“A szülők csak azt adhatják, amik bennük vannak. Ez minden nevelés alapja. Boldogtalan ember nem tud boldogot nevelni. Erős, derűs emberek nevelhetnek csak erős és derűs embereket. A szülők benső „megcsináltsága” az alapfeltétele minden nevelésnek. A nevelés: önneveléssel indul s azzal is fejeződik be.”
(Müller Péter)
“Szülőként két dolgot adhatsz a gyerekeidnek: szárnyakat és gyökereket.”
Mióta gyerekeim vannak, kétségbe ejt a felelősség, ami az anyasággal a nyakamba szakadt.
Mielőtt anyává váltam volna, én is sok dolgot hánytorgattam a saját anyám szemére, sőt, kezdő anyaként talán még bővült is a sor: hogy nem figyelt rám eléggé, hogy hagyott sírni, hogy nem vittek testnevelés tagozatos általános iskolába, hogy nem figyelték, mosok-e esténként fogat.
Hogy soha nem mentünk el nyaralni, hogy folyton csak dolgoztak, hogy nem tudtak – és nem tanítottak meg – aktívan kikapcsolódni, hogy soha nem élvezték az életet, hogy nem mutattak nekem mintát a boldog élethez.
Csupa-csupa számomra megbocsájthatatlannak tűnő mulasztás, aminek sejtszinten kellene kódolva lennie minden nőben, anyában.
Hittem ezt addig a pontig, amíg meg nem született az első fiam és az kezdeti, boldog mindent-tudás-korszak után be nem következett a sorozatos hibák hosszú időszaka.
Először rajtakaptam magam, hogy már két este nem mostam meg a kis tejfogait. Aztán, másfél éves kora után, mikor tesója lett, kiderült, hogy hosszú hetek óta nem intézzük el a fürdés utáni kuki-rutint, mert én a férjemre hagytam a nagyobbik gyerek fürdetését, ő meg azt hitte, már magának intézi a gyerek a húzogatást (…).
Amikor először borult ki a gyerek, s torka szakadtából üvöltözött, nem figyelve sem a kedves, sem a parancsszóra, mintha csak magamat láttam volna, anyám szemével.
Hányszor haragudtam meg, ha azt mondta, velem nem lehetett beszélni, mert ha valami nem úgy történt, ahogy szerettem volna, akkor üvöltöttem.
Hittem, hogy csak nem akarták eléggé, hogy nem volt elég türelmük, szeretetük, vagy idejük – aztán most itt tajtékzik előttem gyerekkori önmagam.
Hányszor vágtam a szüleim fejéhez fiatal felnőttként, hogy nem ösztönöztek nyelveket tanulni, hogy nem küldtek sítáborba, hogy soha sem mentünk nyaralni, hogy nem mentünk külföldre, s emiatt ma is rettegve lépem át a határt.
Gyerekként azt vártam, hogy megszabaduljak a szülői kötöttségek alól, elhatározva, hogy majd mindent bepótolok, amiről a rugalmatlan, maradi és berozsdásodott szüleim miatt lemaradtam.
És majd én, majd én igazán megtanítom a gyerekeimet élni!
Itt, ahol élünk, van uszoda, jégcsarnok, tenisz- és futballpályák, fitneszterem, jógastúdió, és a Duna-part, sok-sok kajak-kenu szövetséggel.
Járhatnék végre hastáncolni, női tornázni, intimtornázni, jógázni, aquafitneszezni, a fiúkkal teniszezni, focizni, kajakozni, kenuzni, sárkányhajózni, úszni, szaunázni, futni, sétálni, biciklizni, korcsolyázni. Járhatnánk kirándulni, mehetnénk nyaralni, ehetnénk étteremben, szaladgálhatnánk hétvégente a derékig érő fűben közösen, az egész család…
…ehelyett ha tehetem, ki sem mozdulunk a komfortzónánkból, csak csitítgatom a gyerekeimet, hogy hagyják az apjukat hétvégén is dolgozni.
A közös kutyasétáltatás helyett esténként inkább a férjem szalad le gyorsan a kutyával, hogy legyen lehetősége nyugiban elszívni egy cigit.
A mindennapok rutinja rátelepedett a spontaneitásunkra. Ezt hoztuk otthonról. És valamiért nem tudunk rajta változtatni.
Minden évben tervezzük, hogy elmegyünk nyaralni, de négy éve voltunk utoljára (ha jól emlékszem). Külföldről csak álmodozunk, mert mind a ketten annyira rutintalanok vagyunk, hogy rettegünk a felelősségtől és a megmérettetéstől, amivel egy nagycsaládos külföldi út járna.
Ha végre eljutunk valahová, sok-sok szervezés és noszogatás árán, akkor persze mindig jól sikerül az egész, és elhatározzuk, hogy ezentúl tényleg, mindig, aztán valahogy mindig csak halogatódik az újabb közös program.
