Nyár van, úgyhogy az elején megelőlegezném a konklúziót, hogy senki se izguljon: szerintem mindkettő.
Tudom, hogy a téma heves vitákat vált ki a kismama fórumokon, sőt mitöbb, vérre menőket, nagyjából vagy talán teljesen ahhoz hasonló indulatokat, mint a kiságyban altatás vagy a közös ágyban alvás, és sokan szigorúan megkövetelik a választást a kettő között, általában azok, akik csak a hordozás mellett érvelnek.
Így kezdtem én is egyébként: csak hordozókendőt vásároltam, mondván, a babakocsinak nincs értelme, de a szüleim úgy gondolták, hogy van, és vettek egy használtat azokra az alkalmakra, amikor náluk voltunk. Rá kellett jönnöm, hogy néha kapóra jön: nagyokat tud aludni benne a baba, nem kell mindig ott lennem közvetlenül mellette, tehát lezuhanyozhatok, wc-re is mehetek, szóval némi luxust is megenged nekem, bele lehet pakolni a közértben, és hosszan sétálhatunk akkor is, ha a hátam már nem bírja a hordozást. Ráadásul egyáltalán nem láttam, hogy a gyereknek baja lett volna abból, hogy néha babakocsiba tesszük. Így hordozókendő-babakocsi kombó játszott nálunk, és nem érzékeltem ellentmondást.
Utána, amikor már kikukucskált az apró, persze jött a nagy kérdés, hogy merre forduljon: először természetesen magam felé fordítottam, a neten láttam, hogy ez is elvi kérdés, hogy rendes, kötődő anya mindig mutatja az arcát a gyereknek, csak úgy történt, hogy egy idő után, oké, egy jó idő után, már nem az én arcom érdekelte, hanem az utca, az autó, a szembe jövő többi babakocsi. Csak meg kellett fordítani.
Megint az derült ki, hogy jók az elvek, csak nem mindig működnek.
Megmondom, a kengurus anyákra sem vetek követ, láttam már nagyon jó kiképzésű kengurukat.
Amit nem értek, az a csővázas hátizsákhoz hasonlító hordozó. Hogy az kinek jó? Baromi nehéz lehet, mert a súlypont folytonosan eltolódik, hiszen a gyerek kileng minden lépésnél, és nem tudom, ő élvezi-e, hogy kileng. Talán igen. Egyvalami esetleg előnyös lehet benne: ilyenkor kevésbé izzadják össze egymást az anyával. Ha ez előny…
Ezzel teljesen egyetértek. 🙂 Nekem a kötődő nevelés elve abban segített, hogy jobban merjek hallgatni az érzéseimre. Például olyan fura érzés volt esténként, hogy mi, felnőttek a párommal összebújva alszunk, a pici, kiszolgáltatott kis újszülöttünk meg egyedül. De maradt a kiságyban egészen addig, amíg el nem kezdtem ilyesmikről olvasgatni. Akkor felbátorodtam és magunk mellé vettem. Aztán apránként egyre kevésbé érdekelt a gyerekorvos meg a védőnő meg hogy mit hogyan szokás, és egyre jobban mertem a saját fejem után menni. (Ők mondtak olyat is, hogy most már hagynom kéne néha sírni, mert három hónaposan elég nagy már hozzá, meg hogy azért sír sokat, mert túl gyakran szoptatok {ezektől a hajam meredezik a későbbi tapasztalataim alapján}.)
Szóval nálam pont fordítva volt, eleinte kaptam a vaskalapos tanácsokat és csak később jöttem rá, hogy máshogy is lehet.
Nálunk ez a felfedezés nagyon sokat jelentett. Utána sem volt könnyű, mert úgy 8-10 hós koráig nagyon sírós volt a babánk, de könnyebb volt kezelni a helyzetet, hogy úgy csináltam a dolgokat, ahogy jónak éreztem. (Könnyebb elviselni a babasírást, ha közben ringatom, szoptatom, mellé bújok, mintha magára hagyom vagy várok még egy órát szoptatásig.)
Lehet, hogy azt kompenzálom, hogy amikor várandós voltam, mindenhonnan azt hallottam: csak hordozókendő, csak természetes szülés, rossz anya vagy, ha nem így csinálod… ilyen közegbe kerültem vagy nem tudom. És arra jöttem rá később, hogy nem így van ez, főleg nem jó ezekre ráparázni, szélsőségesen ragaszkodni. Tény, hogy sokaknak ez a kérdés fel sem merül. (Van ismerősöm, aki kiakad, hogy nem szülhet programcsászárral… ezt nem értem én sem, meg vagyok rajta döbbenve.)
