Kicsit óvatosak az olvasóink, de lassan-lassan érkeznek levelek, amiket tisztelettel köszönünk!
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a leveleket szerkesztve tesszük közre, de neveket, eseményeket nem változtatunk meg benne, úgyhogy kérünk, ha tartasz tőle, hogy felismernek, Te magad változtass ezeken!
A mai posztunkat kivarinak köszönhetjük, aki az édesanyjával áll folyamatos lelki konfliktusban.
“Olvastam a múltkori írásotokat a kedves, jó fej anyukákról, és egyből eszembe jutott a sajátom. Talán elrettentésnek jó lesz.
Én képtelen vagyok szeretni az anyám. Abból, amit felsoroltatok, elég sok minden hiányzott a gyerekkoromból. Nem emlékszem, hogy valaha is játszott volna velem, akár a homokozóban, akár otthon, a babáimmal. Nem hiszem, hogy valaha olvasott volna nekem mesét esténként. Mondókákra emlékszem, meg arra, hogy mindig nagyon kisiskolásan, kántálva, nagyon tagoltan mondta. Hogy én is szépen tanuljam meg. Általában mindenre azt szerette volna, hogy szépen tanuljam meg. Szépen egyek, szépen üljek az asztalnál, szépen játsszak, és lehetőleg semmi olyat ne csináljak, amivel felkeltem mások figyelmét.
Maradjak csöndben az orvosi váróban, ne kiabáljak, ha dühös vagyok, mert meghallják az utcán, ne vegyem fel ezt vagy azt a ruhát, mert mit szólnak mások…
Ezek a dolgai máig sem múltak el, terhes voltam, mikor a téli hidegben egy vastag kötött kardigánban látogattam haza, egyrészt mert nem fáztam benne, másrészt meg más nem jött rám, és amikor meglátott, összecsapta a kezét: ne csinálj magadból hülyét, lányom, hát ki fognak nevetni!
Visszatérve a gyerekkoromra, nem vagyok egyke, van egy nővérem, aki 9 évvel idősebb nálam, gyakorlatilag két egykeként voltunk nevelve, ő inkább apuhoz húzott, én meg… mondanám, hogy anyuhoz, de nem volna igaz. Mindig küzdöttem apu szeretetéért, de csak felnőttként sikerült közel kerülnünk egymáshoz. Nővéremnek gyakorlatilag semmi kapcsolata nem volt anyuval. Máig se sok…
Szóval én voltam anyuka kicsi védence, engem nem szabadott bántani, nekem nem volt kötelező semmi. Míg a nővérem kicsi korától önállóságra volt nevelve, addig én “ki lettem kímélve”, ahogy anyu fogalmazott. Mostanában, mikor konfliktusba keveredünk a gyereknevelési kérdésekben, mindig rávágja, hogy engem nem lehetett kényszeríteni. Engem nem lehetett a tűzhely mellé állítani, engem nem érdekelt a házimunka, engem nem lehetett elküldeni a boltba, vagy a postára.
Én meg, fiatal anyaként – egy kislányom van, most várjuk a második gyermekünket -, nem értem, hogy hogy lehet anyaként ezt kijelenteni? Biztos, hogy csak bennem volt gyerekként a hiba?
Nem emlékszem, hogy valaha is megölelt volna. Általában mártírsággal harcolt ki magának egy kis szeretetet, de ha megbántottam valamivel, akkor gondoskodott róla, hogy vezekeljek. Képes volt órákra megsértődni, és akármit is tettem, nem lehetett kiengesztelni. Elzavart magától, és olyankor sírva mondta, hogy őt mindenki csak bántja és kihasználja.
Érdekes, de a kapcsolatunkban nincsen fejlődés, most is ugyanúgy kezel, mint húsz évvel ezelőtt. Elszámoltat az időmmel, a munkámmal, féltékeny a férjem helyett, kioktat. Ha felhív, így kezdi: “mi újság van, semmi?” – és én ilyen kezdéssel már nem is tudok, és nem is akarok neki mit mondani, mert bármit, amit mondok, felhasznál ellenem, éppen úgy, mint az amerikai filmekben a rendőrök… Ha nem hívom, képes egy hétig várni, majd mikor végre eszembe jut, hogy hányszor akartam már hívni, de mire odaértem, már öreg este lett, és végre felhívom, akkor számon kér, hogy mikor beszéltünk utoljára, és hogy ő már napok óta azt várja, mikor jutok már eszébe.
A múltkor beszélgettünk a nővéremmel. Talán közelebb voltunk egymáshoz, mint valaha, és kiderült, hogy annak ellenére, hogy őfelé semmiféle érzelmet nem mutatott soha anyu az érdektelenségen kívül, mindkettőnkben ugyanaz az érzés van anyu felé a szívünkben: üresség.
Néha látok korombéli nőket az anyjukkal, megölelik egymást, tisztelettel, szeretettel néznek egymásra, sugároznak. Én pedig arra gondolok, hogy biztosan én is hibás vagyok, amiért ez közöttünk sosem volt meg.
Már nincs is rá remény?”
Tudom, hogy régi téma, de én is hozzászólnék a cikkhez.
Az én kapcsolatom sem ideális az édesanyámmal.. nem csak most, hanem valójában sohasem volt az. Felnőttként más emberek családjait nézve szomorúan veszem tudomásul, hogy milyen más is lehetett volna sok minden egy szerető családba születve. Édesanyámnak két sikertelen házasságból három gyereke van, én vagyok a legkisebb. A nővéreim és köztem nagy volt a korkülönbség (18-16 év), mire én 3 éves lettem, ők már elköltöztek otthonról, így gyakorlatilag egykeként nőttem fel. A leghitelesebben úgy mondhatnám, hogy felnőttem a anyám mellett… Nem ismertem milyen az, hogy szeretetteljes ölelés, puszi, aggódás, esti mese, jóízű beszélgetések, nevetgélés. Nem érdekeltem valójában. Csak a kritizálást ismertem. Sosem lehettem semmiben elég jó, vagy sosem úgy, ahogy neki megfelelt volna. Barátokat egyéb rokonokat előbb-utóbb “elmarta” mellőlem, csak akkor maradhattak a közelemben, ha aktívan részt vettek a kritizálásban ők is. Magányos és boldogtalan gyerekkorom volt. Az én anyám a mérgező mártír anya prototípusa… Folyamatos érzelmi zsarolások, lelkiismeretfurdalás generálás, ha mert más véleményem lenni, más dolgot csinálni, amint amit ő akart. Kicsi gyerek koromtól napi szinten hallgattam, hogy semmire se vagyok jó, semmit se csinálok. De bármit is csináltam, akkor azt hallgattam, hogy “azt ne úgy.. ne oda.., ne azzal…”. Szintén naponta hallgattam, hogy csak “kötelességből nevel, ha már megszülettem”. Valójában egy volt a fontos.. ne sok vizet zavarjak.
