Adrienn történetének második része következik.
Az anyánk természetesen sohasem halt meg. Talán csak pánikrohama volt, nem több ennél (bár az sem lehetett kellemes), de ilyenkor volt, hogy egész éjszaka nem engedtek bennünket elaludni. Másnap pedig természetesen óvodába mentünk, majd később már iskolába is, évekig eltartottak ugyanis ezek az éjszakai virrasztással egybekötött rosszullétek.
Mindenhol kifogástalanul kellett viselkednünk, noha teljesen kialvatlanok voltunk. A legkisebb engedetlenséget, vagy nem megfelelőnek tartott viselkedést anyánk a maga részéről súlyos megszégyenítéssel torolt meg.
Amikor anyánk megértette, hogy mennyire félünk attól, hogy meghalhat, ez lett a nevelésének/idomításának az egyik sarkalatos alappillére. Ha ellent próbáltunk mondani valamiben, vagy nem engedelmeskedtünk abban a pillanatban, amikor azt anyánk elvárta, eljátszotta, hogy rosszul van, haldoklik, és hogy mindezt mi váltottuk ki az engedetlen viselkedésünkkel.
Ez már színház volt, de ezt csak később értettem meg.
Ilyenkor még gyógyszert is bevett a nagyobb hatás kedvéért – gondolom, valami vitamint –, és azt mondta, hogy talán még megmenthetjük, ha azonnal engedelmeskedünk. Talán – mondta –, de már ez sem biztos, mert túlságosan beteggé tettük a rosszaságunkkal.
Ő természetesen mindig életben maradt, és mi igen gyorsan lemondunk arról, hogy bármiben is ellent merjünk mondani neki.
A gyerekkorom intenzív rettegésben telt el. Bármit csináltam, az sosem volt elég jó, anyám szemében csúnya, visszataszító, sőt undorító gyerek voltam – és ezek az ő szavai voltak. Később elmagyarázta, hogy a saját érdekünkben beszélt rólunk ilyen megalázóan, mert szerény embert akart belőlünk nevelni, akik nem hordják fenn az orrukat.
Játékaink természetesen nem voltak, szeretetet, melegséget soha nem kaptunk, gyakorlatilag állandóan féltünk valamitől.
Hét éves voltam, amikor meghalt a nagyapám. Nagyanyám a mellettünk lévő szobában ravataloztatta fel nagyapát. Ez a két szobánk volt összesen. Egy hétig nem engedte eltemetni a holttestet, ott, a lakásban tartotta. Ez alatt az idő alatt anyám naponta többször arra kényszerített, hogy menjek be vele megnézni a holttestet.
Mi értelme volt a dolognak? Máig sem tudom.
Később a nagyanyám betegedett meg. Agyér-elmeszesedése volt. Mi otthon ápoltuk, vagyis leginkább én ápoltam, mivel anyám igyekezett minél tovább távol lenni a lakástól.
Egyedül mostam ki a nagyanyámat a székletéből, a vizeletéből minden segítség nélkül, nap-nap után, négy és fél évig.
Igaz, amikor ez kezdődött, már 13 és fél éves voltam, de azért mégis!
A bátyám kollégiumba költözött, én egy távoli városba jártam gimnáziumba, naponta vonatoztam oda-vissza, és amikor hazaértem az iskolából, én lettem a nagymama gondozónője.
Közben természetesen kitűnő bizonyítványokat is kellett produkálnom, ellenkező esetben jött a szokásos zsarolás anyám részéről: “meghalok, mert rossz vagy”. A vicc az, hogy még kamasz koromban is bevettem ezt a mesét.
Igyekeztem korán elkerülni otthonról a nagyanyám halála után. Elvégeztem egy főiskolát, férjhez mentem, gyerekem (fiam) született.
Anyám egyetlen pillanatra sem hagyott nyugodtan élni. Kötelező volt a heti legalább egyszeri látogatás, ahonnan én mindig kiborulva mentem haza.