Azt hiszem, mi sem vagyunk sikeresebbek a példamutatásban a saját szüleinknél…
Sokszor kapom magam rajta, hogy éppen valami baromi fontos, gyerekneveléses témában vagyok a laptopomon elmerülve, miközben a gyerekek rángatnak, hogy rájuk figyeljek, én pedig ahelyett, hogy a virtualitást félretenném, és élménnyé tenném a gyerekkorukat, rájuk förmedek, hogy miért nem tudnak egy kicsit várni, hiszen “miattuk” lógok a neten…
Ilyenkor igyekszem mindig kompenzálni, és hancúrozunk egy nagyot, meg építünk várat, meg vasúti pályát, vagy vízicsatázunk, kergetőzünk egyet, és nagyon remélem, hogy felnőttként majd ezek az élményeik is megmaradnak, nem csak az, hogy nem mentünk ezerfelé, meg apa folyton dolgozott, anya meg sokszor kiborult…
És nagyon remélem, hogy ők majd eljutnak síelni. Külföldre is!
És hogy ez a szülői determináció velünk (ha nem is általunk) végre megszakad.
Szerintem nem attól jó szülő a szülő, ha külföldi nyaralásokra viszi a gyerekét és síel vele minden télen…. Ha erre igényed van, akkor termetsd meg, de ha igazából nincsen, akkor hiába is várod magadtól….
Ma már mindennaposak a külföldi osztálykirándulások, a nyelvi táborok, csak bírd kifizetni….
Amúgy meg nem egy nagy ügy külföldre menni a gyerekekkel, csak nem kell túlaggódni a dolgokat, de nem ettől vagy jó anya….
Szerintem fontosabb, hogy szeresd őket, hogy legyen együtt töltött boldog idő, amikor csak rájuk figyelsz….
Cecília nagyon fontos dolgot mondott ki…. Mire megköszöntem volna az édesanyámnak az életem és mindazt a rengeteg szeretet és jót, amit kaptam tőle, mire én is éedesanya lettem már késő volt…. És nem pótolhatom….
Hát igen, szeretnénk erős és derűs embereket nevelni, és félünk, hogy miattunk majd nem lesznek ilyenek. Meg főleg félünk, hogy olyanok lesznek, mint mi. Szeretnénk, ha mások, jobbak, ügyesebbek lennének. Ha kiállnának magukért, ha rendesen beszélnének nyelveket, ha nem bonyolítanának mindent túl 😀 … De valamennyire olyanok lesznek, mint mi, ez törvényszerű. Ilyen szempontból jó lenne elfogadni magunkat. De erre rímel, ugye, a következő poszt. 🙂
Nagyon találó, amit az idézetről mondtál. Én talán azért nem hördültem fenn ezen, mert eleve úgy dekódoltam magamban, aki békében van önmagával, az tudja a gyerekét is önmagában békében levőként felnevelni.
Az odafigyelést én is nagyon elhatároztam, aztán meg belebuktam. Most erre nagyon edzek, mert már látom a nagyobbikon, hogy ha berág, elfordul, és nem, és nem mondja el. Később sem.
Mi lesz vele kamaszként? 🙁
ööö… 🙁
Az első idézetet utálom. Mi az, hogy erős és derűs? És az pl. aki erős és derűs, van önbizalma, de veri a gyerekét? Az jó szülő? Aki viszont önértékelési gondokkal küzd, és szokott szomorkodni, az meg rossz? Szóval, szerintem inkább elfogadni magunkat (ha már idézetek: “Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” – igen, tudom, ki mondta, de szeretem ezt a gondolkodó lényt, akárki is az :)), és azon belül amennyire tudunk, elég jó szülőnek lenni. Azt meg, amit hozunk, hát igen, nehéz nem elkövetni ugynazokat hibákat. Én elég könnyű helyzetben vagyok, mert nem hasonlítok anyámra, a gyerekek meg ne hasonlítanak a gyerekkori önmagamra. De mégis jönnek valahonnan mélyről a berögzült panelek, félelmetes :(. Én 2 dolgot akartam nagyon máshogy, mint az anyám: odafigyelni rájuk és elfogadni őker. Ez első elég jól megy, a másodikban még van mit fejlődnöm. De nem értem meg jobban az anyámat mióta gyerekeim vannak, nem érzem, hogy bocsánatot kellene kérnem, szerintem igenis elszúrta a nevelésem, nem kaptam meg érzelmileg (nem anyagilag), amire szükségem lett volna. Ettől persze még én is elszúrhatom, fel vagyok rá készülve, hogy majd az enyémek is a szememre hánynak pár dolgot… És amellett, hogy igyekszem jó szülőnek lenni, nem erőltetek magamra olyan dolgokat, amik nincsenek meg bennem (pl. tudom, hogy rendre kéne őket tanítanom, de úgy, hogy magam is rendetlen vagyok, mégis milyen alapon? nincs pofám…). És azt se szégyellem, hogy, nem vagyok mindig erős meg derűs (bocs, de kiaakadtam erre :D), ennyire vagyok képes…
Még az is egy nagy kérdés, hogy amikor rájövünk, hogy mi sem vagyunk sokkal sikeresebbek a szüleinknél a példamutatásban, képesek vagyunk-e a felhánytorgatásokért elnézést kérni. Mire én erre rájöttem, már nem volt kitől.