Közhely, hogy ha egy pillanatig nem figyelsz, akkor biztos, hogy akkor történik valami nagyon-nagyon vad dolog.
Természetesen sokszor sok pillanatig nem figyelünk, hiszen lehetetlen mindig a gyereken tartani a szemünket, pláne, ha több gyerek van, mint szem, és az is lehetetlen, hogy folyton mellette legyünk.
Ennek ellenére nyomasztó hallani, és nagyon fájdalmas azt mondani: én csak egy pillanatra nem figyeltem oda, és máris megtörtént a baj.
Van, aki már megfizette a tanulópénzt, ki sokat, ki keveset.
Mit szólnátok, ha indítanánk egy sorozatot, amelyben bemutatnánk, hogy mi történhet egyetlen óvatlan pillanat alatt? Természetesen ehhez az kell, hogy Ti is elküldjétek házi rémtörténeteiteket!
Íme, sorozatindítónak itt az én -20°C-os, kizárós-ablaktörős, nagypocakos-túsztárgyalásos igaz rémmesém:
Egy februári délben hazaértünk a sétából a két fiúval. Akkor már pocakban a harmadik, akit május elejére vártunk. Én kimentem a folyosóra, hogy átadjak egy tányért a szomszéd barátnémnak. Becsuktam a bejárati ajtót, hogy ne jöjjenek ki a srácok, váltottunk két szót, visszalépnék, nem nyílik az ajtó…
Harmadjára nyitottam be, mire elhittem, ami első pillanatban belém hasított: a fiúk ráfordították a biztonsági zárat, amit kulccsal sem lehet kinyitni, csak belülről, külön kis füllel!
Persze láttam elég filmet, így azt gondoltam, hogy a) ez csak egy rossz álom, b) a háromévesem úgyis mindjárt kinyitja, hiszen a mozikban mindig így mutatják!…
Két órán keresztül próbáltam bentről és kintről (szerencse, hogy földszinti a lakás!), az erkélyajtók felől rábeszélni őket, hogy nyissák ki vagy az ajtót, vagy az erkélyajtót, de egyiket sem tudták. Persze rajtam csak póló és papucs, zokni nélkül…
Ők konkrétan szartak az egészre, a nagyobbik még dafke is volt, én jól tartottam magam, tudtam (hehe), hogy nem lehet semmi baj, és a férjem is azonnal hazaindult a munkából a hírre.
Másfél órán keresztül én voltam a megtestesült túsztárgyaló, néha-néha robbantam, mikor benéztem az erkélyajtón, és azt láttam, hogy a hároméves az étolajos üveget fejjel lefelé hurcibálja a lakáson, és épp csak a pattintós kupak tartja vissza a nappalit az olajpakolástól, vagy hogy épp széttépnek egy egész tekercs alufóliát apró galacsinokra, meg hogy egyáltalán nem foglalkoznak velem.
Na jó, az első időszakban még nagyon próbálkozott a nagyobbik, jött az ajtóhoz, én kedvesen kértem, majd határozottan, aztán megint kedvesen, és ő próbálta is, azután belátta, hogy hülyeséget kérek, és megunta.
Utólag már azt hiszem, ő így akarta kiprovokálni (a direkt “rosszalkodással”), hogy fejezzem már be a dörömbölést, és menjek végre be hozzájuk.
Másfél óra múlva már kiborultam, sírni kezdtem, de befelé még mindig úgy beszéltem, hogy ne érezzék. Kínáltam csokit, kértem segítséget, hogy legyél most okos fiú, meg tudod csinálni. Szerintem színházakban lehetne játszani a monológot, amit a bezárt ajtónak előadtam.
Két óra elteltével megjött a férjem, aki egyből az ajtót kezdte feszegetni, főleg, miután az üveges ismerősünk közölte, hogy hétfői beszerelést vállalnak csak. Péntek volt. És az éjjelekre -20°C-ot jósoltak. Ha lehet, ne az ablakot törjük…
Szóval a férjem feszegeti a zárat, mikor hirtelen rádöbbenünk, hogy túl nagy a csönd. A fiúk kérdésre se válaszolnak.
A férjem kirohan a teraszra, benéz az ablakon, és mint az őrült rohan vissza feszítővasért. Kérdem, mi van?
