Itt a nyár, a napom nagy része abból áll, hogy hónom alá csapom a fiúkat, és kibattyogunk a ház mellé a játszótérre. Mezítláb.
Nagyfiam négy éves múlt, így ez a negyedik nyarunk a játszóterek különös világában. Emlékszem, tapasztalatlan anyaként mennyire nehezen indultam ebbe az új közösségbe. Mint sok “sorstársam”, én sem akartam „játszótéri anyuka” lenni, nem akartam csak és kizárólag pelusokról, büfikről, szülésekről beszélgetni. Nem akartam egy lenni közülük.
Sőt, emlékszem, az első nyáron, amikor a fiam még túl kicsi volt a játszótérhez, és a napi sétánk kimerült a babakocsi tologatásában, már akkor nagyon idegenkedtem attól a gondolattól, hogy mindenféle félidegen nőkkel kell majd a babakocsit tolnom, csak mert nekik is van egy…
Aztán úgy alakult, hogy a félidegen nők egy részéből egész tisztességes barát vált, akikkel nem csak a gyerek körüli dolgokról lehet bájvigyorogva csacsogni, bár már ez utóbbi sem esik egyáltalán nehezemre. Az évek, meg a rutin…
Abban a kiváltságos helyzetben van tehát részem, hogy a napom egy jelentős részét a játszótéren töltöm, kifejezetten otthonos, csaknem baráti társaságban.
Mégis…
Valahogy állandó konfliktusforrás ez a játszótér! Nem olyan jól látható, direkt konfliktusok ezek, csak tüskék, amiket adunk, vagy kapunk, holott nem is rólunk van szó. „Csak” a gyerekünkről.
Emlékszem, az első játszóteres nyáron mennyire felzaklatott, hogy ezek a nyurga félkamaszok (4-5 éves gyerekekről volt szó!) miért nem tudnak jobban figyelni az én kisbabámra? Miért sodorják el az épp totyogót futás közben, miért nem hagyják, hogy elvigye a játékaikat, hát hiszen látják, hogy még kicsi, meg naná, hogy ott vagyok én is, és rászólok, és magyarázok, és elveszem, és visszaadom, de valamivel csak kell neki is játszania!
És miért olyan nagy baj, ha lerombolja a homokvárat, hiszen abban az a jó, hogy újra lehet építeni!
És miért nem lehet türelemmel megvárni, amíg életében először felmászik a csúszdához vezető létrán?
És a francért kell olyan magasra hintázni, hát nem látják, hogy tele a játszótér épp csak járni tanuló kisgyerekkel? Hát nincs ennek anyja, hogy rászóljon? Nem látja, hogy én nem érek oda, mindenórás nagypocakosként?
Aztán a következő nyáron már azokkal gyűlt meg a bajom, akik idősebbek, vagy csak bátrabbak, merészebbek voltak az én eléggé visszafogott nagyobbikomnál. Mi az istennek kell felmászni a mászóka tetejére? És mi az, hogy fel is áll rá? Az anyja meg telefonál! Most én szóljak rá a gyerekére, hogy ne csinálja, mert a kicsik meg utánozni fogják, és hogy mennyire veszélyes?
És miért kell lengeni a csúszda feletti keresztrúdon? Véletlenül kicsúszik a keze, akkorát repül majd, mint egy ház! 
És senki nem szól, hogy a csúszdára különben sem mászunk fel menetiránnyal szemben? És miért nem lehet megvárni, míg a kicsi felmászik a létrán? Nem látja, hogy még épp csak egy éves? Úgy megy el mellette ez a langaléta óvodás, hogy majd lelöki a létrafokról!
És a francért kell olyan magasra hintázni, miért nem szól az ilyenre az anyja? Hát nem látja, hogy kettővel vagyok, az egyik még épp csak elindult, nem tudok kétfelé szakadni!
A tavalyi nyarunk nyugisabb volt. Egy rám kötött újszülött, és két teljesen magabiztosan közlekedő kisgyerek, akik már tudták a szabályokat, visszafordultak a parkoló szélétől, nem akartak lemenni a lépcsőn, ami az úthoz vezet.
Épp csak mintha kicsit sok lett volna a totyogó, akikre folyton figyelni kell, mert a szemükbe megy a homok, leülnek a csúszda elé, kiszöknek a kapun, hát nincs ezeknek anyja, hogy figyeljen?