Másrészt nekem a kötődő nevelés olyan, mint a szeretet. Valahol a legtermészetesebb dolog, és alap, csak néha küzdünk vele, mert mindig meg kell találni az adott pillanatban helyeset. Mert nincs rá recept, mert nem a hordozókendő a recept vagy az együtt alvás, hanem a jelenlét. (Akkor most nem megyek tovább spirituális irányokba, de kb. így gondolom.)
Jaj, ne! Nem azt írtam, hogy aki babakocsit használ, annak külföldre fog költözni a gyereke! Ennyire ne csavarjatok már ki légyszi. 🙂
Terka, egyet értünk, nagyjából. Csak az a bajom ezzel a cikkeddel, ami a császárossal is. Azt mondod, jó dolog a hüvelyi szülés és a hordozókendő, mégsem pazarolsz túl sok szót az előnyeire – ezzel szemben a császárról meg a babakocsiról zengedezel. Értem, amit mondani akarsz az írásaiddal, csak szerintem valahogy mégsem jó a tálalás.
Egyébként aki az általad másoddiként leírt értelmezést érzi magáénak a kötődő neveléssel kapcsolatban, annak fogalma sincs arról, mi a kötődő nevelés.
Az egésznek az a lényege, hogy már születéstől fogva bensőséges kapcsolatot alakítunk ki a gyerekkel, aminek köszönhetően erős kötődés alakul ki a gyerek és az anya és/vagy más személy között. Erős és egészséges! Nem arról van szó, hogy abnormálisan magunkhoz növesztjük a gyereket, hanem arról, hogy ott vagyunk neki, amikor csak kell, amennyit csak kell. Ennek köszönhetően a gyerek magtanul bízni – a bizalom pedig az önbizalom alapköve. És a későbbi társas kapcsolatoké is. És az egészséges önképé is. Ettől még lehet, sőt kell is nevelni a gyereket, korlátokat kell neki adni, szocializálni kell, satöbbi. De az a gyerek, akinek a nevelése közelebb áll az elkülönítő, mint a kötődő neveléshez, az el fog különülni. Ez egy lelki csorba, egy hendikep az életben.
A kötődően nevelő szülők a gyerek lelki szükségleteit éppúgy igyekeznek figyelembe venni és kielégíteni, mint az egyebeket – és alapvetően ettől jó és egészséges és az egyetlen út, amit én el tudok fogadni.
Kötődően nevelni lehet úgy is, hogy kizárólag babakocsizunk és semmi hordozás. Akkor, ha a gyerek szereti a kocsit és egyéb tekintetben is figyelünk az életkorából adódó lelki igényeire. És elidegenítően is lehet nevelni hordozva, ha csak parádézásból kötjük fel a gyereket és egyébként arra törekszünk, hogy “betörjük” őt, vagy hogy minél kevesebb vizet zavarjon.
Én a hetvenes évek szülöttje vagyok, akkor nem volt nagy keletje a kötődő nevelésnek. Engem is időre etettek, babakocsiztattak, mégis mélyen kötődöm az anyukámhoz, mert ő olyat tud adni a gyerekeknek, amit kevesen mondhatnak el magukról. Végtelenül sok időt és türelmet, odafigyelést és lelki menedéket. Nemrég beszélgettünk a férjemmel a külföldre településről és mondtam neki, hogy amíg a szüleim élnek, nem tudom elképzelni, hogy elmenjek. De egyébként sem, mert nemcsak a szüleimhez kötődöm, hanem mindenhez: a tájhoz, az emberekhez, az emlékekhez. Egy kötődően nevelt embernek gyökerei vannak. És ahogy Exupéry is mondta, elég nagy baj az embereknek, ha nincsen gyökerük.
Majd keresek, de gyakorlatban kb. ezerszer láttam ilyet. Rátelepedést, és kötődő nevelésre hivatkozást. Illetve teljes határtalanságot és káoszt és kötődő nevelésre hivatkozást.