“A kicsire ráborult a kisszekrény!”
“Milyen kisszekrény????”
Rohanok én is ki utána, nézek be az ablakon (ez az, amit soha életemben nem fogok elfelejteni), a másfél évesem a földön fekszik, és csak a lábai lógnak ki a gyerekmagas fiókos komód alól!!! A férjem közben veri az ablakot, hogy beugorjon, én rohanok be a folyosóra, és ütöm az ajtót, hogy nyisd ki, NYISD MÁR KI!!!
Utánam szalad vissza a férjem munkatársa, és a szomszéd barátnőm, akik – hallom – már a mentőt akarják hívni. Ekkor már forog a világ velem, ököllel dörömbölök és sírok.
A férjem kinyitja az ajtót, a kicsi a kezében, semmi baja, bújik hozzám ezerrel. Valami csoda folytán a kinyíló fióknál fogva fennakadt a komód, és éppen nem esett rá, csak a fiókok ütötték meg.
A lakás tele szeméttel, a hálószoba, az ágyunk beborítva millió üvegszilánkkal, az ajtó félig felfeszítve, az ablakon süvít be a szél, de mindkét gyerek épségben megúszta!
És a harmadik is várt még 3 hónapot a kibújással…
Hát ez történt velünk, amiatt az egy, óvatlan pillanat miatt.
Édesanyám legrosszab nap címke alatt tárolt napját elmesélem, h lássátok, egy nap nem csak egy dolog történhet. 🙂
Én kb 9, tesóm 5 volt, a legkisebb hugi meg még baba. Délelőtt a fürdőszobát hirtelen elöntötte a víz, mert a mosógép nálunk a csapba engedte a vizet, de azt valaki bedugaszolta. Mindent elárasztott, anya totál kivolt, h most moshatja, lapátolhatja a koszos vizet, fürdőszoba szőnyeg mehet a mosásba, stb. Kiküldött minket az udvarra játszani, míg eltakarítja a romokat, gondolom látni sem akart, mert tudta, h egyikünk csinálhatta a dugú bedugást, persze mindketten hevesen tagadtunk. Hatalmas udvarunk volt, faház, hinta, minden, de akkor egyik sem akart valahogy lekötni, kitaláltuk, h játsszunk fodrászosat! Ez abból állt , h én egy nagy ollóval tőből levágtam a hugom összes haját elöl (szóval a frufruját, meg még egy picit oldalt is, hiszen fodrászművészetről volt szó!). Anya mikor meglátta, megintcsak nagyon örült nekünk. Gondolta ennyi sz*r után menjünk már el otthonról, babakocsiba a kicsi, mi ketten meg mentünk a kisbicajjal. Van egy nagy kutyafuttató rét, a közepén egy szánkózódombbal, játszótér mellette, oda mentünk. A tesóm kitalálta, h legurul a cangával a dombról (feltekertünk, mondván, szét akarunk nézni…) én meg mondtam, h oké (jóhogy, nem láttam még ilyet:). Ő elindult, nem is volt vele semmi baj, szépen suhant lefelé, amikor a legalján egy követ talált. A bicaj megállt mint a cövek, hugi meg továbbrepült majd fejjel belefúródott a talajba. Anya persze látta, h valamire készülünk, de a babakocsival nem volt valami gyorsreagálású egység és persze hiába szólt, nem nagyon izgatott minket. Szóval Bogi a földbefúródva, anya gyorsan felkaparta, körbenézte (van eü végzettsége), h egyben van-e. Boginak kicsit keresztbe állt a szeme és vérzett talán az orra, nem emlékszem, a lényeg, h volt vér. Gyorsba elindultunk haza (akkor még nem nagyon volt mobilteló mindenkinél), én toltam a két kisbicajt, anya egyik kézzel a babakocsit tolta, a másikkal meg az enyhén dűlöngélő tesómat próbálta egybentartani. A mai napig mérges, mert nagyon sokan megbámultak, de senki nem kérdezte meg, h kell-e segítség, pedig láthatólag kellett volna, na mindegy. Haza, telefon apának, h usgyiban ménk a kórházba, mert ez tuti agyrázkódás. El is vitte őket, később mesélte, h ráhúzott egy baseball sapit a fejére, mert röhejesen nézett ki (nem tudták, mi a művészet, ugye?), de a röntgenen mondták, h le kell venni. Ő meg: nem lehetne, h ne? Nem, nem lehet. Akkor ő nem vállal felelősséget a látványért és levette. A röntgenesek meg a doki úgy röhögött, h nem tudták megkezdeni a röntgent elsőre. Szegény anyám, képzelem, miket gondolt, h miket gondolnak róla…volt vagy 1 hát kórház Boginak, de semmi komoly baja nem lett, a történet pedig az “Anya legrosszabb napja” címen vonult be a történelembe.