Na meg a nagyok, akiktől megint el lehetett tanulni a veszélyesnél veszélyesebb őrültködéseket. Tényleg nem értem, mit nem lehet azon érteni, hogy kicsit figyeljenek már jobban oda, ha kisebbek is vannak!
Idén… idén megint van egy totyogóm, aki valahogy más, mint az első. Senki nem löki félre, inkább ő adja, mint kapja a homokesőt, a nagyobbak simán kikerülik a csúszda létráján, anélkül, hogy veszélyeztetnék.
A két nagy? Ó, azokra már szinte figyelni se kell, olyan ügyesen csúsznak le akár háttal is a csúszdán, vagy felülnek négyen a mászóka tetejére, mint a verebek! Igazán nincs velük semmi baj, érzik, mire képesek, meddig mehetnek el. Ha meg egyikőjük leesik valahonnan, majd legközelebb óvatosabb lesz!
Hogy a kicsik látják? Mit? Hogy eltanulják? Hát én szóljak rá a gyerekemre, mert jól érzi magát a játszótéren? Csak azért, mert kicsik vannak? Na nehogy már!
Egyvalamit azonban még mindig nem értek: mi a francért kell olyan magasra lökni azt a hintát…?
én is vitatkozom, mióta három gyerek van, gyakrabban fogom be az apjukat, jöjjön csak ő is orvoshoz, ide-oda.
Játszón meg könnyen ül le a többgyerekes, szült társaságot a gyereknek 😛
Amikor a fiamból kijön az állat, és sehogy sem tudok rá hatni, akkor mindig azon görcsölök, hogy vannak anyák most és itt a játszótéren, akik ugyanezt gondolják…
Én nagyon remélem, hogy olyan 10 éves kor alatt a gyerek még nem idióta, csak épp olyan korszakban/hangulatban van.
Vitatkozom: egy gyerekesként is legtöbbször egyedül viszem a gyereket mindenhova. Orvoshoz, játszótérre, vásárolni, terhesgondozóba, postára, bankba, ahol épp dolgom, dolgunk van. A legtöbb egy gyerekes barátnőm is épp így tesz, egyszerűen azért, mert gyerekestül is megy az élet tovább, de nincs mindig ott egy gardedám, hogy segítsen. Meg kell oldani és kész. Kis rutinnal rájön az ember, hogy szinte bármi megoldható. 🙂
Az előző hsz-ed nagyon tetszett, elgondolkodtam némi darkmetal bevezetésén, de asszem inkább mégse. 😀
Egyébként megfigyeltétek, h simán lehet látni, kinek van 1 gyereke, kinek több? Gondolok itt arra, h első gyerekes szülő egyedül nem is megy sehová, se játszóra, se orvoshoz, vagy apuka, vagy nagymama, vagy nagynéni kíséri. És ahogy nő a gyerekek száma, csökken az őket felügyelő felnőttek száma 😀 Egy 3-4 gyerekes anyuka fejében meg se fordul, h még egy felnőttet elhívjon azért, mert orvoshoz kell vinni vmelyiket. 😀 És a játszón is nyugodtabbakn ülnek/állnak, fél szemüket rajta tartva a gyerekeken. Nem?
Játszótér. Hát túlságosan én se kedvelem. A legnagyobbam amikor kicsi volt, Pesten laktunk, és komolyan, olyan hierarchia volt a játszótéren, h csak pislogtam… volt egy gazdag kislány, aki lehozott mindenféle több tízezer forintos babát, babakocsit, kutyafülét, a többi gyerek (meg anyuka) körülállta őket és tátott szájjal bámulták, aztán a kislány néha 1-1 gyereknek megengedte, h tologathassa a babakocsit fél percig, ettől az a gyerek boldog volt. Én meg komolyan, azt hittem, behányok 🙁 Mi elvoltunk a lányommal kettesben, szerencsére ő nem akart ezekkel a birkákkal barátkozni, én dettó, így ez a része könnyű volt. Az már nehezebb, h Lucám soha nem maradt meg 1 percig egy helyen, egyet csúszott a csúzdán, egyszer felmászott a mászókán, egyet lengett a hintán és rohant a másik játékhoz, én meg utána folyton. A nagyobbakat meg a szemtelenkedőket én lazán rendreutasítottam, ha a gyerekemet bántotta/nem engedte fel a csúzdára, mondjuk féltek is tőlem sztem, állandóan feketében jártam, bakancs, tetkó, piercingek, hja, ilyen anyával könnyű 😀 aztán leköltöztünk vidékre, a két kisebbikem már itt született, és itt eleve játszótér évekig nem is volt, most pár éve van, de szerencsére atrocitás ritka. Tágas játszótér, de a magasra lökött hintától én is frászt kapok, pláne ha a középsőm (6,5) ül rajta, aki majdnem átfordul már, vááá :s
Ahogy a posztot olvastam az jutott eszembe, hogy ha lenne egy olyan vesztibuláris ingerkereső gyereked, mint az én nagyobbikom (meg amilyen én is voltam gyerekként), akkor már elnézően mosolyognál korábbi önmagadon, aki még rosszallotta a gyorsan hajtott hintát.
