Kivari érzései sokakat ösztönöztek hasonló vallomástételre, amelyben az édesanyjukkal való kapcsolatukról írtak nekünk.
Adrienn története viszont felkavaróbb, megrázóbb, mint amit valaha is el tudtunk volna képzelni. A nevét – saját kérésére – megváltoztattuk.
Nagyon nehéz a múltamról írnom, mivel amikor a gyerekkoromra és azon belül az anyámmal való kapcsolatra gondolok, akkor régi sebeket tépek fel, és ez igazán nem könnyű.
Magyarország keleti részén születtem, pedagógus családban, harmadik gyerekként. Első testvérem – egy kisfiú –, egészen kicsi korában, hosszú betegség után meghalt. Anyám – a családi legenda szerint – ezek után megfogadta, hogy több gyereket nem hoz a világra, a tragédia után az anyaságból egy életre elege lett.
Több évi győzködés, veszekedés, válással való fenyegetés után apámmal a következő megállapodásra jutottak: anyám megszüli ugyan a gyerekeket, de ez lesz a maximum, amire hajlandó, ennél többet nem vállal. Apánk boldogan belement az alkuba, hogy a születendő gyerekeknek ő lesz az egyetlen támasza.
Így született meg a bátyám, majd rá egy évvel én. A szüleim tanárként dolgoztak, s mivel az iskola mellett laktunk, azt a megoldást választották, hogy születésünk után pár héttel bezártak bennünket az üres lakásba, és ott voltunk bezárva, magunkra hagyva mindaddig, amíg be nem fejezték a munkát, és haza nem jöttek.
A bátyám az első évet a nap nagy részében teljesen egyedül töltötte. Nekem, amikor megszülettem már volt társaságom, a nálam egy évvel idősebb bátyám. Mivel csak egy gyerekágy volt, ezt az ágyat a bátyám foglalta el. Én hónapokon keresztül pólyába-takaróba bekötözve feküdtem a szülői ágyon, ezzel megelőzendő, hogy kárt tegyek magamban.
A szülők – ahogy anyám mesélte később – napközben nem jöttek be hozzánk megetetni, megitatni, tisztába tenni, mert ha megláttuk őket, mindjárt sírni kezdtünk. Csak az ablakon kukucskáltak be időnként, hogy „minden rendben” van-e. Ez az egész a bátyám számára három, számomra két évig tartott, amíg a bátyám egy alkalommal sikeresen kimászott a kiságyából és kis híján beszedte a család egész gyógyszerkészletét. Ez az eset meggyőzte a szülőket, hogy mégis ideálisabb bölcsődébe, illetve óvodába íratni bennünket, mint ilyen körülmények között tartani.
(Egy pszichológus, akinek ezt a történetet elmeséltem azt mondta, hogy ilyen körülmények között a legtöbb gyerek egyszerűen meghal. De mi úgy látszik, erősek voltunk, hát sikerült túlélnünk.)
Anyánk – ígéretéhez híven – egyáltalán nem törődött velünk. Ő a dolgát elvégezettnek látta azzal, hogy világra hozott bennünket. Ezt ő maga mesélte el nekünk később, mivel semmi rosszat nem látott a dologban. Apánk, amikor nem dolgozott, játszott, foglalkozott velünk, és ment is volna minden a legnagyobb rendben, ha nem következik be egy előre nem látható tragédia: apánk agydaganatban megbetegedett, és egy sikeresnek mondott műtét után meghalt. Két es fél éves voltam ekkor. Mi pedig ketten, gyerekek, ott maradtunk egy nővel, aki biológiailag ugyan az anyánk volt, de az anyaságnak semmiféle részét nem volt hajlandó vállalni. Pech, nem?
Apánk halála után az anyai nagyszülők hozzánk költöztek, ami mindenkinek – kivéve nekünk, gyerekeknek – a javára vált. Anyánk elméletileg átpasszolhatta a gyerekgondozást-nevelést a szüleinek. A nagyszülők, akik igen szegények voltak, anyagilag elrendeződtek, miután anyánk szállást és nyomorúságos, de biztos ellátást biztosított nekik, részben szerény nyugdíjuk, részben a gondozói szerep átvállalásának a reményében. Mi, gyerekek, a két szék között – ahogy mondani szokás – a padlóra estünk. Elméletileg mindenki felelős volt értünk, gyakorlatilag senki sem igazán. Ahogy kicsit cseperedni kezdtünk – értsd ez alatt a három-négy éves kort – valamennyi felnőtt,, aki a lakásban élt, anyánk, nagyapánk, nagyanyánk, úgy látta jónak, ha mi gondoskodunk ezentúl róluk, és nem fordítva. Gyakorlatilag mi lettünk az állandó kiszolgáló személyzet, akiknek minden pillanatban ugorniuk kellett, ha a felnőtteknek szüksége volt valamire.
A kiadott parancsot azonnal és haladéktalanul teljesítenünk kellett. A legkisebb engedetlenség a legkomolyabb megtorlással járt.
Emlékszem, kezdetben megpróbáltam ellenkezni. Ilyenkor a felnőttek eljátszották, hogy kidobnak a lakásból, és mehetek, ahová a kedvem tartja, kivéve őhozzájuk, vissza nem jöhetek többé. Ezek a megfélemlítések olyannyira valóságosnak tűntek, hogy igen hamar betörtem, és soha többé nem mertem senki felnőttnek ellentmondani.
Apánk halála természetesen megrázott bennünket, gyerekeket, és igen korán megértettük, hogy mit jelent az élet végessége. Anyánk aztán ezt a tényt nevelésünkben is sikeresen felhasználta. Éjszakánként sokszor rosszul érezte magát – ez valóságos volt, nem színház –, ilyenkor bennünket, gyerekeket is felkeltettek. 4-5 évesek lehettünk ekkor.
Azt mondták, hogy anyánk most valószínűleg meghal, és nagyon kell aggódnunk érte, hogy életben maradjon.
Ami engem illet, én nagyon féltem ilyenkor, és hogy magamat megnyugtassam, meséket találtam ki. A mesék általában megnyugtattak, így időnként sikerült elszundítanom. Ilyenkor nagyanyám nagy haraggal felébresztett, és minden szemétnek elmondott, aki csak magával törődik, és nem érdekli az anyja haldoklása.
A második részt itt olvashatod