Te Terka, mutass már nekem légyszi olyan cikket vagy akármit, ami szerint a kötődő nevelés azt jelenti, hogy telepedjünk rá a gyerekünkre 😛
A csővázas hordozóban tényleg van egy kis kilengése a gyereknek, de nem vészes. A fiaim imádják cipeltetni magukat benne. Kb. 1,5 éves koruktól használjuk, ha kirándulni vagy strandra megyünk. Akkor ülnek bele (felváltva), ha elfáradnak. A csővázas hordozót mindig az apjuk viszi, lehet, hogy többek között ezt szeretik benne. 🙂
Magam is alapvetően a kötődő nevelés, az igény szerinti szoptatás híve vagyok, sosem hagytam sírni a gyerekeket, s épp nagyobbra szeretnénk cserélni az ágyunkat, hogy a harmadik gyerek is elférjen mellettünk, ha éppen arra van szüksége. Összesen négy babakocsink és ugyanennyi hordozó eszközünk van. A kengurut kivéve mindegyikre szükségünk volt eddig, mindnek megvolt a funkciója egy bizonyos életkorban és szituációban. A babakocsikat és a csővázas hordozót eddig mindkét fiam szerette, a kendőt és a mei tai-t inkább csak a második. A harmadikról egyelőre nem tudok nyilatkozni zsenge életkora miatt (holnap lesz 2 hetes), de már kinéztem neki egy rugalmas hordozókendőt. (Mert olyan még nincs, a szövöttel nem vagyok teljesen megelégedve, és mert megérdemlem. 🙂 )
Azt mindenesetre erősen kétlem, hogy a babakocsi ártana a kötődésnek. Édesanyánk nem hordozott sem engem, sem a testvéreimet, nem volt divat a 80-as években. Időre etetett minket, nem kapott fel minket az első sírásra, pár hónapnál tovább nem szopizott egyikőnk sem, s évekig babakocsiban tolt minket. Mégis mindhárman itt élünk, lehetőség szerint havonta látogatjuk őket, s naponta fél órákat beszélünk telefonon.
Az utolsó bekezdésedre reagálva: szerintem nem csak a babakocsin, illetve a kötődő nevelésen múlik a szülő-gyermek kapcsolat. A babakocsin legalábbis biztosan nem.
Hello, zavarban vagyok, nem tudom, most egyetértünk-e vagy nem. Egyébként a kötődő nevelés fogalmától is mindig zavarba jövök, mert úgy érzem, hogy két értelemben használják. Az egyik az, amivel nagyon nehéz nem egyetérteni, hogy hangolódjunk rá a gyerekünk igényeire, és igyekezzünk olyan viszonyt kialakítani vele, amelyikben biztosan számíthat ránk, és arra, hogy ott vagyunk, amikor szüksége van ránk (mellesleg szerintem ebbe az is beletartozik, hogy amikor meg nincs ránk szüksége, vagy nem egészen közel akar lenni, akkor hagyjuk, hogy megtalálja a maga távolságát). A másik fogalmi használat viszont az, hogy folyton tegyük magunkra, etessük, szoptassuk, és ne nézzük meg, mit is akar ő, milyen ő, merre menne, ha nem kötnénk a hátunkra akkor is, amikor egyedül sétálna inkább, hanem alakítsunk ki vele egy olyan viszonyt, amelyben tökre ránk van utalva, és nem értékeljük, ha nélkülünk is elvan (sarkítottam, nem így szokták megfogalmazni, de több ilyen példát láttam kötődő nevelés címén). Ezzel nem értek egyet. Szerintem meg lehet érezni, mikor akar kijönni a kendőből, meg lehet találni az elválasztásnak (és mindenféle elválásnak) azt az időpontját, ami mindkettőnknek jó (is).
Abban reménykedem, hogy annyiban különbözöm a szomszédasszonyodtól, hogy nagyjából sikerült ráhangolódnom a gyerekemre egész pici korában, és láttam rajta, ha valami nem jó. Mert valóban, meg lehet tenni, hogy egy hétig átüvölti az éjszakát, aztán meg átalussza, és azt hisszük, hogy neki már jó, mert megértette, mi a rendszer – de nem erről akartam beszélni. Másrészt, nem tudom, hogy szülői hiba-e, ha a gyerek elköltözik egy másik országba. Ebben az esetben lehet, máskor nem feltétlenül.
A csővázas hordozóban a csőváz tapad az anyához, a gyerek viszont nem. Azért leng ki. Láttam 🙂 Elég béna.
Terka, a kötődő nevelés elve mindig működik! 🙂 Azok, akik kizárólag a hordozást preferálják – előre szólok, hogy én sem mondanám, hogy kizárólag kendő -, valószínűleg (és remélhetőleg) azért mondják ezt, mert megértették, hogy milyen fontos csecsemőkorban a szoros testi közelség, és később is, csak persze folyamatosan nő a baba igénye az anya (és mások) közelsége mellett a világ megismerésére is. (Egyes elméletek szerint éppen emiatt alakul ki a dackorszak két éves kor körül: anya még mindig legyen itt, de mégse, mert minden más is érdekel – ebből lesz egy nagy belső konfliktus, ami hisztiben és egyéb nehezen tolerálható jelenségekben csapódik le.)
Ha az ember ezt úgy igazán átérzi, akkor nem szívesen teszi babakocsiba és kiságyba a gyerekét, legalábbis amíg nagyon pici, még akkor sem, ha önmagára nézve ez több kellemetlenséggel jár.
