“A szülők csak azt adhatják, amik bennük vannak. Ez minden nevelés alapja. Boldogtalan ember nem tud boldogot nevelni. Erős, derűs emberek nevelhetnek csak erős és derűs embereket. A szülők benső „megcsináltsága” az alapfeltétele minden nevelésnek. A nevelés: önneveléssel indul s azzal is fejeződik be.”
(Müller Péter)
“Szülőként két dolgot adhatsz a gyerekeidnek: szárnyakat és gyökereket.”
Mióta gyerekeim vannak, kétségbe ejt a felelősség, ami az anyasággal a nyakamba szakadt.
Mielőtt anyává váltam volna, én is sok dolgot hánytorgattam a saját anyám szemére, sőt, kezdő anyaként talán még bővült is a sor: hogy nem figyelt rám eléggé, hogy hagyott sírni, hogy nem vittek testnevelés tagozatos általános iskolába, hogy nem figyelték, mosok-e esténként fogat.
Hogy soha nem mentünk el nyaralni, hogy folyton csak dolgoztak, hogy nem tudtak – és nem tanítottak meg – aktívan kikapcsolódni, hogy soha nem élvezték az életet, hogy nem mutattak nekem mintát a boldog élethez.
Csupa-csupa számomra megbocsájthatatlannak tűnő mulasztás, aminek sejtszinten kellene kódolva lennie minden nőben, anyában.
Hittem ezt addig a pontig, amíg meg nem született az első fiam és az kezdeti, boldog mindent-tudás-korszak után be nem következett a sorozatos hibák hosszú időszaka.
Először rajtakaptam magam, hogy már két este nem mostam meg a kis tejfogait. Aztán, másfél éves kora után, mikor tesója lett, kiderült, hogy hosszú hetek óta nem intézzük el a fürdés utáni kuki-rutint, mert én a férjemre hagytam a nagyobbik gyerek fürdetését, ő meg azt hitte, már magának intézi a gyerek a húzogatást (…).
Amikor először borult ki a gyerek, s torka szakadtából üvöltözött, nem figyelve sem a kedves, sem a parancsszóra, mintha csak magamat láttam volna, anyám szemével.
Hányszor haragudtam meg, ha azt mondta, velem nem lehetett beszélni, mert ha valami nem úgy történt, ahogy szerettem volna, akkor üvöltöttem.
Hittem, hogy csak nem akarták eléggé, hogy nem volt elég türelmük, szeretetük, vagy idejük – aztán most itt tajtékzik előttem gyerekkori önmagam.
Hányszor vágtam a szüleim fejéhez fiatal felnőttként, hogy nem ösztönöztek nyelveket tanulni, hogy nem küldtek sítáborba, hogy soha sem mentünk nyaralni, hogy nem mentünk külföldre, s emiatt ma is rettegve lépem át a határt.
Gyerekként azt vártam, hogy megszabaduljak a szülői kötöttségek alól, elhatározva, hogy majd mindent bepótolok, amiről a rugalmatlan, maradi és berozsdásodott szüleim miatt lemaradtam.
És majd én, majd én igazán megtanítom a gyerekeimet élni!
Itt, ahol élünk, van uszoda, jégcsarnok, tenisz- és futballpályák, fitneszterem, jógastúdió, és a Duna-part, sok-sok kajak-kenu szövetséggel.
Járhatnék végre hastáncolni, női tornázni, intimtornázni, jógázni, aquafitneszezni, a fiúkkal teniszezni, focizni, kajakozni, kenuzni, sárkányhajózni, úszni, szaunázni, futni, sétálni, biciklizni, korcsolyázni. Járhatnánk kirándulni, mehetnénk nyaralni, ehetnénk étteremben, szaladgálhatnánk hétvégente a derékig érő fűben közösen, az egész család…
…ehelyett ha tehetem, ki sem mozdulunk a komfortzónánkból, csak csitítgatom a gyerekeimet, hogy hagyják az apjukat hétvégén is dolgozni.
A közös kutyasétáltatás helyett esténként inkább a férjem szalad le gyorsan a kutyával, hogy legyen lehetősége nyugiban elszívni egy cigit.
A mindennapok rutinja rátelepedett a spontaneitásunkra. Ezt hoztuk otthonról. És valamiért nem tudunk rajta változtatni.
Minden évben tervezzük, hogy elmegyünk nyaralni, de négy éve voltunk utoljára (ha jól emlékszem). Külföldről csak álmodozunk, mert mind a ketten annyira rutintalanok vagyunk, hogy rettegünk a felelősségtől és a megmérettetéstől, amivel egy nagycsaládos külföldi út járna.
Ha végre eljutunk valahová, sok-sok szervezés és noszogatás árán, akkor persze mindig jól sikerül az egész, és elhatározzuk, hogy ezentúl tényleg, mindig, aztán valahogy mindig csak halogatódik az újabb közös program.
Azt hiszem, mi sem vagyunk sikeresebbek a példamutatásban a saját szüleinknél…
Sokszor kapom magam rajta, hogy éppen valami baromi fontos, gyerekneveléses témában vagyok a laptopomon elmerülve, miközben a gyerekek rángatnak, hogy rájuk figyeljek, én pedig ahelyett, hogy a virtualitást félretenném, és élménnyé tenném a gyerekkorukat, rájuk förmedek, hogy miért nem tudnak egy kicsit várni, hiszen “miattuk” lógok a neten…
Ilyenkor igyekszem mindig kompenzálni, és hancúrozunk egy nagyot, meg építünk várat, meg vasúti pályát, vagy vízicsatázunk, kergetőzünk egyet, és nagyon remélem, hogy felnőttként majd ezek az élményeik is megmaradnak, nem csak az, hogy nem mentünk ezerfelé, meg apa folyton dolgozott, anya meg sokszor kiborult…
És nagyon remélem, hogy ők majd eljutnak síelni. Külföldre is!
És hogy ez a szülői determináció velünk (ha nem is általunk) végre megszakad.