Persze kb 10 évvel később Bogi bevallotta, h ő dugaszolta el a csapot. 😀
Eszembe jutott még egy, a legelső rémtörténetünk: a legnagyobb kb. 11 hónapos volt, amikor sikerült leesnie az ágyról úgy, hogy hárman tartózkodtunk a szobában! (Mindenki azt hitte, hogy a másik figyel.) A sógornőm ült az ágy szélén, a férjem ott állt mellette, én pedig épp beléptem a szobába, amikor a gyerek lefordult az ágyról és csúnyán beverte a fejét. Engem azért is rázott ki a hideg, mert a nagyapám számtalanszor elmesélte, hogy csecsemő volt, amikor a dédanyám egy kis időre az unokatestvérére bízta őt, aki nem figyelt oda, így ő leesett az asztalról, s onnantól kezdve állandó problémái voltak a fülével. Végül huszonvalahány évesen meg is süketült a bal fülére, mert ki kellett pakolni a belső részeit. (Brrr.) Na, el lehet képzelni, mit éreztem, amikor megláttam a gyerek füle mögött egy nagy dudort. :S De szerencsére nem lett semmi baja, viszont biztosan nagyon fájhatott neki, mert fél órán keresztül vigasztalhatatlanul sírt szegény. Fél évvel később a cipős szekrényt borította magára, de valahogy fennakadt valamin a szekrény, s szerencsésen megúszta a balesetet.
A kisebbik fiam is esett már le háttal mászókáról, ágyról, de ő meg hihetetlenül strapabíró kölyök. Előfordult, hogy ágyon ugrálás közben lefejelte az ágyvéget, mi ijedten rohantunk oda az apjával, hogy megvigasztaljuk, de ő nem is sírt, sőt nevetett. Gumiból van ez a gyerek. 🙂
Ma a legnagyobb a bolt parkolójánál usgyi, előre szaladt. Lefékezett az autó…
Megőszülök, komolyan mondom!
wooooooooooooow! :O
Na ez se jutott még eszembe. Látszik, mennyire találékonyak ezek a bitangok 🙂
Sok gyerek, sok rémtörténet 😀
Rémtörténet 1., Legnagyobbikam volt úgy másfél éves, mikor kitépte magát a kezemből séta közben, és uzsgyi, kiszaladt a forgalmas útra. Szerencsénkre épp se autó, se busz nem jött…
Rémtörténet 2., Szintén őt, kb. 2 évesen a villanyoszlopról szedtem le.
Rémtörténet 3 és 4., ez majdnem ugyanolyan, ugyanaz a komód borult 1x a 2 kicsi mellé pár centivel, hát őrangyalok vigyáztak rájuk, az tuti. Másodszorra a kicsire ráesett, de csak a lábára, és mint nemaljoséknál, a kinyíló fiókok miatt megakadt a komód, és nem lett baja a gyereknek. (Azóta ez a komód kint várja h a kazánban végezze :D)
Rémtörténet 5., Legkisebbik gyerek, motorral elesés a beton szélével való találkozás, áll-felrepedés, sebészeti ügyelet, 3 öltés 😀 lesz mit mutogatni a csajoknak 😉
Azokat le sem írom, amikor biciklivel az árokban kötnek ki fejjel, a 2 kicsi szokta rendszeresen előadni, eddig megúszták karcolás nélkül 🙂
Nálunk elektromos ajtó van, becsukod, bezáródik. Én folyamatosan rettegtem attól, hogy kiszaladok valamiért, gyerek véletlen belöki az ajtót. Aztán ő bent, én kint. 14hónapos nem tudná kinyitni. Ezért nálunk mindig kint van az egyik távirányító eldugva. Ezeket a sztorikat szerencsére nem tudom überelni, bár amilyen kis zsivány, nem fog felnőni hajmresztő dolgok nélkül.
