Titokban tartott ikertestvér

Egy olvasónk írt levelet az ikres posztunkra válaszul. J. nemrég tudta meg, hogy volt egy ikertestvére. 

 

 

Kicsi koromtól kezdve iker gyerekeket szeretnék.

Én magam mesterséges megtermékenyítéssel fogantam húsz évvel ezelőtt egy ikerpár tagjaként. Amikor a szüleim gyereket szerettek volna, édesanyám már túl volt a harmincon. Több megtermékenyítésen esett át, nem tudom pontosan, hogy hányadik próbálkozásra fogantunk meg, de megfogantunk! Egy kétpetéjű ikerpár lány tagja vagyok, hét hónapra születtünk, és a testvérem sajnos csak négy napig élt, mert nem volt kifejlődve a tüdeje. Azt, hogy ő létezett, csak pár hónapja tudom, édesanyámék valamiért titkolták, bár mindig is éreztem, hogy hiányzik valaki az életemből, igaz, nem tudtam pontosan, ki.

Úgy nőttem fel, hogy tudtam, lombikbébi vagyok, ezt nem titkolták. Ráadásul büszke vagyok rá, szerintem ez különleges dolog. Dicsekedtem is vele a barátaimnak kis koromban.

Van egy tizenhét évvel idősebb bátyám, ő a féltestvérem. Amikor megszülettem, ő szinte már felnőtt volt, a szüleimnek nem kellett annyit törődniük vele, engem viszont elkényeztettek. Ezt mindig annak tudtam be, hogy nehezen jöttem, biztos nagyon örülnek nekem, de most már az is eszembe jut, hogy annak örülnek, hogy élek. Ezért próbálnak nekem mindent megadni, talán túlságosan is sok mindent elnéznek, és ezért alakultak ki olyan tulajdonságaim is, amelyek nem előnyösek az életben, például, hogy nem vagyok egy küzdő típus, lusta vagyok és rosszul érzem magam, ha nem az történik, amit elképzeltem.

 

 

Azt, hogy volt egy ikertestvérem, mindig sejtettem, éreztem. Amikor édesanyám elmondta nekem, csak megerősített ebben az érzésben, ráadásul akadt még néhány dolog, ami erre rávezetett: például, egy családi beszélgetésnél a születésem körülményeiről volt szó, és a nagybátyám nem azt mondta, hogy “született meg” (mármint én), hanem, hogy “születtek meg”; a nagynéném ekkor persze azonnal kijavította, mert nem szabadott megtudnom az igazat.

Aztán amikor a bátyámnak megszületett a második fiú gyermeke, aki anyát a testvéremre emlékeztette, talán valami nagyon felkavarodott benne, és egyszer csak elmondta nekem, mi történt húsz évvel ezelőtt: leült mellém és belecsapott a közepébe. Nem bonyolította túl: egyszerűen kijelentette, hogy volt egy testvérem, és sajnos csak négy napig élt.

Egyáltalán nem lepődtem meg, tudomásul vettem. Nem mentünk bele a dolgokba, soha nem voltam anyával olyan kapcsolatban, hogy mindent elmondjak neki. Zárkózott típus vagyok, senkivel nem beszéltem még mélyebben erről a témáról. Édesapámmal nem találkozom sűrűn, külföldön dolgozik, de azt hiszem, őt még mélyebben bántja ez a dolog, mint anyát.

Azt, hogy édesanyám miért titkolózott ilyen hosszan, nem értem, és bevallom, bánt is kicsit. Igen érzékeny lelkű vagyok, biztosan nem merték elmondani, de ha már kiskoromtól kezdve elmesélik néha, ahogy a gyerekeknek ezt szokás, talán nem tragédiaként fogtam volna fel, és ők is sokkal jobban fel tudták volna dolgozni azt, ami történt.

Amikor meglátok egy ikerpárt, mindig arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha velem is itt lenne a testvérem, ismerném, látnám őt. Csodálattal nézem őket, hogy milyen erős kötődés és bizalom van közöttük, nagyon rejtélyesek számomra.