6 évesen, első osztályosként, novembertől már egyedül jártam iskolába… (busszal jártam iskolába, és a buszhoz is kb. ~1,5 km a távolság.) Másodikos koromtól pedig minden szünidőben egyedül voltam otthon, míg ő dolgozott. Sosem mentünk sehova… nem mentünk kirándulni, múzeumba,moziba, színházba… Nem mehettem el táborba a többiekkel. Nem járhattam különórákra vagy edzésre, mert nem érdekelte sosem, hogy milyen egyéb dolgok érdekelnének, vagy mikhez van tehetségem. Egy dolog érdekelte… ne zavarjam. Nem véletlen, hogy 14 évesen meg akartam halni… és megkíséreltem megölni magam. Anyám nem buta ember, de semmi ambíciója nem volt sajátmagával szemben. A szocializmusban támogatták mindenhol a felnőttképzéseket, nem beszélve arról, hogy akkor még nem a “papír volt a fontos” egy munkakör betöltésénél, hanem akár menet közben is megszerezhette az adott szakmai iskolázottságot. Ő megelégedett a 8 olytályos iskolájával, pedig egy intelligens, sokat olvasott, értelmes nő volt, de sajnos zéró ambícióval. A betanított munkás szintnél feljebb nem is jutott, de azt gondolom, csak azért, mert nem is akart. Kisvárosban laktunk egy kertes házban… Élete értelme a kertje és a csirkéi voltak. Valószínű több figyelmet kaptam volna, ha én is kapirgálok, mint a gyerekeként. 14 évesen egyedül mentem el a középiskolai felvételire ami egy másik városban volt, majd egyedül intéztem a beiratozást is… Anyám nem jött el a nyolcadik osztályos ballagásomra sem, mert otthon a kertben gyomlált, az fontosabb volt. Második osztály végeztem a gimnáziumban, mikor egészségügyi állapotára hivatkozva 54 évesen nyugdíjaztatta magát korkedvezménnyel. Mivel olyan kevés lett a nyugdíja, hogy nem volt elég.. így 17 évesen ott kellett hagynom a nappali gimnáziumot és el kellett mennem dolgozni, mert szükség volt az én keresetemre is. A gimnázium 3-4 osztályát estin végeztem munka mellett. Mikor felvettek a szegedi egyetemre arra a szakra, ami szívem vágya volt… ő lebetegedett, hogy vele kelljen foglalkozni, és így esélyem se legyen vidéki egyetemre járni…. arról nem is beszélve, hogy nem az egy fillér segítséget nem akart nyújtani, hanem elvárta volna, hogy vidéki egyetemen tanulás mellett is én gondoskodom az ő megélhetéséhez szükséges pótlandó összegről is. Így nem mentem egyetemre… csak később egy közelebb lévő főiskolára egy számomra érdektelen szakra, mert unka mellett, ott csak olyan szakra volt lehetőség. Felnőttként többször próbáltam elköltözni otthonról, önálló életet kezdeni, de minden egyes próbálkozásomat igyekezett meghiúsítani betegséggel, vagy olyan költségek bevállalásával, aminek a törlesztése utána rám hárult. Kezdő dolgozóként az ember nem keres túl sokat, ám ha a ház kötelező területfejlesztés költségei is képbe kerülnek, akkor az ember évekre eladósodik… lásd gáz-, csatorna-hozzájárulási költségek, bevezetési költségek..stb. A nővéreim semmihez nem járultak hozzá, mondván, hogy ők nem ott laknak. Én viszont nem tudtam elköltözni, mert a költségek törlesztése után már nem maradt elég pénzem egy albérlet kifizetésére. Felnőtt korom is arról szólt, anyám számára, hogy mindenben csak kritizáljon.. sosem kerestem eleget, sosem voltam elég jó semmiben, és természetesen sosem csináltam elég dolgot otthon. Édesanyám ahogy nyugdíjba ment, többet nem volt hajlandó semmilyen ügyintézést saját maga intézni… a saját ügyeit sem! Nem járt el még bevásárolni, hanem elvárta, hogy minden csak “ott teremjen”. Hogy hogyan az őt nem érdekelte.. “old meg”, ez volt mindenre a válasza. Mikor jobban kerestem, közölte, hogy mivel otthon lakom, így minden az én költségem, és nem járult hozzá semmilyen költséghez éveken keresztül… (Ne kérdezzék mit csinált a nyugdíjával, mert nem tudom.”Az az én pénzem, ahhoz semmi közöd”. ) Ezzel is gondoskodva arról, hogy sose legyen annyi pénzem, hogy elköltözhessek. A barátaimat folyamatosan kritizálta, marta… egy idő után senkit se vittem már haza.. a barátaimmal is máshol találkoztam. Mikor képbe került, hogy összeköltözöm valakivel, újfent kórházba került, és hosszú hónapokig gyógyult fel, nehogy egyedül lehessen hagyni. Azt nem tűrte el, hogy bárki hozzánk költözzön. Az elmúlt hosszú években valójában csak arra használt, hogy fizessem a költségeit, és ne legyen egyedül. Sosem érdekelte, hogy nekem a saját életemet kellene élnem. Mindig csak a kritizálás, az érzelmi zsarolás ment egész életemben… most is az időmmel és a pénzemmel fizetek azért, hogy ő megszült engem, így nekem ez a kötelességem szerinte. Most, hogy valóban megöregedett, felhánytorgatja, hogy én “merészelek” fiatalabb és egészségesebb lenni, ami szerinte bűnös dolog a részemről. Nem viseli el az öregedést, szerinte én okoztam neki mindezt és ezért gonosz módon viselkedik, hazudik, áskálódik, ellenségeskedik, annak ellenére, hogy a mai napig én gondoskodom