Inkább vicces, mint rémtörténet: Nem egy pillanat alatt történt, de nem volt hosszú idő. Gyanús lett a csend… az én drága gyermekem valahogy kiszedte a porszívóból a porzsákot (1évesen!) és szétszórta az egészet, kicsit talán evett is belőle. Először mérges lettem, miután összetakarítottam, már csak nevettem az egészen 😀
Na, látod, én pont így magyaráztam az összes nyílászárónknál, hogy hogy nyissák ki… És még most is képes vagyok úgy kimenni a teraszra ruhát beszedni, hogy közben a bejárati ajtó zárva, és belül a kulcs :S
áááááááá, akkor nem lélegezhetek fel mondjuk úgy 10 év környékén sem? 😮
Ne is mondd, az a pillanat, amikor a lábad legyökerezik, és úgy érzed, hogy ólomfolyóban kell rohannod a gyerek felé, mert különben elkésel… :S
Uramatyám! :O
Remélem, soha többé nem ijeszt rátok ez a csöpp lány!
Az én történetem nagyon friss, pár hete esett meg velünk. Egyébként viszonylag hétköznapi eset, de engem halálra rémített többek között azért is, mert ilyet még nem láttam, s nem is gondoltam volna, hogy ez előfordulhat. 1 hetes volt a kislányom, tehát mindössze 4 napja voltunk otthon, amikor reggel fél 6-kor arra lettem figyelmes, hogy fuldoklik. Fél órával szoptatás után nagyobb mennyiséget bukott, s közben, illetve utána közvetlenül egész egyszerűen nem vett levegőt. Kékülő fejjel küzdött, én gyorsan felkaptam, megtöröltem a száját, az arcába fújtam (hátha csak “elfelejtett” levegőt venni), s könyörögtem neki, hogy lélegezzen. Nem köhögött, szörcsögő hangot hallatott, s habos nyál folyt a szájából. Nehezen vette a levegőt, mintha tele lenne nyákkal a torka. Úgyhogy végül mentőt hívtunk, s újabb 3 napot töltöttem vele kórházban. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért történhetett ez, hogyan lehetett volna megelőzni, illetve hogy azért történhetett-e, mert hasra tettem. De állítólag az ilyesmi néha előfordul… 1 héttel ezelőtt ismét rám hozta a frászt a kisasszony: a légzésfigyelő S.O.S. jelzésére ébredtem. 10-15 percre rá ismét jelzett a légzésfigyelő, odarohantam, s vártam pár másodpercet, hogy megfigyeljem, tényleg nem mozdul-e vagy csak elromlott a készülék. Hát tényleg nem vett levegőt! :S (Mindkét alkalommal elég volt megsimogatni a hasát, hogy levegőt vegyen.) Azóta ha lehet, még inkább odafigyelek rá. Mindez arra figyelmeztet, hogy a harmadik gyereknél sem dőlhetünk hátra mondván, hogy most már úgyis minden rutinból fog menni…
1. Deák tér, metró megálló, középen a mozgólépcső. Kér inni, ezért pont a mozgólépcső melletti korláthoz beállunk, leteszem a hátizsákom a földre, kinyitom és adnám az innivalót – gyerek sehol! Körbenézek, sehol! Aki csinált már ilyet tudja, ez kb. 3 másodperc, de tényleg, lehet mérni! Hát ennyi idő elég volt, hogy odamenjen a biztonsági sávra. Egy ugrással termettem ott és húztam vissza. Nem kívánom senkinek azt a remegést. 🙁
2. Bethesdában a folyosó egyik oldalán mi mandulások, a másik oldalán az égéses gyerekek. A másfél hét alatt volt időm beszélgetni a folyosón, és bár itt egyik anyuka történetét sem kívánom megosztani, de egy életre szóló tanulság volt 🙁
Jelzem általában nem a link, nemtörődöm fajtából valók ránézésre sem, beszélgetés alapján sem, sőt pont hogy együtt voltak a gyerekkel stb.
