Hát, az borzasztó.
Most már le merem írni, mert elkezdett megint.
Azért is volt szörnyű, mert baba korában az ég világon semmi problémánk nem akadt ezzel, az első naptól kezdve vígan szopott, ráadásul olyan mennyiségeket, hogy a kórházban el sem hitték. És később is jól akakultak a dolgok evés szempontjából; nehezen is tudtam átérezni mások problémáját ezzel kapcsolatban. Úgy gondoltam, hogy persze, rossz lehet, ha nem sikerül szoptatni… De nem tudtam, milyen az.
Ezzel a résszel rendben voltunk, csak később következtek időszakok , amikor mégsem kívánta már az ételt – itt már nem anyatejről van szó. Nem aggódtam túl a dolgot, mert a nem-evés időszakát jól evés időszaka követte. A környezetem meg-megjegyezte, hogy ez talán nincs rendben, de én úgy gondoltam, semmi gond.
És egyszer csak elkezdődött, hogy reggelire semmi. Na jó, esetleg egy fél joghurt. Ebédre valami kevés, ha bölcsiben volt, otthon legfeljebb tej. Uzsonnára gyakorlatilag semmi, vacsorára legfeljebb egy kis tejbegríz. Megmondom, én mindenfélét megpróbáltam. Azt is, hogy egyen, amit akar, csak egyen, persze határok között, szóval abba nem mentem bele, hogy túró rudi is lehet kifli helyett reggel, viszont lehetett joghurt, tojás, vajas kenyér, mézes kenyér, tehenes sajt, ördögfüle komolyan. Egy alkalommal vacsorára diós gubát, tejberizst, szendvicset vonultattam föl, de semmi sem kellett. Tudom, tudom, nem jó a túl nagy választási lehetőség, tisztában voltam vele már akkor is, csakhogy már túl voltunk az „édes fiam, ez van, ezt eheted”, vagy „ez a kettő van, ezt eheted” körökön. Sem egy valami nem kellett, sem két valami, sem sok valami. És meséltem közben, beszélgettünk, de az sem segített.
Igen, ilyenkor jön a jótanács, amelyik soha nem használható: nem kell annyira ráparázni, túl sok így a feszültség, engedd el! engedd el! engedd el! engedd meg neki, hogy ne egyen, és minden megoldódik. Ebben hiszek. Elhiszem, hogy ha nem parázunk a teherbeesésen, akkor könnyebben jön, ha nem parázunk a munkán, jobban teljesítünk, ha nem parázunk az etetésen, majd jobban megy. Csak hogy az ördögbe’ ne parázzak, amikor parázok? (Bocs, a szlengért.) Az egész éppen arról szól, hogy ne akard annyira, és a felszólítás azt éri el, hogy akarjam ne akarni. Most hova léptem előre? Egyik akarásból a másikba…
De megpróbáltam egyébként. Nem kérsz enni, jó. Ezt mondtam is, néha őszintén, néha viszont nem egészen felszabadult hangsúllyal, hanem meglehetősen feszülten. Mert amikor nem volt uzsonna, sem vacsora, sem reggeli, mégiscsak megint előjött a para…
Aztán hirtelen, ötletem sincs, mitől, egyik napról a másikra, ismét enni kezdett. Egyszerűen nem tudom, miért. Szerencse egyébként, hogy alkatilag nem egy csontváz, attól nem kellett félni, hogy elfogy. (Ez persze nem tudom, mit jelent a későbbiekkel kapcsolatban.) De halleluja – egyelőre.
Nálatok hogy van ez?
Minden gyerek eszik rendesen, csak az enyém nem?
kép innen