róla egyedül. Visszaél minden módon azzal, hogy én ragaszkodnék hozzá, szeretni próbálom, és figyelembe veszem a korát, és az állapotát.. Több szakmám van, diplomát is szereztem, nyelveket beszélek. Anyám szerint ezek is mind olyan dolgok, amik semmire sem jók. Minden igyekezete ellenére, sikerült kedves, jó embernek lennem. Nem mondom, hogy kicsattanok a boldogságtól, de igyekszem az élet szépségeire koncentrálnom…. de természetesen ez sem elég jó. Elmondhatom, hogy az ellemségemben nem kívánok olyan anyát, mint amilyen nekem van. Azt hiszem, egy igazi gonosz mostoha sem viselkedhetett volna rosszabbul. Valószínűleg, ha intézetbe adtak volna is különb életem lehetett volna, mint mellette és általa. Most, mikor úgy erőltetik, hogy minden nő szüljön és legyen gyereke… el kéne azért azon is gondolkodni, hogy valóban minden nő alkalmas arra, hogy anya és szülő legyen? Az én anyám három gyereket szült, igazából egyet se nevelt, hanem felnőttünk mellette. Óriási hiba volt gyereket szülnie. Boldogtalan gyerekkorunk volt, mindhárman tele vagyunk lelki sérülésekkel, frusztrációkkal… Én, mint legkisebb gyerek, a szemében csak a “személyzet, aki gondoskodik rólam, mert megöregedtem” valaki vagyok. A két nővérem családot alapított ugyan, de egyik sem jó anya valójában. Az egyik ugyan ilyen távolságtartó lett, a másik nővérem meg az elképesztő túlféltéssel és túlgondoskodással kompenzál, és ezzel megy a családja agyára. Nekem nincs gyerekem… nem akartam. Nem akartam a legkisebb esélyét se adni annak, hogy véletlenül is, a gyerekemnek át kelljen miatt élnie, olyan fájdalmakat, lelki sérüléseket, boldogtalanságot, magányt, amit nekem az anyám okozott és okoz a mai napig. Szóval nem könnyű anyának lenni.. de sokszor gyereknek sem könnyű lenni bizonyos típusú anyák mellett.
Kedves Cikkíró, Kommentírók!
Együtt érzek veletek, mert történeteitekben én is magamra ismertem. 29 éves vagyok, van egy 3 hónapos kisfiam és most vesztem össze úgy anyámmal, hogy valószínűleg már soha nem állunk szóba egymással. Valamilyen szinten ezt vártam, mert amikor “jóban” voltunk, akkor mindig ott volt bennem a stressz, a görcsölés, hogy nehogy valamit hibázzak és megint mindent a fejemre olvasson 6 éves koromig visszamenőleg. Egyedül nevelt engem és a húgomat, mindig megkaptam, hogy én olyan vagyok, mint apám. Nem viszem majd semmire, a húgom viszont olyan, mint ők, ő a szebb, okosabb, kedvesebb. Nézzem meg a húgomat, majd őt fogják hamarabb feleségül venni, mert olyan ribanc, mint én nem fog senkinek sem kelleni. Folyton megkaptam, hogy bár elvitt volna az apám, akkor nem lenne ennyi gondja. Egy veszekedés alkalmával azt mondta nekem, hogy bárcsak megfojtott volna a pólyában, mikor csecsemő voltam és azt kívánja, hogy legyen olyan betegségem, hogy ne lehessen gyerekem, mert nekem az nem való! 11 éves koromban lett egy nevelőapám, akit nem lehetett tegezni, és sohasem próbált szeretettel fordulni felénk. A húgomat és engem is molesztált, a melleimet fogdosta, benyúlt a nadrágomba és a fenekemet tapogatta… A húgomat “csak” rendszeresen simogatta a combtövénél… Persze ezt anya nem vette észre, nem is akarta észre venni, mert fontosabb volt neki a pénz, amit a nevelőapám hazaadott, ráadásul a mi szavunk sosem ért semmit a családban, tehát még mi lettünk volna a rosszak, akik biztos csak kitalálják ezeket. Egyszer megtalálta a naplómat, amiben leírtam, hogy szerintem a nevelőapám szemét, erre a naplómmal vert össze, miközben üvöltött, hogy nekem hálásnak kell lennem a nevelőapámnak… Született tőle egy húgunk is, akivel szintén nem épített ki semmilyen kapcsolatot, sőt… Anyám folyamatosan vert minket, ha 3-ast hoztunk azért, ha épp olyan kedve volt, azért, volt, hogy az utcán, mindenki előtt. Rettegtem, ha 3-ast hoztam haza, gyomorgörcsöm volt és azon gondolkoztam, inkább el kéne szökni… Ha meg akartam ölelni, elhúzódott és azt mondta, hogy ne melegítsem. Mese, játék együtt soha nem volt. A lelki zsarolás viszont minden mondatában ott volt, hálátlan vagyok és önző. Akármit próbáltam tenni, a jó dolgokat sosem jegyezte meg, csak ha hibáztam, vagy valamit rosszul csináltam. Ez most is így volt. Mikor született a fiam, itt volt 3 hétig a húgommal. Igyekeztem nagyon kedves lenni velük, tényleg mindent megtettem, ami 40-41 hetes terhesen tőlem telt. Mégis szerinte én utálatos voltam, egyszer sem mosolyogtam rá és nem beszélgettem vele… Azt mondta, segíteni jön és majd főz, most ezt is a fejemhez vágta, hogy az én hibám, hogy főznie kellett.. Egyszerűen nem értem, miért jó neki, hogy folyton megaláz engem, folyton rossz színben tüntet fel és megbánt. Én próbáltam neki mindent megbocsátani, de ő úgy viselkedik, hogy mindig valamivel újra és újra rosszban legyünk. Belefáradtam és inkább tényleg az lenne a jó, ha többé nem tartanánk egyáltalán a