UFFF, hat nagyon remenykedek abba, ha lesznek hazi remtorteneteink, akkor az negyedannyira lesz remiszto, mint Nemlajose volt. Nekem is eddig csak az agyrol lebukfencezunk direktbe, mert az olyan jo, sztori van vagy eppen ugralas eredmenyekent esett le az agyrol. Eddig…
Nekem már 16 éves kamaszom van, és most hogy titeket olvaslak, sorra jönnek elő a rémületes esetek. Az én nagyfiamnak 14 évesen is sikerült rám a frászt hoznia, mert kitalálta, hogy ő füldugóval alszik, csak nekem elfelejtett szólni róla. Megyek be reggel ébresztem, szépen halkan, ahogy szoktam: Kisfiam, ébresztő!….semmi. Hangosabban…semmi. Rákiáltok……semmi. Na a szívem itt állt meg egy pillanatra, ijedtemben megráztam a vállát, mire szerencsére megmoccant. De sikeresen a frászt hozta rám, pedig már túl voltunk egy két rémsztorin.
nagyon durva! ezeknél mindig a legrosszabb a tehetetlenség. nekem a kocsiba zárták be magukat, még kicsik voltak, próbáltam magyarázni, hogy ott a pöcök, húzd fel, de nem volt elég erejük. végül egy barátom ötletére letekertettem velük az ablakot (erre már képesek voltak), és hirtelen szép lett a világ. mínusz 3 kg és mínusz 10 ezer agysejt…:)
húúúúúúúúúúú… na igen, az ágyról leesős sztorikhoz nem lehet hozzászokni, ezt minden gyereknél végigzongoráztuk mi is:S
Mert ha a gyerek eleve a családi ágyban alszik, mit csinálsz? Ha körbebástyázod, csak még magasabbról huppan a végén.
Azért most ezt olvasva is görcsbe rándult a gyomrom!
Na jó, ez téééényleg durva! 🙂 Az elején még olyan poénos, de aztán a végére elsírtam magam! Mi most várjuk a másodikat, a nagyobbacska 14 hónapos múlt! Nekünk is van ” egy pillanatos” történetünk, de közel sem olyan durva, mint neked!
Sugika még csak 4 hónapos körül volt, mikor egyik reggel a hisztériás rohamig ijesztett meg! Nálunk a reggeli rutin úgy nézett ki-akkor még-,hogy Sugi felébredt, magunk közé vettem, kimentem feltenni a tápszerhez a vizét melegedni, addig Apával hancúroztak! Majd miután ez megvolt, Apa felkelt, fogmosás, egyebek, én pedig átpelenkáztam Sugót! Pelenkázás után mindig a nagy franciaágy közepére tettem és kb. 15 másodperc alatt mint a villám kidobtam a pelust, majd vissza! Na,eddig a napig! Ugyanis az én mászni ne. Tudó lányom valahogy eljutott az ágy szélére és addig ügyeskedett, 10 másodperc alatt, míg hason le nem csúszott a földre! Hangsúlyozom, nem tudott mászni, kúszni is csak lassan! Ezúttal éreztem én is, hogy baj lesz, mert még gyorsabban dobtam a pelust és tényleg alig 10 másodperc volt, az Apja pedig pont szembe volt vele a fürdőben!
Na, lényeg a lényeg, rossz érzéssel repülök a szobába, látom, hogy a gyerek álla megakad a padlón, a teste függőlegesen az ágy oldalán! Nem attól ijedtem meg, hogy leesett, hanem attól, hogy kitöri a nyakát! Odarohantam, persze közben hisztérikusan kiabáltam, azt inkább nem reszletezném, hogy mit, lényeg, hogy mindenféle rémképek jelentek meg előttem abban a pár pillanatban! Suginak végül annyi baja lett, hogy lehorzsolódott a feje ahol a szőnyegre ért mikor kiszabadítottam szorult helyzetéből és igazából sírni is csak azért sírt,mert én sírtam! Persze elvottem orvoshoz, napokig figyelgettem, de nem lett baja! Azóta is élénken él bennem azonban a kép és a nyers félelem is, hogy az én hibámból majdnem baja lett a gyermekemnek! Nem mondom, hogy azóta nem voltak necces pillanatok,vagy nem lett pár pillanatra egyedül hagyva, de valahogy mégis óvatosabb vagyok, illetve igyekszem, persze kalitkába nem tehetem!
Hát, ez volt a mi óvatlan pillanatunk!