Egy idő után a férjemmel, aki maga is anyámhoz hasonló karakter volt, külföldre költöztünk. Az első gyerekemmel alig-alig tudtam érzelmi kapcsolatot kialakítani. Fogalmam sem volt, milyen érzelmi igényei vannak egy gyereknek, mivel az én érzelmeimmel soha senki nem törődött.
Később megszületett a második gyerekem, a lányom. Ekkorra már kezdtem valamelyest megfigyelni a környezetemben, hogy hogyan kell bánni egy gyerekkel. Elkezdtem megváltoztatni a viselkedésemet, törődést, szeretet adni a gyerekeimnek.
A férjem, aki anyámhoz hasonlóan szinte napi gyakorisággal megalázott, gyakran életveszélyesen megfenyegetett, és kétszer fizikailag (késsel) rám támadt, rossz néven vette a gyerekeim iránt mutatott változást. Ő – akárcsak anyám bennünket valamikor – a mi közös gyerekeinket is megalázta, megfélemlítette, ebben látta a helyes nevelés lényegét. Amikor én ez ellen lázadni próbáltam, akkor többször életveszélyesen megfenyegetett.
Végül – a gyerekeim már viszonylag nagyok voltak – sikerült előbb különköltözni, majd elválni tőle. A fiam ekkor 17, a lányom 11 eves volt.
Új életet kezdtünk.
A fiam a mai napig nem tudja kiheverni azt, hogy gyerekkorában érzelmileg nem adtam, nem adtuk meg neki azt a törődést, amire szüksége lett volna.
Hosszú évek óta, miután magam is évekig terápiára jártam, próbálom építeni vele a kapcsolatot. Időnként úgy tűnik, sikerrel, máskor teljesen reménytelennek látszik az egész.
Látom, hogy boldogtalan felnőtt lett, nekem legalábbis úgy tűnik, hogy az, de amikor a legnagyobb problémái vannak, éppen akkor lehet a legkevésbé kapcsolatot találni vele.
A lányom párkapcsolatban él, most várja az első gyerekét. Talán neki egy kicsit többet tudtam érzelmileg adni. Talán ő valamivel elégedettebb az életben, mint a fiam.
Talán még minden jóra fordul velük, velünk.
Ez volt az anyám története, a mi történetünk.
Kedves Nemlajos, Terka es Valamennyien, akik ebben a beszelgetesben egyutt voltunk,
eloszor is en is koszonom az Ursula blog szerkesztoinek Nemlajosnak, es Terkanak, hogy elolvastak az irasomat, erzekenyen , meleg szivvel tamogato modon reagaltak ra es azutan pedig kozoltek azt.
Koszonom a Kommenteloknek, valamennyiuknek a hozzaszolast, tamogatast, tanacsokat es a turelmet , toleranciat, amelyet iranyomba tanusitottak. Egyetertek Nemlajossal abban, hogy peldaerteku volt az a parbeszed , ami itt a tortenetem kapcsan kialakult koztunk. Rengeteg szeretetet, elfogadast, jo szandekot tapasztaltam mindenki reszerol, aki irt es jo volt megtapasztalni ezaltal, hogy mi emberek mennyire jok tudunk lenni egymashoz. Koszonet ezert mindenkinek. Azt is lattam, hogy nem vagyok egyedul a nehez gyerekkorommal, hiszen sokan a Kommentelok kozul a sajat torteneteikbe is beavattak. Sajnalattal olvastam a tobbiek szomoru tortenetet , egyuttereztem az iroikkal .Kivanom nekik es mindannyiotoknak, hogy az eletetek jora valtozzon, hogy mindanyiotok , mindannyiunk kapjak meg, kapjuk meg a szeretetet, torodest , tamogatast embertarsainktol es tovabbra is tudjuk ugyanezt nyujtani azoknak, akiknek erre szukseguk van.
