Mielőtt elijesztenélek benneteket, a sok szomorú önostorozás után a mai posztomat a cukiságmérő kiakasztásának szentelem. Következzék egy tonna pillecukor és néhány vívódó kisgyerek!
A Marshallmallow-tesztet a 60-as években a stanfordi egyetem kutatói végezték el először.
4 éves gyerekek elé egy darab pillecukrot tesznek, majd negyedórára, húsz percre egyedül hagyják őket, azzal a megkötéssel, hogy ha a cukorkát nem eszik meg, a végén kapnak még egyet.
A kísérlet nem csak a gyerek önuralmi reakcióit volt hivatott vizsgálni, a résztvevő gyerekeket felnőttkorukig figyelemmel kísérték, és végül azt az eredményt kapták, hogy a nagyobb önuralommal bíró gyerekekből sikeresebb felnőtt válik, mint a mindent azonnal akaró habzsolókból.
Mindannyian láttunk legalább egy változatot ezekből a filmekből, hiszen a cukiságfaktoruk igen magas, legtöbben talán ezt:
Szegényes gyermekkor-felismerő tapasztalatom azt mondatja velem, hogy a „kudarcot” valló két kislány egyike sincs a közelében sem a 4 évnek, fiatalabb gyereknél meg hiába próbálkoznak az időbefektetéses jövőépítéssel. Na mindegy…
Egyébként egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a cukrot azonnal elfogyasztók a „vesztesek”, elég, ha csak a kitartóan ácsingózó fiút nézzük, aki a végén úgy kapta be a dupla adag cukorkát, hogy valójában pontosan ugyanannyi élvezetet nyert, ha nem kevesebbet, mint aki minden vívódás nélkül elfogyasztotta az elé rakott pillét.
A marshallow-tesztet többször újra elvégezték, pár éve dr. David Walsh és csapata (a fent linkelt videó is nagy valószínűséggel az övé), hogy bebizonyítsák, a gyerekek nevelhetők, és igenis fontos számukra, hogy megismerjék a „nem”, a tiltás fogalmát, és kitörjenek a mai világban oly’ elterjedt „azonnal fogyassz” bűvköréből. Célja az volt, hogy megmutassa a szülőknek: tudnák a gyerekeket több önfegyelemre tanítani, hiszen rengeteg kísérlet bizonyítja, hogy a nemet mondás képessége kulcsfontosságú a sikerességhez.
Fogalmam sincs, ebből a kísérletből hogyan jutott el az önfegyelemre szoktatás képességééig, nekem erről az Éretlenek című francia vígjáték jut eszembe… Inkább ne!
Készült azonban ennek a kísérletnek számtalan egyéb variációja, sőt, paródiája is, például az először linkelt videó felnőtt változata (fricskaként a feltevésre, hogy egy pillecukor el-, illetve el nem fogyasztása bármiféle kódot jelentene a jövőre nézve), vagy hasonlóan, felnőttek szereplésével, de alkohollal elvégzett kísérletet is találhatunk a neten bóklászva.
A videók között találhatunk nem egy, otthon felvett “tesztet” is, amikor a szülő önigazolást keres, hogy az ő gyereke majdan biztos az önmegtartóztató, sikeres felnőttek táborát fogja bővíteni. Csak ne lenne túl sok a csalódás…
Talán a legújabb változata és számomra a legérdekesebb is az e-Marshallmallow-teszt.
Ebben a kísérletben nem egy, hanem egy halom pillecukor élvezőivé válhatnak azonnal a gyerekek – ha lemondanak a digitális élvezetről a kedvéért.
A brazil kísérletben az asztalra egy laptopot és egy tányér pillecukrot helyeztek a gyerekek elé. A laptopon játszhattak, zenét hallgathattak, mesét nézhettek, amihez csak kedvük támadt, de azzal az instrukcióval hagyták őket magukra, hogy csak akkor ehetnek a pillecukorból, ha a laptophoz nem nyúlnak, akkor viszont megkapják az összes cukrot.
Meg lehet nézni az eredményt, nem hiszem, hogy sokan meglepődnének:
Teljesen függetlenül a teszttől, most már értem, hogy a gyerekeim miért fejezik be három másodperc alatt a reggelit, ha asztalnál esznek, és miért esznek extra mennyiségeket, ha néhanapján engedek a könyörgésnek, és a kanapén, mesét nézve reggelizhetnek.
De legközelebb kipróbálom rendes étel helyett mondjuk túró rudival, és igazi választási helyzettel! Bár azt hiszem, az enyémek felfalnák a rudit, és utána az édességtől felpörögve, dühöngve követelnék a laptophasználatot…
Látod, most, hogy mondod, mi a dinnyével voltunk így!
A legédesebb, középső részét – Apu ösztönzésére – mindig a végére hagytuk.
Viszont ahogy kirepültem a szülői házból, a dinnyeevési szokásaim alapjaiban változtak meg (és érdekes módon az első önálló dinnyevásárlásomkor és elfogyasztásakor azonnal éreztem, hogy ennek jelentősége van).
🙂
Nem tudom, én ezt olyan durvának érzem. Lehet, hogy hülyeség, de baromira sajnálom a gyerekeket, akik ottmaradtak a pillecukorral egyedül… Egyébként meg az jut eszembe, hogy gyerekkoromban az öcsémmel kétféleképpen ettünk édességet: én a végére tartogattam a tejszínhabot, ő egyből benyomta. Nem tudom, min mérik a sikerességet, de nem hiszem, hogy sikeresebb lennék nála.
az utolsóban az a jó hogy nem kell hozzá rejtett kamera, a laptopot bámulva észre sem veszi, hogy ott maradtál, és filmezed… :S
ez naggggyon durva, mármint az utolsó videó, lehet, hogy én is megcsinálom az enyémekkel!