy színésznők saját (maguk által lediktált) életregényeit olvasni – ezekben megkapóan sok az őszinteség. Sophia Loren vetélései, Liz Taylor önrombolása, Marlene Dietrich háborús sérülései… és így is IKONOK voltak és azok is maradnak…
ó, ilyen tökéletesen boldog ismerősöm nekem is van, aztán összeomlott. Pedig láttuk, hogy baj van, próbáltunk segíteni, de nem lehetett, ha közeledtél, máris jött a boldogságbomba…
Azután hogy szembesítette magát a problémákkal, tényleg a helyére került. Vagy csak sokkal jobban csinálja az ámítást 😛
Nem tudom, engem a mindennapi embernél is zavar, ha előadja, hogy ő milyen, mennyire jól van, és hogy megtalálta önmagát. Sokáig azt hittem, hogy irigy vagyok, de a tapasztalat azt mutatja, hogy szinte mindig önámításról volt szó (mint utóbb kiderült), és pont azt probálták leplezni (maguk előtt is), hogy nincsenek jól. Persze nem azt mondom, hogy dőljön belőlünk a panasz, de azért valahol megható, hogy a szomszéd nénike az összes gondját-baját őszintén előadja (persze ez is tud idegesítő lenni :D). De tényleg, vagy angolosan mondjuk azt, hogy köszi, jól vagyunk és beszéljünk az időjárásról, vagy legyünk őszinték (jól vagyok, de… mert mindig van de). Minek a maszlag?
Egyetértek, én is falra mászom ettől. Az a legjobb, hogy ugyanolyan természetességgel írják egy hét múlva, h válnak, mint korábban, hogy ők aztán a megtestesült mintapár. De hozzáteszem, baromi melegem van, most minden és mindenki idegesít 🙂
Az ikonok legyen tökéletesek, és ehhez a tökéletes élet is hozzátartozik.
Csak aztán kiderül, hogy egyáltalán nem ikonok, bármennyire is le akarjuk gyártani a földi istenségeket.
Engem a nagyon jól megy se érint meg, ha meg nagyon rossz, akkor nagyon-nagyon sajnálom az illetőt. Nem szeretem jobban, csak szánom, mert közönség előtt hullani sokkal fájdalmasabb, mint csöndben, egyedül.