Kicsit óvatosak az olvasóink, de lassan-lassan érkeznek levelek, amiket tisztelettel köszönünk!
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a leveleket szerkesztve tesszük közre, de neveket, eseményeket nem változtatunk meg benne, úgyhogy kérünk, ha tartasz tőle, hogy felismernek, Te magad változtass ezeken!
A mai posztunkat kivarinak köszönhetjük, aki az édesanyjával áll folyamatos lelki konfliktusban.
“Olvastam a múltkori írásotokat a kedves, jó fej anyukákról, és egyből eszembe jutott a sajátom. Talán elrettentésnek jó lesz.
Én képtelen vagyok szeretni az anyám. Abból, amit felsoroltatok, elég sok minden hiányzott a gyerekkoromból. Nem emlékszem, hogy valaha is játszott volna velem, akár a homokozóban, akár otthon, a babáimmal. Nem hiszem, hogy valaha olvasott volna nekem mesét esténként. Mondókákra emlékszem, meg arra, hogy mindig nagyon kisiskolásan, kántálva, nagyon tagoltan mondta. Hogy én is szépen tanuljam meg. Általában mindenre azt szerette volna, hogy szépen tanuljam meg. Szépen egyek, szépen üljek az asztalnál, szépen játsszak, és lehetőleg semmi olyat ne csináljak, amivel felkeltem mások figyelmét.
Maradjak csöndben az orvosi váróban, ne kiabáljak, ha dühös vagyok, mert meghallják az utcán, ne vegyem fel ezt vagy azt a ruhát, mert mit szólnak mások…
Ezek a dolgai máig sem múltak el, terhes voltam, mikor a téli hidegben egy vastag kötött kardigánban látogattam haza, egyrészt mert nem fáztam benne, másrészt meg más nem jött rám, és amikor meglátott, összecsapta a kezét: ne csinálj magadból hülyét, lányom, hát ki fognak nevetni!
Visszatérve a gyerekkoromra, nem vagyok egyke, van egy nővérem, aki 9 évvel idősebb nálam, gyakorlatilag két egykeként voltunk nevelve, ő inkább apuhoz húzott, én meg… mondanám, hogy anyuhoz, de nem volna igaz. Mindig küzdöttem apu szeretetéért, de csak felnőttként sikerült közel kerülnünk egymáshoz. Nővéremnek gyakorlatilag semmi kapcsolata nem volt anyuval. Máig se sok…
Szóval én voltam anyuka kicsi védence, engem nem szabadott bántani, nekem nem volt kötelező semmi. Míg a nővérem kicsi korától önállóságra volt nevelve, addig én “ki lettem kímélve”, ahogy anyu fogalmazott. Mostanában, mikor konfliktusba keveredünk a gyereknevelési kérdésekben, mindig rávágja, hogy engem nem lehetett kényszeríteni. Engem nem lehetett a tűzhely mellé állítani, engem nem érdekelt a házimunka, engem nem lehetett elküldeni a boltba, vagy a postára.
Én meg, fiatal anyaként – egy kislányom van, most várjuk a második gyermekünket -, nem értem, hogy hogy lehet anyaként ezt kijelenteni? Biztos, hogy csak bennem volt gyerekként a hiba?
Nem emlékszem, hogy valaha is megölelt volna. Általában mártírsággal harcolt ki magának egy kis szeretetet, de ha megbántottam valamivel, akkor gondoskodott róla, hogy vezekeljek. Képes volt órákra megsértődni, és akármit is tettem, nem lehetett kiengesztelni. Elzavart magától, és olyankor sírva mondta, hogy őt mindenki csak bántja és kihasználja.
Érdekes, de a kapcsolatunkban nincsen fejlődés, most is ugyanúgy kezel, mint húsz évvel ezelőtt. Elszámoltat az időmmel, a munkámmal, féltékeny a férjem helyett, kioktat. Ha felhív, így kezdi: “mi újság van, semmi?” – és én ilyen kezdéssel már nem is tudok, és nem is akarok neki mit mondani, mert bármit, amit mondok, felhasznál ellenem, éppen úgy, mint az amerikai filmekben a rendőrök… Ha nem hívom, képes egy hétig várni, majd mikor végre eszembe jut, hogy hányszor akartam már hívni, de mire odaértem, már öreg este lett, és végre felhívom, akkor számon kér, hogy mikor beszéltünk utoljára, és hogy ő már napok óta azt várja, mikor jutok már eszébe.
A múltkor beszélgettünk a nővéremmel. Talán közelebb voltunk egymáshoz, mint valaha, és kiderült, hogy annak ellenére, hogy őfelé semmiféle érzelmet nem mutatott soha anyu az érdektelenségen kívül, mindkettőnkben ugyanaz az érzés van anyu felé a szívünkben: üresség.
Néha látok korombéli nőket az anyjukkal, megölelik egymást, tisztelettel, szeretettel néznek egymásra, sugároznak. Én pedig arra gondolok, hogy biztosan én is hibás vagyok, amiért ez közöttünk sosem volt meg.
Már nincs is rá remény?”