Azt hiszem ha a hinta egybe van építve csúszdával és a mászókával és a homokozó is másfél méterre van, akkor oda maximum babahintát szabad felszerelni.
Persze ez egy családi háznál 2-3 gyerekkel rendben van, de egy társasház esetében, ahol 10+ gyerek van ott egyszerre ez elég rázós.
Félreértettél: nem a nagyobb gyerekekkel van a gondom, hanem a pofátlan, neveletlen gyerekekkel. Persze ezek nagyobbak, mint az enyém, mert egy kétéves még nem nagyon tud bunkó lenni. De a nagyok között is vannak aranyosak, akikkel semmi bajom. Akik rendeltetésszerűen használják a játékokat, jószívvel megosztják a dolgaikat a többiekkel, akár még olyan is előfordul, hogy segítenek a kisebbeknek felmászni a csúszdára vagy kergetőznek velük.
Gondoltatok már arra, hogyan lehetséges, hogy a kicsik még mind tök aranyosak, a nagyobbak között meg vannak totál arrogánsak meg kedvesek, kulturáltak is? Szerintem eredendően minden gyerek jó, aztán később a szülők nevelésének vagy félrenevelésének köszönhetően alakulnak a dolgok. Engem ez keserít el, mert a pöffeszkedő, rosszindulatú gyerekek miatt nincs kedvem a játszóterezéshez és ezektől félek előre az ovitól.
Hallottam ovis gyerekek szüleitől több olyan történetet is, hogy az okos, ügyes gyerekük egyszerűen hozzáhülyült az óvodai színvonalhoz. A tisztán beszélő gyerek például pöszén kezdett beszélni, a békés kisfiú verekedős lett, stb. Az ilyesmik miatt vagyok kiakadva a bunkó gyerekek kulturálatlan vagy nemtörődöm szüleire.
Hát, nem tudom 🙂 Szerintem meg az évekkel Te is éppen annyit fogsz változni, mint a gyereked.
Érezted a posztból a változást? Először még én is úgy éreztem, milyen elviselhetetlenek a nagyobb gyerekek, most meg, hogy már nőnek az enyémek, rájövök, hogy mindig van bennük mit szeretni, és a legtöbb idegesítő szokásuk elmúlik, vagy nekünk állít tükröt.
Ma pl. két nagylány volt velünk a játszón, olyan 6 és 10 évesek voltak, azzal kezdték (!) a játékot, ahogy megérkeztek, mindent elpakoltak, a motorokat, babakocsikat, fűnyírókat egy sorba pakolták, a kis konyháról leseperték a homokot. Aztán csúszdáztak egy sort, hintáztak (de minek kell olyan magasra lökni, nem értem! 😛 ), majd elsuhantak, és ott maradt a tök steril, agyonrendbepakolt játszótér 😀 😀 😀
De tudom, az enyémek pont ilyen idegesítőek lesznek 2-3 év múlva (is :D)…
🙂 Egyébként én tök megértem, ha valaki kijött a rutinból, és emiatt kell a hátország.
De felénk van olyan nagymama, aki heti rendszerességgel jön, de nem és nem akarja elfogadni, hogy az unokája nő és ügyesedik…
Mondjuk azt is megértem, ha simán csak túlélésre játszik, én is ezt szoktam kérni, ha valakire rábízom a gyerekeimet: csak tartsd őket életben!
Én sem szeretem a játszótereket. Megmondom a frankót: idegesít a sok hülyegyerek. Nem tudom, ez a korábbi generációknál is így volt-e, de a mai gyerekek között nagyon sok az olyan, akire mindent ráhagynak és totál elkényeztetik őket. Amíg otthon vannak, ez rendben van, ő dolguk. De a játszótéren ne oktassa már ki a kétévesemet a kisiskolás, hogy mit tehet és mit nem, mintha az övé lenne az egész játszótér. És mi az, hogy szó nélkül elveszi a játékát, legfeljebb annyit mond, hogy ezt most elveszem, az övének meg még a közelébe sem lehet lépni. És mit zavarja őt az, hogy az egyik sarokban maszatol a kicsi, miközben ő a homokozó közepén terpeszkedve hatalmas sáros várat épít. Egyszerűen elszáll az agyam más gyerekének a pofátlanságától!