Szeretettel:Csilluka
Kedves Hajnalka,
csak most lattam a bejegyzeset es szeretnem megkoszonni a tanacsot , amit adott. Nagyjabol egyetertek Onnel, valo igaz, hogy a felnott gyerekek mar maguk dontenek a sorsukrol es ha valtoztatni akarnak akkor ez elsosorban rajtuk mulik.Sajnos a z elmulasztott dolgokat a gyerekkorbol nem tudjuk a gyerekeinknek potolni, e azert hatorszagot meg felnott korban is tudunk nekik nyujtani egy bizonyos fokig.Ezt szinte minden felnott gyerek igenyli is, termeszetesen ugy, hogy az onallosagaba nem szabad beleszolni.En igy latom a helyzetet. Koszonom meg egyszer a reagalasat.
Utólag bár, de csatlakoznék Nemlajoshoz. Amikor elindítottuk ezt a blogot, nem is reméltük, hogy ilyen súlyú történetekkel megkerestek minket, ahogy azt sem, hogy a kommentekben ilyen mélységeket megosztotok magatokból. Köszönjük!
Szeretném megköszönni itt is Csillukának, hogy minket tisztelt meg a bizalmával, és megkeresett minket a történetével.
És szeretném megköszönni az összes hozzászólónak, hogy végig empatikus, érző emberek tudtak maradni!
Azt hiszem, példaértékű a beszélgetés, ami a poszt kapcsán itt kialakult.
Tényleg csak ezt tudom mondani: köszönöm!
Kedves Csilluka,
őszinte tiszteletem az Öné, hogy azok után, amin keresztül ment tud élni és hogy így tud élni. Hogy anélkül, hogy egy percre is megérezte volna mi is a feltétel nélküli szeretet és elfogadás, így tud a gyermekeivel törődni. Eddig azt gondoltam problémáim vannak anyukámmal, most már azt mondom ezek csupán megoldandó feladatok. Gyorsan visszavettem az Ön “zsákja” mellől az én “zsákomat”, amiben a múltamat és a terheimet cipelem és újabb erőt kaptam Öntől ahhoz, hogy az anyukámmal kapcsolatos, rám váró feladatokat megoldjam és még szeretetteljesebben forduljak a saját gyermekeim felé. Köszönöm, hogy megosztotta velünk a történetét. Legyen büszke magára, hogy ki tudott lépni abból az életből, hogy megszakította a nemzedékeken átívelő sorsfonalat és hogy volt bátorsága változtatni a gyermekeivel való kapcsolatán. Mindezt teljesen egyedül. A legjobbakat kívánom Önnek és gyermekeinek!
Én – személy szerint – mivel a fia már felnőtt, hagynám, hogy inkább ő nyisson, ő közeledjen. A felnőtteken már nem lehet változtatni, a gyermekkort pedig nem lehet visszaadni. A felnőttek csak akkor változnak, ha ők maguk döntötték el nagyon komolyan, és ők akarnak valami jót kihozni az életükből. Helyettük nem lehet akarni. Csak hátországot nyújtani, meghallgatni ha mondanak valamit, ha nem akarnak, akkor nem erőltetni. És szorítani, hogy támogató, elfogadó környezetbe kerüljenek. Ezt megteremteni a felnőtt gyereknek nem tudja a szülő, hiába is akarja.
Kedves Viktoria,
koszonom a kedves levelet es igen jol estek a szavai. Ugyanaz derult ki ebbol a levelbol is, mint az elozobol , hogy egy erzo , jo szandeku, tiszteseges emberrel van dolgom, aki igyekszik torodni az embertarsaival ,megerteni oket , segiteni oket. Noha ez egyaltalan nem magatol ertetodo kulonosen akkor , amikor , mint ahogy On is, hozzam hasonloan igen nehez gyerekkoron es fiatalkoron ment keresztul es ez -vannak olyan emberek is- sok rosszat is kihozhat az emberbol. Ez az On eseteben nem tortent meg, eppen ellenkezoleg, sikerult megoriznie eppugy az emberi meltosagat mint a joszandekat az emberek irant. Valoszinuleg valoban azert haragudott elso olvasas utan annyira ram, mert ez egyfajta kivetitese volt az edesanyja iranti haragjanak.Es igaza van, a szulonek minden korulmenyek kozott torekednie kell arra, hogy a gyerekeit megovja a rossz dolgoktol, hogy melegseget , szeretetet adjon nekik. Es a gyereket egyaltalan nem erdekli, hogy a szulo mit kapott a sajat szuleitol utravaloul, hogy milyen sorsa volt, ok jo szuloket akarnak. Es ebben igazuk is van.En egyaltalan nem haragszom Onre , koszonom szepen a joindulatat es a kedves kivansgokat, amiket irt. Remelem On is jo szivvel gondol ram- ugy erzem igen-es ha igen, akkor minden rendben van. Szeretettel gondolok Onre es kivanom, hogy legyen nagyo- nagyon boldog elete a tovabbiakban a gyermekeivel es az egesz csaladjaval egyutt.
