Na most, nyilván én is le tudom írni a dolgokat a magam életére szabva, ahhoz hasonlókat, amiket Nemlajos írt az előző posztban, és amiről szó volt a Te ismered a kedves anyukák titkát? című írásban is, és szerintem sokat mesélhetne mindenki arról, hogy gyakran nem tudott eléggé jelen lenni a gyerekei számára, és jól figyelni rájuk.
Viszont úgy gondoltam, hogy indíthatunk most egy önbizalomépítő kört, mintha csoportban lennénk, bár aki utálja a csoportokat, az ne vegye figyelembe ezt a hasonlatot. Az lenne a lényege, hogy mindenki írja le, miért elég jó anya. (Azért „elég jó”, mert ugye mostanában azt mondják, nem kell jónak, megfelelő csak „elég jó”-nak lenni, mert a jó a tökéletes szinonimája lett, és azt csak súlyos elfojtások és önfeladás árán lehet megvalósítani, az „elég jó” anya viszont figyel a gyerekeire, de nem hagyja teljesen figyelmen kívül a saját szükségleteit sem, ezzel biztosítva azt, hogy az önértékelése is rendben legyen, ami a gyereknek is fontos. És megengedheti magának, hogy ne legyen tökéletes.)
Szóval tudom, tudom, tegnap is sírni hagytad a kicsit néhány percre, mert meg kellett keverni a főzeléket, idegesen szóltál rá többször is (ami nem csoda, tekintve, hogy hónapok vagy évek óta nem alszol végig egyetlen éjszakát sem, de persze ezt senki nem tekinti mentőkörülménynek, legkevésbé Te magad), a gyerek üvöltött az utcán és nem volt hajlandó továbbmenni, te pedig végső kétségbeesésedben a karjánál fogva hazarángattad, vagy csak rákiabáltál, és ő megijedt, ráadásul nem bioételt főztél, hanem megint tejbegrízt, hideg volt, és nem mentetek játszóra, hanem otthon gubbasztottatok, vagy ha mégis mentetek, sík ideg lettél, mert a másik gyereket folyton leöntötte homokkal, a csúszda tetejéről többször majdnem leesett, a focizó kamaszok háromszor kis híján fejberúgták, az anyukák pedig ferde szemmel néztek Rád, és egyszer csak üvöltöttél, rángattad már, hogy menjünk végre haza, most már akár rajzfilmet is bekapcsolsz, nem érdekel, csak ez ne legyen, ez ne, könyörgöm, és igen, bekapcsoltad, pedig régen elhatároztad, hogy nem, nem tévén neveled fel a gyerekedet vagy gyerekeidet.
Jó. De most légyszi, vegyél egy nagy levegőt, és ebben a terápiás körben mondj legalább egy dolgot, amiért elképzelhető, hogy elég jó anya vagy. Mondhatsz kettőt is, és bónusznak mondhatsz még egyet, hogy Nemlajos miért elég jó anya. Szívesen kötelezővé tenném, de a hozzászólás természetesen önkéntes. De mégis: kérlek, tedd meg ezt magadért így a nyár közepén, amikor gyerekekkel teli, „nagyon pihentető” közös nyaralás vár Rád.
Rendben. Én kezdem. Most ülök, és gondolkodom, képzeld el, hogy képtelen vagyok bármit is előszedni, percek óta nincs egy szavam ebben a képzeletbeli körben, amelyikben együtt ülünk. De mivel muszáj, csak előkotrok magamról valami halvány pozitívumot. Lassan kezdem, halkan, mert eleve nem hiszem, hogy jogom van magamról jót mondani, aztán végül ez jön ki a számon dadogva: egész jó anya vagyok (néha), például amikor fürdetés után felveszem a kisfiamat, és nagyon hosszan megöleljük egymást, egészen addig, amíg el nem enged, percekig, és érzem, hogy ez jó neki, és jó nekem is, és akkor megmondjuk, hogy szeretjük egymást, és ilyenkor úgy érzem, hogy még ha sokat bénázok is, nagyon jóban vagyunk, és tudja, hogy számíthat rám.
Sóhajtok, zavarban vagyok. Nem hülyeség ez?
Mondjatok valamit, légyszi’ Ti is! Hagy’ ne érezzem úgy, hogy túlfényeztem magam!
(kép innen)