kapcsolatot. Igen, tisztelem, amiért felnevelt, amiért egyedül is kitartott és hogy (mint ahogy már többen is írtátok) példával szolgált arra, hogy én milyen NE legyek a gyermekemmel. Hogy szeretem-e? Ezen erősen el kell gondolkodnom, de az az igazság, hogy ő sem szeret engem, ezt mindig is éreztem… Sok éjszakát sírtam át ezért gyerekkoromban, mikor én úgy éreztem, mennyire szeretem, ő pedig épp azzal dicsekedett a nevelőapámnak, hogy jól megvert… Sajnálom, hogy ez így történt és hogy nincs bensőséges kapcsolatunk, de erről csakis ő tehet, ha le akartam vele ülni beszélgetni, hirtelen fontos lett, hogy kimenjen a szobából és teregessen, vagy wc-t húzogasson, hogy “elszökjön” előlem, hogy ne kelljen velem beszélgetni. Így aztán nem is ismer engem, de én sem ismerem őt.. 🙁
Sírva olvastam a soraitokat, de kicsit megnyugtatott, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Nehéz a szívem, hogy pont anyám az, aki így viselkedik velem, de nyugodtabb vagyok most, hogy nem tartjuk a kapcsolatot. Az unokájáról sem érdeklődött már 2 hónapja, szerinte nekem kötelességem őt keresni, neki nem kell minket felhívni. Ha meg hívom, akkor épp filmet néz, úgyhogy nem ér rá velünk foglalkozni… Túl sok volt már ez nekem, egyszerűen elegem lett, belefáradtam és csak felejteni akarok. Persze, ez nagyon nehezen megy, mert az éjszakáim sokszor álmatlanok és újra és újra végig élem a szörnyű emlékeket, az igazságtalanságot, a veréseket, a szörnyű szitkozódásokat… Természetesen én is próbáltam már beszélni vele erről, de akkor is ordítozás lett és minden szavamat ellenem fordította. Még sosem hallgatott meg igazán… és ahogy most áll a helyzet, valószínűleg már nem is fog.. Köszönöm, ha elolvastatok és sajnálom, ha kicsit hosszúra sikerült, de most jobb egy kicsit, hogy végre kiírtam magamból. Szép napot Nektek és kitartás! D.
Fel a fejjel… Te nem leszel ilyen. Sajnos sokfélék vagyunk, és az emberek fele nem érett meg a szülőségre, akár 50 évesen sem, soha. Nehéz lesz nem elkövetni ugyanazokat a hibákat, de hidd el, lehetséges. Te még lehetsz jó anya, ő már sosem.
Sziasztok!
21 eves lany vagyok. Lelkileg ugyan rengetegszer sebezve, tiporva, de itt vagyok. Amint ezt irom torkomban a gomboc, a konnyeim engedelyt nem kerve megjelentek a szemeim bal sarkaban. De veszek egy mely levegot es irom ami eszembe jut.
Talan ha nev nelkul kiirom magambol ezt az egesz eddigi 21 evet konnyebb lesz. Talan csak az kell, hogy akik olvassak a tortebetem ne ismerjenek…
Nos a tipikus” ki mit nevez annak en igy hivom. Egy tipikus tini szerelem gyumolcsei vagyunk tesommal. O a noverem.: R. Mindig jotanulo volt az iskolaban. Most foiskolara jar, ket nyelv vizsgaja van, jovore diplomas ember lesz belole. Jelenleg is van munkahelye. Hiszen Neki- mindig volt es mindig talal is.
Aztan pedig itt vagyok En:B. a semmirekello huga akibol nem lesz senki, aki barmit mondanak neki felkapja a vizet es megsertodik. En nem vagyok kepes foiskolat elvegezni nezzem a lehetosegeimet azokhoz merten gondolkodjak mit akarok az eletemmel. Jarjak iskolaba egy nyamvadt szakmam legyen azert mar ha masra nem vagyok/ lennek kepes..es azert menjek mar el dolgozni mert ingyenelo vagyok, Anyam nyakan elek engem elkell tartani 21eves letemre. Szegyen.
Visszaterve szuleim kapcsolatara kinkeservesen egyutt voltak kb. Harom evet osszehazasodtak majd elvaltak. Apam volt a fogonosz mindig( rendben Apam is hibazott rengeteget..tudom jol es eszben tartom) de most terjunk vissza Anyamra. Anyamra aki az Edesanyja segitsegevel nevelt fel minket, anyamra aki lepofozott kisebb korunkban ha valamit nem csinaltunk meg jol..de hat egy het eves kislany ha tokeletesen nem tud osszehajtani egy nadragot ezert fejre pofont erdemel???
A veresek, az allando kiabalasok a lelki terror a szavaival: karomkodas az ocsmanyabb fajta szavakbol…te buta vagy, te hulye te idiota, te meg erre sem vagy kepes annyira hulye vagy es meg sorolhatnam…21 eve kokemenyen ezt hallgatom. Elkene koltoznom. De ebben az anyagi helyzetben ez igy…nonszensz.
Tudom, hogy edesapam soha nem szallt bele a pelenka araba, a tiszta ruhaim finanszirozasaba nagy ritkan kaptunk tole dolgokat eletunk soran: penzt edesseget ezt meg azt…tudom jol..
De az oleleseben amikor ujra talalkozunk harom negy honap utan minden benne van. Tudom, hogy szeret es buszke ram. Es koszonom, hogy legalabb az egyik szulomtol megkapom azt a fajta szeretet amire mindig is vagyom:( csak ez keves.. mert szuksegem lenne mindennap Apara..ehelyett itt elunk harman. Es mindennap ez van. Mert nalunk az anyai szeretet fogalma ebben mutatkozott meg mindig is: mindig megvettem neked mindent amit csak tudtam, fozok mosok takaritok rad!!!
…elnezest ha kicsit hosszura sikerult a tortenetem probaltam mindent beleszukiteni. Ugy erzem mar is megkonnyebult a lelkem.
Koszonom.