Kedves Csilla!
Higgye el, nem tartom erősebb vagy jobb embernek magamat Önnél, és szerintem Önnek nehezebb volt a gyerekkora, azt hiszem azt amit átélt nem bírtam volna ki! Én mindig azt mondom, hogy soha ne akarjuk mások sorsát,ne irigyeljük őket,mert a saját sorsunkat elbírjuk, a másoké alatt azonban,bármilyennek tűnik is, összerogynánk! Nem érdemlek több tiszteletet mint Ön, vagy más hasonlóan felnőtt gyermek! Éjszaka sokat gondolkodtam, és rájöttem, hogy azért reagáltam az írására ilyen hevesen,mert kivetítettem a saját gyerekkoromra, a saját anyámra hogy elhanyagolt! Kérem, ne haragudjonérte,látja, én se dolgoztam fel még teljesen mindent!
Én is minden jót kívanok Önnek és boldog életet a gyermekeivel, unokáival!
Kedves Edit,
koszonom a kedves soraidat es a biztatast. Nagyon sok erot meritek belole. Koszonom es minden jot neked es szeretteidnek.
Kedves Viktoria,
nagyon megraztak es meghatottak a szavai. Eloszor is nagyon megrazott mindaz, amit az eleterol irt, borzalmas dolgokon ment at On is. Bizonyos szempontbol talan meg borzalmasabbakon , mint en, mert en ilyen elmenyeket , mint On nem eltem es es rettenetesnek tartom azokat. Azt erdekesnek tartom, hogy annak ellenere hogy mindezeken a dolgokon atment volt mindig ereje ellenkezni, illetve vallalni az ehezest, es azt, hogy nincs hol aludnia, hanem kint van az utcan.Amennyiben igy all a helyzet Onben nyilvan tobb batorsag van mint bennem . Erre en nem mondom azt, hogy jobban becsulom, mint az en gyavasagomat, mert nem vagyok biztos benne, hogy a gyavasagot meg kellene vetnunk, illetve , hogy aki bator, az azt egyertelmuen maganak koszonheti csak.( es esetleg nem a jobb genekenek) Mindenesetre en nem lattam jobb megoldast az eletemben, mint ahogy eltem, lenyegeben eletem nagy resze arrol szolt, hogy megprobaltam eletben maradni , tulelni azt ami tulelhetetlennek latszott. Amint latom azonban , hogy Onben egy olyan embert tisztelhetek, aki szinten megprobalt remenytelennek latszo korulmenyek kozott eletben maradni es sikerrel, megpedig ugy, hogy valoszinuleg ekozben jobb anya volt-van , mint en. Barcsak ebben az utobbi dologban cserelhetnenk! En is igyekszem es mindig is igyekeztem jo anya lenni, es ha ez nem sikerult mindig , hat ezt nagyon sajnalom utolag.A fiammal es a lanyommal is minden erofeszitest megteszek, hogy kapcsolatunk jo, meleg es bensoseges legyen. A fiammal nehezebb, mint irtam o serult -talan -jobban, de oriasi energiakat fektetek abba, hogy ezt a serulest helyrehozzam. Lenyegeben evek ota csak errol szol az eletem, hogy megprobalok segiteni a gyerekeimnek es minden masnal fontosabbnak tartom oket.
