Itt a nyár, a napom nagy része abból áll, hogy hónom alá csapom a fiúkat, és kibattyogunk a ház mellé a játszótérre. Mezítláb.
Nagyfiam négy éves múlt, így ez a negyedik nyarunk a játszóterek különös világában. Emlékszem, tapasztalatlan anyaként mennyire nehezen indultam ebbe az új közösségbe. Mint sok “sorstársam”, én sem akartam „játszótéri anyuka” lenni, nem akartam csak és kizárólag pelusokról, büfikről, szülésekről beszélgetni. Nem akartam egy lenni közülük.
Sőt, emlékszem, az első nyáron, amikor a fiam még túl kicsi volt a játszótérhez, és a napi sétánk kimerült a babakocsi tologatásában, már akkor nagyon idegenkedtem attól a gondolattól, hogy mindenféle félidegen nőkkel kell majd a babakocsit tolnom, csak mert nekik is van egy…
Aztán úgy alakult, hogy a félidegen nők egy részéből egész tisztességes barát vált, akikkel nem csak a gyerek körüli dolgokról lehet bájvigyorogva csacsogni, bár már ez utóbbi sem esik egyáltalán nehezemre. Az évek, meg a rutin…
Abban a kiváltságos helyzetben van tehát részem, hogy a napom egy jelentős részét a játszótéren töltöm, kifejezetten otthonos, csaknem baráti társaságban.
Mégis…
Valahogy állandó konfliktusforrás ez a játszótér! Nem olyan jól látható, direkt konfliktusok ezek, csak tüskék, amiket adunk, vagy kapunk, holott nem is rólunk van szó. „Csak” a gyerekünkről.
Emlékszem, az első játszóteres nyáron mennyire felzaklatott, hogy ezek a nyurga félkamaszok (4-5 éves gyerekekről volt szó!) miért nem tudnak jobban figyelni az én kisbabámra? Miért sodorják el az épp totyogót futás közben, miért nem hagyják, hogy elvigye a játékaikat, hát hiszen látják, hogy még kicsi, meg naná, hogy ott vagyok én is, és rászólok, és magyarázok, és elveszem, és visszaadom, de valamivel csak kell neki is játszania!
És miért olyan nagy baj, ha lerombolja a homokvárat, hiszen abban az a jó, hogy újra lehet építeni!
És miért nem lehet türelemmel megvárni, amíg életében először felmászik a csúszdához vezető létrán?
És a francért kell olyan magasra hintázni, hát nem látják, hogy tele a játszótér épp csak járni tanuló kisgyerekkel? Hát nincs ennek anyja, hogy rászóljon? Nem látja, hogy én nem érek oda, mindenórás nagypocakosként?
Aztán a következő nyáron már azokkal gyűlt meg a bajom, akik idősebbek, vagy csak bátrabbak, merészebbek voltak az én eléggé visszafogott nagyobbikomnál. Mi az istennek kell felmászni a mászóka tetejére? És mi az, hogy fel is áll rá? Az anyja meg telefonál! Most én szóljak rá a gyerekére, hogy ne csinálja, mert a kicsik meg utánozni fogják, és hogy mennyire veszélyes?
És miért kell lengeni a csúszda feletti keresztrúdon? Véletlenül kicsúszik a keze, akkorát repül majd, mint egy ház!
És senki nem szól, hogy a csúszdára különben sem mászunk fel menetiránnyal szemben? És miért nem lehet megvárni, míg a kicsi felmászik a létrán? Nem látja, hogy még épp csak egy éves? Úgy megy el mellette ez a langaléta óvodás, hogy majd lelöki a létrafokról!
És a francért kell olyan magasra hintázni, miért nem szól az ilyenre az anyja? Hát nem látja, hogy kettővel vagyok, az egyik még épp csak elindult, nem tudok kétfelé szakadni!
A tavalyi nyarunk nyugisabb volt. Egy rám kötött újszülött, és két teljesen magabiztosan közlekedő kisgyerek, akik már tudták a szabályokat, visszafordultak a parkoló szélétől, nem akartak lemenni a lépcsőn, ami az úthoz vezet.
Épp csak mintha kicsit sok lett volna a totyogó, akikre folyton figyelni kell, mert a szemükbe megy a homok, leülnek a csúszda elé, kiszöknek a kapun, hát nincs ezeknek anyja, hogy figyeljen?
Na meg a nagyok, akiktől megint el lehetett tanulni a veszélyesnél veszélyesebb őrültködéseket. Tényleg nem értem, mit nem lehet azon érteni, hogy kicsit figyeljenek már jobban oda, ha kisebbek is vannak!
Idén… idén megint van egy totyogóm, aki valahogy más, mint az első. Senki nem löki félre, inkább ő adja, mint kapja a homokesőt, a nagyobbak simán kikerülik a csúszda létráján, anélkül, hogy veszélyeztetnék.
A két nagy? Ó, azokra már szinte figyelni se kell, olyan ügyesen csúsznak le akár háttal is a csúszdán, vagy felülnek négyen a mászóka tetejére, mint a verebek! Igazán nincs velük semmi baj, érzik, mire képesek, meddig mehetnek el. Ha meg egyikőjük leesik valahonnan, majd legközelebb óvatosabb lesz!
Hogy a kicsik látják? Mit? Hogy eltanulják? Hát én szóljak rá a gyerekemre, mert jól érzi magát a játszótéren? Csak azért, mert kicsik vannak? Na nehogy már!
Egyvalamit azonban még mindig nem értek: mi a francért kell olyan magasra lökni azt a hintát…?