Udv: B
Sziasztok! Az előttem hozzászólókat megértem, és velük vagyok lelkileg. mivel teljesen idegenek vagytok, és én szégenlem magam, kérhetnék egy kis lelki támaszt? Nálunk anyám volt hogy megvert kiskoromban, de néhány napig kedves volt általában, azután hatalmasat rugott belém főleg lelkileg. A lényege annyi volt, hogy elakart taposni a föld színéről, csak apukám volt néha mellettem. Urallta még a nagynénéméket is, akik csak néhány éve kezdtek rájönni, hogy mit csinált velem több mint 30 évig. Annyira hiányzik a családi szeretet, hogy így több mint 30 évesen, ezerszer megbocsájtottam neki, de már mindent kiölt a lelkemből. Elváltunk a férjemmel, gyermekem nem született, mert crohnbeteg vagyok, (kérlek nézzetek utána) annyira szeretnék családot, de úgy érzem velem korú férfinak nem kellenék, a párom pedig 50 éves elmúlt. Szeret, de kijelentette hogy nem akar gyereket, és elvenni senkit többet feleségül. Nekem nincs testvérem, édesapám pedig részben rokkant, ezért nem hagytam anyámmal soha magára örökre. Édesanyám néha úgy érzem, csak azért szült a világra, hogy kínozzon engem. Férjemmel részben miatta mentünk szét, de az összes többi barátomat, szétfikázta, mindent megtett hogy egyedül maradjak. Örökké beakarja nekem bizonyítani pici korom óta, hogy semmit nem érek. Ez leginkább akkor kezdődött amikor apu mellett egy szeretője lett, 10 évig jártak össze. Lányok, nagyon sokat sérültem, az emberi kapcslataim, és minden. Nem biztos hogy már lehet gyermekem, de mindennél jobban vágyom rá, hogy igazi családi szeretetben nőjön fel! Lányok, nektek akiknek ez megadatott ilyen anya mellett, és ha van kisfiatok vagy kislányotok, szeressétek nagyon nagyon, és becsüljétek meg hogy a sors ilyen hatalmas csodával ajándékozott meg, mert nekem innen a másik oldalról hatalmas csodának tűnik életet adni egy gyermeknek, és szeretni. 34 éves vagyok, most döntöttem el, hogy életben akarok maradni, és fennmaradni ha teljesen egyedül is az életben. Van egy szép szakmám, amit persze Magyarországon nem nagyon művelhetek, kevés a hely, stb.. kérlek aki tud, gondoljon rám, aki tudja micsoda hátránnyal indul így az ember a világban, szóval ha tudtok gondoljatok rám is kicsit! Köszönöm, Sok Boldogságot Nektek! És sok erőt!
Ugyanezt erzem, mint ti, ha ragondolok, mintha kesekkel hasogatnak a lelkemet.
Ugy erzem sokszor, hogy annyira vagyom anyam szeretetere, hogy bele vagyok betegedve.
Nem szeret, nem is szeretett soha, sem o, sem noverem, aki olyan, mint anya.
Anyam martir volt, mindent de mindent a szememre hany, azt is, hogy a vilagra hozott.
Nincs magyar nyelvu billentyuzetem, bocs erte.
Senki ne érezzen lelkiismeretfurdalást, ha nem szereti az energiavámpír anyját. Van egy olyan mondás, hogy a gyerek nem tudja viszonozni azt (szeretetet), amit meg sem kapott. Hiába kaptatok meg “mindent”, a legfontosabb kimaradt belőle: az elfogadó, megbocsájtó és toleráló anyai szeretet. Ami nagyon szomorú. 🙁 Az én anyám sem minta anya, de amiket ti itt eltűrtetek…, hát én feleannyit sem viseltem volna el, nemmég verést, meg lelkiterrort. Rettenet! Csoda, hogy nem mentetek tönkre lelkileg.
Mintha csak az én anyámról írtál volna 🙁
Nekem is van egy “számlám”, hogy ő mennyi mindent adott nekem/nekünk. Ha 100 évig élnék, sem tudnám letörleszteni… de már nem is akarom.
Sziasztok,
azért egy kicsit megnyugtató,hogy mások is éreznek így..már kezdtem szégyellni magam, hogy ilyenekre gondolok. Hosszú az út ide eljutni, de legalább már felismertem: nem tudom feltétel nélkül elfogadni, és teljes önfeláldozással rajongani az anyámért (úgy mint eddig).
Pedig nekem nagyon jó életem volt, de hogy milyen ára van, azt az utóbbi pár évben érzem igazán. Megkaptam mindent tőlük, (ésszerű határokon belül), persze segítettek lakást, kocsit venni, felújítás, stb… Cserébe úgy ügyeskedett, hogy ne menjek el messzire tőlük, 25 km-re lakunk, de úgy látom most már ez is messze van. Az lenne a legjobb, ha ott lennék állandóan velük és kiszolgálnám/ápolnám őket. Idősek, késői gyerek vagyok. 20 éve vagyok házas, azóta élek tőlük külön. 20 éve minden áldott nap (van hogy többször is)telefon, hogy mit csinálunk, hol vagyunk, miért nem vettük fel, jaj, csak nincs valami baj… A 20 év alatt a hétvégék 95%-át náluk töltöttük. Akkor is, ha nekünk is programunk lett volna, ha semmi kedvünk sem volt kimenni, ha nem is éreztem jól magam. Csoda, hogy a férjem eddig bírta! Mindig volt segíteni való(falun, kert) pedig eddig nem is voltak igazán rászorulva a segítségünkre, de nem tetszett, ha nem akartunk kimenni. Most, hogy már nagyon idősek, most lenne igazán szükségük ránk, de sajnos én már ELFÁRADTAM! Belefáradtam az örökös panaszkodásba, siránkozásba, hogy ő milyen szerencsétlen, beteg, öreg, tehetetlen stb.
Vitatkozni sem érdemes vele, mert akkor jön a mártír szerep, hogy ő mennyi mindent adott.
Lehet, hogy hálátlan és önző vagyok, de így 40 évesen szeretném végre a saját életemet élni!