Most erre lehet azt mondani, hogy az oviban majd úgyis kapja az ívet, hát nem is örülök neki, hogy oviba kell majd adnom. De addigra már nagyobb lesz és talán jobban érti majd, hogy vannak bunkó gyerekek is. Egyelőre ezzel még nem foglalkozunk.
Én játszótér nélkül nőttem fel, kertes házban, erdőszélen. Nekem a szabadtéri játék a bicózás, görizés, fára mászás, egyérintőzés volt, hinta volt az udvarunkban, meg homokozó is. Rengeteg barátom volt, sok gyerek volt a környéken, bandáztunk eleget. Mindegyik normális volt, leszámítva pár “kívülállót”, akik csak nyáron voltak ott, amikor a mamájuknál nyaraltak. Azokkal olyanokon vesztünk össze, hogy az ő területükön nem lehet bicózni meg ilyenek. Köztünk ez fel sem merült, pedig volt hajtépés bandán belül is nemegyszer. De azok felejthető butaságok voltak, nem volt köztünk valódi rosszindulat.
A mai játszóteresek valahogy mások. Tisztelet a kivételnek, nem tudnak normálisan játszani, vadállatkodnak, irigykednek, önzőznek, nincsenek tekintettel senki másra. Az ilyenek valószínűleg felnőve sem lesznek jobbak és ez szomorú. Mert az én gyerekem a játszóterezést mostantól megússza – családi házba költözünk! – , de a többiek között fogja tölteni az ovit, sulit, közöttük fog dolgozni, köztük éli majd le az életét.
Hát nem lesz neki könnyű.
Mint nagymama, egyszerre csak egy unokával merek elmenni a játszótérre, ha kettő van nálunk, a nagypapait is visszük.
hát ez durva :O
Mármint a más gyerekét kirángató anyuka.
De hogy korrektek legyünk, egy 20 hónapos gyerek baromi nagyot tud ütni. Lapáttal meg pláne.
mert elüti a másikat…?
Ezek kicsi, lakóparki játszóterek, ahol egybe van építve a csúszda, a hinta, meg a mászóka, és másfél méterre ott a homokozó, elvárhatatlan, hogy a gyerek ne menjen a hinta közelébe, mert kiszámíthatatlan (számára) a hinta miatt veszélyesnek nyilvánított sugár.
banyek, ez tényleg kemény :O
áááááááááááá, meg a túlaggódós nagymama, az is megvan? 🙂
Én kimondom: utálom az összes játszóteret! 🙂 Az egyik túl nagy, dimbes-dombos, a gyerek motorral elhajt az egyik felébe, nem látom a padon ücsörögve a dombok miatt, ha a másik kapu-ha nyitva van,és mért ne lenne- eltűnik, vagy ami még rosszabb. valaki elviszi…viszont a játszó olyan nagy, hogy rohannom kell a sebes motor után. A másik túl gyér, a homokozója koszos, a harmadik, ahol fa játékok vannak, nagyon magasak, csak leeshet a gyerek-még sose esett:D. Van egy babás játszótér, azt szeretem, de lassan kezdi kinőni, és szintén dimbes-dombos, 2 kapus…
Pár hete történt, hogy a homokozóban a 20 hónapos gyerekem egy kb. 6 éves kisfiú mellé keveredett. Egy darabig figyeltem őket, majd egy pillanatra hátat fordítottam nekik, hogy elmenjek az innivalónkért. Akkor hallottam és láttam, hogy egy nő mint a dúvad, ordítva rohan a homokozó felé:
” ha nem tudsz normálisan játszani, akkor menj ki a homokozóból ”
Én naivan azt hittem, hogy a 6 éves gyerekével kiabál, majd látom, hogy a fiam kezéből kitépi a lapátot, és ráncigálja kifelé. Ekkor esett le, hogy végig az én gyerekemmel üvöltött. Hát hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csak annyit mondtam, köszönöm anyuka, majd elrendezem én a fiammal. Mire ő: de nem szólt rá, kétszer megütötte a gyerekem. Hát gondolhatjátok, mekkorát csaphatott egy ekkora gyerek.