Nálunk úgy kezdődött a hordozás, hogy a gyerekem önmagából kifordulva eladta a fél várost a babakocsiban mindig. Nekem már halálfélelmem volt egyedül elindulni vele bárhová is. Aztán olvastam a hordozásról, kipróbáltuk és csodák csodájára órákat lehetett sétálni tök nyugiban, vagy amiről korábban álmodni sem mertem: úgy levegőzni, hogy a gyerek közben alszik! Nekem ez megérte a kirepedt sarkakat, néha fájó derekat, nyáron egy kis összeizzadást. A közértben is egyszerűbb volt a vásárlás, hogy nem kellett a babakocsival kínlódni a polcok között és mindkét kezem szabad volt, a hátam pedig egész jól bírta úgy 8-10 kilóig (már nem emlékszem pontosan). Zuhanyozni, vécére menni akkor szoktam, ha valaki más tudott rá addig figyelni itthon, leginkább apuka. Ha kettesben voltunk, betettem az autósülésbe és vittem magammal a vécére. Aztán arra is rájöttünk, milyen jó buli a közös fürdés! 🙂 (Te úgy fürdesz, hogy közben a gyerek kint van az udvaron a babakocsiban? Vagy a lakásba is betoljátok a kocsit?)
Most viszont már, hogy cseppnyi utódom 14 kilót nyom, fel sem merül a hordozás, nem csak azért, mert újra pocakos vagyok: már apa sem cipel, mert a gyerek már nem is igényli. Imád szaladgálni, kismotorozni, kisbicózni. Mostanáig babakocsiztunk is, jól jött, amikor a gyerekemnek már nem volt kedve sétálni, egyszerűbb volt ebben tolni, mint a nyeles bicóban. De sajnos a használtan vett babakocsi beadta a kulcsot és már csak a kistesónek lesz másik.
Szerintem a babakocsi jól jön abban az átmeneti időszakban, amikor a gyerkőc már túl nehéz a hordozáshoz, de olykor-olykor vagy néha gyakrabban még cipeltetné magát. Aztán úgyis jön az, amikor utolérni sem lehet, mert a mozgás öröme és a sok felfedeznivaló már jobban érdekli a gyerekeket, mint anya, akivel ilyenkor már inkább este esik jól összebújni elalváskor, vagy amikor hirtelen rájön a szerelem. Úgy két másodpercig. 🙂 Vagy amikor valami fáj, vagy valamitől fél.
A kengurukkal az a baj, hogy nem jó kiképzésűek. Lóg bennük a gyerek, nem terpeszti a lábukat, lötyögnek benne, sokszor még nézni is rossz. Van rossz és kevésbe rossz, nagyjából így foglalnám össze.
Csővázas hordozóval még nem volt dolgom, de erősen kétlem, hogy kilengene benne a gyerek, pont a csővázak miatt. Legalábbis a túrahátizskákok nagyon nem lengenek, az tuti, ilyen hordozóban sem tudom elképzelni. Kenguruban viszont tipikusnak mondható.
Nekem ebből az egészből az a lényeg, hogy ki így látja jónak, ki úgy, de vérre menő vitákat tök felesleges vívni. Úgyis mindenki úgy tesz, ahogy gondolja vagy érzi és kész. Sajnos azok, akik teljesen elkülönítik maguktól a gyereküket, nagyon nem tesznek nekik jót, de ilyenbe nem lehet beleszólni. De a drasztikusabb elkülönítés szerencsére nagyon ritka szerintem.
Egy fontos dolgot jegyeznék még meg az egyik gondolatodra: “Ráadásul egyáltalán nem láttam, hogy a gyereknek baja lett volna abból, hogy néha babakocsiba tesszük.” Egyrészt mit értünk baj alatt, másrészt ha lesz baja tőle, azt nem most fogod látni, lehet, hogy soha az életben nem veszed észre majd. Nekem van egy szomszédasszonyom, aki mindig ellátott kéretlen csecsemőgondozási tanácsokkal. Azt mondta, néha hagyni kell sírni, egy éves kor után szopizni abnormális, hordozni hülyeség. Az ő fia most külföldön él, évente egyszer-kétszer látják egymást, az unokáinak a fejlődését szkájpon keresztül tudja valamelyest figyelemmel kísérni. A múltkor bánatosan mesélte, hogy a kisunoka teljesen kiborult, amikor dobni akarta neki a labdát, de visszapattant a monitorról. Lett baja az ő fiának a babakocsitól? Nem. Ugyan, mi baja lehetne tőle? 🙂 🙁