Sziasztok.Én abban a helyzetben vagyok,h nem tudom kimondani,h nem szeretem az anyám de nagyon ott tartok. Az igazság az,hogy fiatal koromban elhagyott bennünket,élte az életét amit a mai napig tagad,hiszen kajával ellátott minket.Ha ez lefedi az anyaságot akkor biztos neki van igaza. Alkoholista lett,szépen elveszített mindent és mindenkit maga körül csak mi tartottunk ki mellette.Leszokott a piáról,ma már egy kortyot sem iszik de az a rosszindulat és irigység ami van benne az már türhetetlen. A párom szülei biztosítottak nekünk egy házat és anyám azért nem jön mert szerinte játszák az agyukat az anyósomék és én is megváltoztam.Amikor átjön nagy könyörgés árán a feneke ki van nyalva,csak azt figyelem,hogy mivel tehetem széppé a napját.Minden nap hívom,h beszéljünk .Amióta unokája van még rosszabb a helyzet mert a kisfiam a párom szüleinél érzi jobban magát és ez látszik is rajta.Ezen vérig van sértődve az anyám mert tény és való sokat vigyázott rá pici korában de akkor is csak úgy,hogy én vittem ki hozzá.Egyszóval lépést nem tett érte,h unokázzon.Soha.Állandóan azzal terhel,h én miben vagyok rossz,egyszer nem mondta még,h jól csinálok valamit. Nem tud átölelni és már én sem őt. Lassan ott tartok,h pszihológushoz megyek,h fel tudjam dolgozni a dolgaimat anyámmal kapcsolatban mert én szeretném szeretni de ő nem szeret engem.
hat sajnos ezek a sorokban mind fel ismerem magam
Sziasztok! Olyan szomorú olvasni a bejegyzést és a hozzászólásokat. Szorongatja a torkomat a sírás. Én nem mondanám, hogy nem szeretem anyukámat, de abban rejlik a sorsfeladatom, hogy a vele való kapcsolatomat megoldjam. Mióta az eszemet tudom ezen vagyok (33 éves vagyok), de még mindig nem jutottam a végére. Én is keresztül mentem már sok fázison (szépen beszéltünk, kiabáltunk, vérig sértettük egymást, megszakítottam a kapcsolatot), de egyik sem vezetett eredményre. Nálunk is az alapvető probléma a megfelelés, illetőleg annak hiánya. Én “jó gyerekként” küzdök a feltétel nélküli szeretetért, amit azonban soha nem kapok meg. Igazából azzal az illúzióval a legnehezebb leszámolni, hogy egy lány jóban van az anyukájával, hogy ha bármi öröm vagy bánat éri, azt megoszthatja vele és együtt örülnek vele vagy vigaszt kap. A férjemet (és soha egyetlen páromat) sem fogadja el, egyenesen azt mondta egyszer, hogy az örömeimet se osszam meg vele, mert az a férjem öröme is, ami őt nem érdekli. Annyi, de annyi bánatot okozott (biztosan én is neki) és én mégis mindig mentem és élő céltáblát csináltam magamból. Újra megnyíltam, a bizalmamba fogadtam és újra pofára estem. Aztán persze megfogadtam, hogy ez volt az utolsó, de még mindig csak fogadkozom. Viszont úgy érzem már valóban az utolsó fogadkozásoknál járok, mert van már egy tüneményes kisfiunk és boldogan várjuk a második babát és most eljutottam odáig, ha magamért nem is tettem meg soha, a gyermekeimért ki kell állnom. Nekik egy kiegyensúlyozott, harmonikus anyára van szükségük, nem pedig egy idegroncs, megfelelési kényszertől hajtott mártírra, aki feláldozza magát az anyja oltárán. Vannak időszakok, amikor napjában többször előtörnek a rossz emlékek, érzések, ilyenkor igyekszem még utoljára megélni őket és szeretetben elengedni, hogy többé ne térjenek vissza. Alapvetően hálás vagyok a szüleimnek, hogy vállaltak, felneveltek és a legjobb tudásuk szerint szeretnek, még ha az nekem nem is a legjobb. Szerencsés vagyok, mert ha tőlük nem is részesülhetek benne, de a férjem megtanított a feltétel nélküli szeretetre, amiben én őket, a férjemet és a gyermekeimet részesíthetem. Köszönöm, hogy ezt leírhattam és itt és most szentül megfogadom, tényleg ez az utolsó Fogadalom. 🙂
Sziasztok! Én sem szeretem az anyámat. Tett érte bőven. Hasonlóképpen, mint az előttem szólók, sokáig én is magamat hibáztattam, lelkifurdalással éltem, még a gondolataimat is szégyelltem magam előtt… De már ki merem mondani, sőt, le is merem írni: nem szeretem az anyámat. Nem örülök, hogy többen is vagyunk így, de mégis örülök, amiért nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, mert ez azt bizonyítja, hogy nem vagyok valami elfajult, érzelmi torzszülött, mert így érzek. A gyerekeimnek is elmondtam, hogy ez az igazság. Nem vagyok hajlandó szóba állni sem vele. Azt hiszem, azon túl, hogy a tulajdonának tekintett, mint egy bankot, úgy kezelt. Ha egyszer adott, százszor tartoztam. Minden, amit kaptam felkerült a számlára, meghallgattam százszor, miért vagyok hálátlan. Volt már érzelmi zsarolás, botrány, sértődés, bűnlajstrom, lejáratás… aztán ugyanez elölről, a sorrend tetszőleges. Ma már nem akarok tudni sem róla. Sajnos túl közel lakunk, ezért a teljes elszigetelődés nem megoldható – MÉG. De azon vagyok. Köszi, hogy van egy hely, ahol nyíltan megírhattam! Az vesse rám az első követ, akinek a türelme sosem fogy el…
Sokáig hittem, ezek illetlen gondolatok. Lassan kezdődött a felismerés és még mindig tart. Ma már nem kérdőjelezem meg a szeretetét, noha egész eddigi életemben azért harcoltam. Sajnálatot érzek iránta. Hiszen ő a maga módján szeret engem – csak éppen nem tudja, mit jelent a valódi szeretet. Nem volt képes legyőzni az önzését, túllépni a saját teljesíthetetlen elvárásain, az önbizalomhiányán és a szeretetlenségérzésén. Tőlem várta, hogy majd feltétel nélkül megadom neki mindezt, hogy ő jónak érezhesse magát. Miközben én tepertem, hajtottam, bizonyítottam, hogy egyszer észrevegyen, egyszer megdicsérjen, egyszer büszke legyen rám, egyszer megfelelhessek neki, egyszer elégedett legyen velem. De ez soha nem történt meg. Vagy talán csak túl későn, mikor már nem számított.