Koszonom a jokivansagait es azt hogy megertett es adott valamit amit itt a kommenteken keresztul Amrein Laszlonetol is kaptam. Ez pedig odafordulas felem , elfogadas, szeretet. Mint Amrein Laszlonenak is irtam, szerintem ez a legtobb, amit mi emberek egymasnak adhatunk. Halas vagyok Onnek azert mert megajandekozott vele, akarcsak halas vayok mindenkinek, akitol ezeket kapom. Minden jot kivanok Onnek es boldog eletet kivanok Onnek eppugy mint a gyerekeinek is.
Kedves Csilla!
Nem azt mondtam, amit az édesanyja vagy a férje, hogy csak megvetést érdemel, de egy anyának minden esetben az a kötelessége, hogy megvédje gyermekeit!
Igen, éheztem már, az anyám mióta az eszemet tudom alkoholista, vert, sokszor gyerekként se volt mit ennem, sokszor zsarolt ő is azzal, hogy meghal és 17 éves koromban egy részeg órájában kiarkott az utcára! Ja, édesapám, nagyszüleim kiskoromban meghaltak, nem volt aki megvédjen engem sem! Hetekig úgy éltem, miután kidobott, hogy nem tudtam hol alszom! Ez most már nem is lényeges, változtattam az életemen! Én Önnek is azt kívánom, hogy hozza helyre a kapcsolatát a fiával, mindkettőjük érdekében és a fia gyerekeinek érdekében, de úgy hogy én is Anya vagyok, tudom, hogy nem engedném azt ami Önnel vagy a gyerekeivel történt! Egy tanácsot hadd adjak, bár tudom, hogy jóval idősebb nálam, így nincs jogom hozzá, de hátha segít: ne törődjön azzal, hogy én vagy mások mit gondolunk, vagy megvetjük vagy sem, törődjön önmagával, megérdemli ennyi év után! Minden jót kívánok Önnek, őszinten!
Csilluka, köszi, hogy elmesélted a történetedet! Sok erőt neked!
Es most vegezetul, mert ugy sejtem , hogy lassan , mivel vege a napnak, a kommenteknek is vege es holnapra uj tortenet jelenik majd meg az Ursula blogjaban es az enyem valoszinuleg feledesbe merul, szeretnek meg uzenni valamit mindazoknak akik ezt a blogot olvassak.
Egy Jozsef Attila idezettel koszonok el mindenkitol megkoszonve egyuttal az irantam tanusitott odafigyelest es joindulatot. Az idezet pedig igy szol:
“Es most akarmi johet,
dicsoseg, sok penz, nagy betegseg,
akarki vessen ram kovet es bar halalos agyam vessek,
a veghetetlen szeretet szavat kialtom, barmi essek,
Sma Iszrael!”
Kedves Amrein Laszlone,
nagyon koszonom az ujabb kommentjet es szavai igen jol estek nekem. Termeszetesen jol ertettem Ont , teljes mertekben igaza van, amikor azt irja, hogy az a neveles , amit nemzedekrol nemzedekre atadtak-atadtunk egymasnak megbetegiti a lelket. Pontosan igy ertettem en is a nem normalis szot akkor is amikor On hasznalta es akkor is , amikor en.
Koszonom szepen a biztato szavait, jol estek es erot meritek beloluk. Tobbek kozt ezt tanultam az eddig megtett ut soran, hogy a torodes, a szeretet a legfontosabb az eletunkben elsosorban ami a csaladunkat illeti, es masreszt a kornyezetunket is beleertve. Hiszen peldaul ahogyan On irt nekem, “beszelt velem” mindez gyogyito hatasu es remenyt ad. Ez a legtobb es legszebb dolog, amit mi emberek egymasnak adhatunk. Koszonom szepen. Minden jot kivanok Onnek.
Kedves Csilluka! Természetesen a “nem normális” részemről nem elmebeteget jelent, de az ilyesfajta “nevelés”, amilyet akár az édesanyja, akár Ön kapott, kivédhetetlenül megbetegíti a lelket. Ön nagyon nagy utat tett meg idáig, nem mindenki képes erre. Nyugodtan büszke lehet magára! És arra biztatom, ne csüggedjen, előbb-utóbb a fia is meg fogja érteni, mi miért történt, de ezen még neki is “dolgoznia kell”.