Eddig azt hittem csak a gyerekek veszélyesek a játszótéren, de ezek szerint az anyukák is.
Várandósan voltam Hollandiában, a következő kép maradt meg: anyuka a biciklihez elöl rögzített talicska-szerű csomagtartón két kisgyereket visz, hasára kötve a harmadik, tekeri a bringát, és száguldanak! És majd’ mindenki így csinálta. Nagyon kemény.
Miért kell magasra lökni a hintát? Mert jó érzés. Amikor magasra lököd a hintát, amikor legmagasabb ponton elindul visszafelé, akkor egy pillanatra olyan, mintha szabadon esnél. Ezt sokan élvezik. Ha nem lököd nagyon, akkor ezt nem érzed.
De miért probléma az, hogy más/más gyereke nagyon löki/hajtja a hintát?
Én nehezen bírom idegekkel.
Főleg, amikor ilyenek ütik meg a fülemet a játszótéri ivóvizes kútnál 38 és háromnegyed fokos hőségben délután 4 magasságában:
– Ne idd le a pólódat kisfiam, mert akkor mehetünk haza!
Ez pont tegnapi gyűjtés,válaszul jól hallhatóan biztattam félmeztelen gyerekeimet, hogy nyugodtan vizezzék be a testüket is, mert az hűsít.
Na, a bor, az kemény! :O
Mi mindig egyeztetünk telefonon, hogy majd a játszón megbeszéljük, aztán este mégis inkább telefonon fejezzük be. Valahogy nem jön össze a nyugodt, padon ülő beszélgetés….
Én azért valahol könnyített helyzetben is voltam, mert szinte mindig terhes voltam, vagy kisbabám volt, úgyhogy az anyukatársak előzékenyen ugráltak az én gyerekem után is.
Most viszont kész para, egyszerre három hülyül fent a csúszdatoronyban, és a legkisebb még csak 14 hónapos!
Nem, nem én teszem fel… felmászik!
Mindig irigyeltem azokat az anyukákat, akiknek a kisgyereke órákon át szépen eljátszik a homokozóban, s közben együtt homok sütiket sütnek, beszélgetnek, mondókáznak vagy amikor anyuka épp nem a gyerekkel foglalkozik, akkor könyvet olvas vagy más anyukákkal beszélget vígan. Soha nem tudtam megtenni, hogy nyugodtan ücsörögjek egy padon, mert hol hintáztatni kell, hol majd’ leesik valamelyik a mászókáról, homokot szórnak, s újabban állandóan konfliktusba kerülnek a többi gyerekkel. Nálunk eleve a legközelebbi, 600 méterre lévő játszótérre való eljutás is kisebb kalandtúra a rengeteg rohanó ember között, forgalmas utakon átkelve, ahol bármennyire is sietek, pirosat kapok, mire átérek… Ráadásul most szintet lépünk: a két ördögfióka mellett egy kisbabára is kell vigyáznom. Hogy pl. szoptatás közben hogyan fogom megakadályozni, hogy a fiúk leessenek a húgom által csak lélekvesztőnek nevezett, 5-6 évesekre tervezett magas mászókáról, egyelőre halvány fogalmam sincs…
Hahahaha, ismeros a helyzet! De szerintem Magyarorszag feleannyira se durva, mint Hollandia volt. Ott az anyukak egy padhoz leultek, kavet vagy teat, neha bort is vittek magukkal es ugy csinaltak, mintha valami pikniken lettek volna gyerek nelkul. Volt, hogy a gyerek verzo szajjal sirva-obegatva, kereste a sok anyuka kozul a sajatjat, megtalalta, az anyja adott neki puszit, az olebe ultette es mehetett tovabb a csevej… En meg mintha az egesz jatszoteri gyerekek anyja lettem volna, mindenkit kovettem fel szemmel, ha elesett felsegitettem, ha elvette az egyik, adtam neki masikat, ha nem talata az anyjat, megkerestem vele, mikozben csak 3 kis ordogre kellett volna vigyaznom hivatalosan (bebiszitterkent). Most mar megedzodtem, igy a fiamat ha fellokik, azt gondolom, jobb, ha hozzaszokik, mert az oviban nem leszek ott, hogy raszoljak a tobbi gyerekre, hogy vigyazzon mar!!! Persze azert, ha valami durvasag van azt en sem turom, de szerintem sokkal lazabb vagyok anyakent, mint bebiszitterkent voltam anno… 🙂