Soha nem volt elégedett velem. Semmi nem volt elég. Ha kitakarítottam a lakást, akkor kiszúrta, hogy a virágokat elfeledtem meglocsolni. Ha különleges finomságot főztem neki, különcködni akartam. Meglepetést készítettem a születésnapjára, amit nem fogadott el, nem jött el, mert nem volt elég “izgalmas” az ötletem. Egész életében arról panaszkodott, hogy ő anyagilag mennyi mindent nem tehet meg és mennyire vágyik rá. Felnőve próbáltam mindezt megadni neki, éttermekbe vinni, az ösztöndíjamból tengerparti utazást spóroltam neki, a vágyott kozmetikumokat kutattam neki a születésnapjára – öröm helyett sznobnak mondott és felvágósnak.
Belémnevelte, mennyire másképp csinálná, ha újrakezdhetné, nem szülne fiatalon, élné az életét, utazna. Én épp ezt az életet élem jelenleg – önzőnek tart, aki nem képes felelősséget vállalni és csak magával foglalkozik.
Szüleim elváltak, apámat hibáztatott mindenért, magát sajnáltatta hosszú évekig, a vigasztalást tőlem követelte. Én vele maradtam, amíg érettségi után el nem menekülhettem. Ma boldogan, kiegyensúlyozottan élek a párommal, akiről látatlanban is csak rosszat mondott. Hogy úgyis el fog hagyni, megcsal, ne higgyem, hogy szeret. Mikor összeköltöztünk, meg akart győzni, h nem fog sokáig tartani, mert én senkivel sem vagyok képes együtt élni, nincs bennem semmi türelem és tolerancia. Azt kívánta, tudjam meg, milyen, ha 40 évesen elhagynak és elválok, h átérezzem a fájdalmát.
Hetekig nem hív fel, egyszerűen el van foglalva magával, elfelejti a számomra fontos dolgokat. Nem érdeklődik, milyen az új munkám, milyen volt a nyaralás, mi volt a diagnózis a kórházban. Akkor hív, ha problémája van, Akkor viszont hallgassam meg és hálátlan vagyok, ha nem állok azonnal rendelkezésre. Ha felhívom, lecsesz, h miért nem hívtam korábban. Megsértődik és nem beszél velem. Várja a kiengesztelést.
Hálátlannak mond, hiszen ő “minden megadott nekem, ami egy anyától várható”, én pedig ezt nem értékelem. Mártír volt, ő mindent feláldozott, ő az életét odaadta.
Küzdöttem, a maximumot vártam el magamtól mindig, vágytam, hogy észrevegye ő is. A legjobb egyetemeken tanultam, kiugró eredményeket értem el, ösztöndíjakat nyertem el, férfias, kemény világban dolgozom, ahol könnyedén veszem a kihívásokat. Legutóbb mindezt magának tulajdonította, hiszen “ő szült, mégiscsak az ő érdeme, hogy ilyen lettem.”
A felismerés fájdalmas volt és rettenetes. Mindig ilyen marad, nem fog megváltozni, tovább látni a saját kis világánál. Ma már nem hívom, nem próbálok a kedvében járni és a legjobb lenni. Nem szeretnék folyton bizonyítani sem neki, sem másnak. “Elég jó” szeretnék lenni – magamnak.
Köszönöm neki az életet, amit adott és, hogy felnevelt. A küzdeni tudást és a kitartást, amit akaratlanul nevelt belém. És az útmutatást, hogy milyen nem szeretnék lenni. Hogyan nem szeretném majd nevelni a gyerekeimet. Belül a mai napig sírok, ha rá gondolok. Úgy érzem, életem végéig vágyni fogom az anyai szeretetet, amit ő nem képes megadni. Szeretem-e? Biztosan. Mert ahogy Szilvia Andrea írta: tud fájdalmat okozni. De leginkább sajnálom.
Sziasztok! Még soha nem írtam le életemben azt amit most fogok. Igazából még meg sem mertem fogalmazni, csupán amikor ezek a dolgok jutottak eszembe, akkor éreztem mély fájdalmat és keserűséget. Elmúltam 50 éves, és nekem is most kellett rádöbbennem és kimondanom végre: -Én sem szeretem az anyámat.
Szerintem ez a legszörnyűbb dolog, amit ember kimondhat. Azért nem szeretem, mert ő mindent elkövetett azért, hogy ez így legyen. Gyerek koromban a nagyanyám törődött velem, mert ő nem ért rá, dolgozott. Szeretettel bánt velem apám húga és később a férje, akiket a mai napig anyámként és apámként szeretek, tisztelek. Megtanultam mellettük írni. olvasni, meg minden mást is, amit egy gyereknek tanulnia kell. Apámért rajongtam, amíg velünk lakott, de 13 éves koromban ő is lelépett, mert nem bírta anyám zsarnokságát. Gyerekkoromban elhitette velem, hogy apám a rossz, és őt utálni, gyűlölni kell, mert elhagyott bennünket. Szegény menekülése közben talán rosszabb társat választott magának, mint anyám
volt. Minden igyekezete ellenére apás maradtam, és folyamatosan igyekeztem vele a kapcsolatot tartani. Természetesen titokban. Anyámmal való együttélésem alatt mindig, mindenhol “viselkednem kellett”, mindenhol és bárki előtt megszégyenített, és mindig, mindenhol az ő elvárásainak kellett megfelelnem. Ha néha négyest kaptam, azért már komoly büntetés járt. Szerettem tanulni, ez nem volt gond sosem, de a megfelelési kényszer rányomta bélyegét az egész életemre. 26 évesen még úgy kezelt, mint egy taknyos neveletlen gyereket. Diploma előtt álltam, amikor térden állva kellett könyörögnöm, hogy egész napos kemény fizikai munka után(málna szedés 800 négyszögölön) elengedjen szórakozni hétvégén. Lekvárfőző fakanalat tört el a hátamon, mert a barátnőmnél aludtam egy hétvégén, és nem jöttem el éjszaka egyedül, vonattal haza. Mint ahogyan azt előtte meg is beszéltük. Másnap letagadta és térden állva kellett bocsánatot kérni tőle, miután megvert. Férjhez mentem, nem az ő elképzelése szerint, amiért az sem érdekelte, hogy milyen ruhát választok a nagy napra. Meghívtam apámat is, ő közölte, vagy apám, vagy ő, válasszak ki megy a lagziba.
Gyűrűs menyasszony voltam még, 26 éves, amikor azért zárt ki a lakásból, mert nem értem haza 23 órára, ahogyan kikötötte előtte. Éjszaka rohantam át az üres városon a későbbi férjemékhez, mert aludnom kellett valahol. Másnap én voltam a “büdös ribanc…” Nem szerette a gyerekeimet sem, csak amolyan kirakat nagyi volt. Más előtt persze ő volt a legjobb anya, a mártír és a legjobb nagymama. Van egy húgom, aki 13 éves voltam, amikor született. A válásuk előtt néhány hónappal. Csak a húgom volt attól kezdve az etalon, én nem számítottam. Az esküvőt követően kivette még a saját ágyneműmet is a kezemből, mert mi marad a húgodnak? -kérdezte. A saját bútoromat sem hoztam el, két bőrönddel távoztam. Vagy lehet, hogy egy volt? Inkább menekültem. A férjemmel ma is jól vagyunk, lehet, hogy erre is féltékeny. A családját anyám mindig lenézte. Aztán néhány év múlva magának gyártott elmélet alapján annyira eltávolodott tőlem és családomtól, hogy azóta nincs kapcsolatunk. Sajnos a húgomat is megvette magának, és ellem fordította. A mai napig nem volt lehetőségem megtudni, mit adagolt be neki és szerintem saját magának is. Szerencsére nem hiányzik már mostanában, de néha azért még mindig megkönnyezem amikor ezekre a dolgokra gondolok. Szerencsére s nagynéném és a párja a mai napig figyelemmel kíséri minden lépésemet és természetesen a családomét is. Éltünk szerves részei, és tulajdonképpen minden szeretetet és melengető érzést igyekeznek megadni úgy, mintha ők lennének az igazi szüleim. Ők azok akikért bármit megtennék és bármit feladnék, ami számít az életben. Egyet viszont megköszönök anyámnak: Megtanultam az életemet és a családomat úgy irányítani gyermekeimet férjemet úgy szeretni, hogy az életem rossz példáiról levontam a következtetést és tudtam, hogy mire kell vigyáznom, és mit kell másként tennem. Volt előttem egy rossz példa, amiből rengeteget okultam. Megtanultam, milyen NEM szeretnék lenni,. Két felnőtt fiam van, akik szeretetét minden pillanatban érzem, és akiket életem utolsó leheletéig szeretni fogok.
Köszönöm nektek, hogy a véletlen összehozott ezzel a bloggal, mert lehet, soha nem tudtam volna kiírni magamból életem rossz emlékeit, amiket az anyámnak köszönhetek.
Kedves hozzászóló és cikk író kicsit lelki társamnak érezlek benneteket.Eddig úgy gondoltam hogy egyedi eset lehetek a szüleimmel.Nekem rendes gyerek korom volt…mindig természetesnek vettem az elvárásokat és próbáltam teljesíteni őket hiszen Ők csak” jót akartak nekem” és mint gyermekük elhittem.
Amikor 19 évesen férjhez mentem folyamatosan mondták mi helyes mi nem de az “idegen “család máshogy élt, más volt minden amit addig gondoltam és kezdett kinyílni a szemem és evvel a veszekedések is megszaporodtak.Igazi “hálátlan gyerek” lettem.
Ennek 20 éve ez idő alatt volt olyan hogy évekig nem beszéltünk de a kapcsolatot mindig Én kerestem,mindig bíztam az újra kezdésbe és mindig megígérték hogy nem hánytorgatják fel a múlt vitáit de ez soha nem tartott sokáig.
Most ismét hálátlan és családellenes vagyok január óta, mert anyukám ezt találta ki és felhívott telefonon munka közben, hogy ezt közölje velem.
Akkor nagyon megbántot, és mindig eléri nálam azt hogy úgy érezzem “tényleg hálátlan” vagyok.
Van saját családom, a férjem mellettem áll és a gyerekeim előtt se titok semmi és próbálom Őket kárpótolni hogy ne érezzék a Nagyszülő hiányát.
Szeretem-e az anyámat? Igen . Mert ha nem szeretném , akkor
nem tudna fájdalmat okozni.
Kedves Cikkíró.Én is hasonlóan érzek,viszont ne érezd ezt úgy hogy te vagy a hibás!Szintén anyaként én is máshogy látok dolgokat,most tudom átértékelni hogy miben szenvedtem hiányt.Nekem csak egy volt,és ez a szeretethiány.Gondoskodott rólam mint ahogy ez elvárandó minden anyától,de amikor szükségem lett volna rá nem volt ott.Mesékre én sem emlékszem..ölelés is nagyon ritkán.Nálunk viszont nem telik el úgy nap hogy ne olvasnék a gyerekeknek.Én annyira imádom őket,hogy sokszor mondjuk is a férjemmel, nincs mégegy gyerek akit ennyit puszilnának nap mint nap.Az én anyám felnőttként is sokszor úgy kezel mintha kis taknyos lennék,nem szólhatok vissza neki,mert akkor én vagyok a rossz,pofátlan,hálátlan.Más generáció, nem tudják elfogadni azt hogy mi máshogy élünk,máshogyan gondolkodunk,másképp neveljük a gyerekeinket mint Ők.Sokszor azt is érzem mintha féltékeny lenne erre.Nincsen egyforma ember,egyforma nevelési elv.Viszont vannak szabályok,amiket mi is megkövetelünk,mint minden családban.Nem érzem azt hogy a kijelentéseivel jót akarna,mert csak megbántani tud.Engem mindig elvárások elé állított,sok választani valóm nem volt.Soha nem tudnék ilyen lenni a gyerekeimmel.Tisztelem Őt mint anyámat,mert világra hozott,felnevelt,sok jóra tanított,de az a meghitt bensőséges szoros kapcsolat soha nem volt meg.Ami a LEGFONTOSABB!Hogy szeretem-e Őt?Úgy érzem az örökös megbántásaival kiölte belőlem mindezt.Szomorú,de így van sajnos.Nálam remény nincsen,mert ha eddig ilyen volt,ezután sem fog változni.Próbáltam erről is beszélni vele,de vitába fajult szintén.De Neked kívánom hogy legyetek boldogok Anyuddal,és találjatok megoldást.Sok boldogságot,egészséget a második babátokhoz!További szép napot,Szia:-)