Kedves Amrein Laszlone,
koszonom a kommentjet es az iranyoba nyujtott tamogatast, amit kiereztem a szavaibol. Teljesen egyetertek azzal, amit irt, hogy valoszinuleg nemzedekekre visszamenoleg senki sem volt teljesen normalis a csaladomban.
Viktória! Nem kellene pálcát törni senki felett. Úgy tűnik, a történet “főhősének” az anyja is egy lelki nyomorék volt, mert már a nagyszülők sem voltak teljesen normálisak. Egyszerűen nem volt előtte egy követhető példa, azt sem tudta mivel tesz jót vagy rosszat a gyerekeinek. Azonban TŐLE TELHETŐEN próbálta másképp nevelni a gyerekeit, nem akarta az anyja példáját követni. Igénye volt a változásra és mikor arra megérett a személyisége – lehet megkésve -, kitört ebből a szörnyű házasságból. Ráadásul a mai napig lelkiismeretfurdalása van, hogy képtelen volt igazán jó anya lenni. Önnek és gyermekeinek szerencséje van, hogy szörnyű gyermekkora ellenére ösztönösen – zsigerből – jó anya. Ez nem mindenkinek megy ilyen könnyen, nem vagyunk egyformák.
Kedves Sarvari Novak Viktoria,
valasza nem lepett meg es azt hiszem kicsit gond van azzal reszben amit leirtam es reszben azzal,ahogyan on ertelmezte azt, amit olvasott. Eloszor is azt szeretnem megirni onnek, hogy on most ugyanazt teszi velem, amit evekig anyam es a gyerekeim apja tett velem, vagyis megalaz, mert azt mondja, hogy egy ilyen embert mint en, meg kell vetni.Ez azert magyarazatra szorul. Kerem hallgasson meg mielott itelkezik felettem.
Amikor ferjhez mentem, nagyon fiatalon, nem ugy nezett ki a dolog, hogy a megalaztatasok folytatodnak. Masreszt az, hogy engem folyton megalaznak es kesobb az elso gyermekemet is, en olyan termeszetesnek vettem, mint azt, hogy levegot veszek. Mivel minden esetben biztos voltam benne, hogy megerdemlem, megerdemeljuk a megalazast, reszben mert en, mi vagyunk a rosszak es az , aki megalaz, o a jo es nekem, nekunk kell maskent , jobban viselkednunk. Nem ismertem semmilyen mas viszonyulasi format. Masreszt szinte kozvetlenul nagyanyam halala utan mentem ferjhez, amikor a nagymama apolasa utan, valamint az egesz gyerekkori traumak utan, teljes mertekben fizikailag es lelkileg kimerult allapotban voltam. Semmifele lelki vagy anyagi tamaszom nem volt.
A szules utan sulyosan depresszios allapotba kerultem, es ugyanez tortent a masodik gyermekem szuletese utan is. Beletelt nehany evbe, amikorra felfogtam, hogy mi is az a normalis emberi hozzaallas, ami mindenkinek jar.Megjegyzem mellesleg, hogy en magam ezzel egyutt igyekeztem, hogy soha senkit, sem a gyermekeimet, sem a azok apjat nem megalazni. Idobe telt az is, amig megertettem, hogy mik egy gyermek erzelmi szuksegletei. Lehet, hogy on ezt furcsanak talalja, en azt gondolom , hogy termeszetes mindazok utan, amiken atmentem,hogy nekem errol semmifele elkepzelesem nem volt. A gyerekeim meg fiatalok voltak, amikor ezt megertettem, es amikor ez megtortent, minden esetben felleptem a gyerekeim megalazasa ellen, annak ellenere, hogy allandoan eletveszelyes fenyegeteseket kaptam, es a gyermekeim apja ket esetben kessel megtamadott. Mint mondtam, sem erzelmi, sem anyagi tamaszom nem volt, megis megprobaltam elvalni.Ilyenkor a volt ferjem azzal fenyegetett, hogy mivel voltak depresszios idoszakaim es pszichologiai es pszichiatriai kezelest is kaptam, hogy talpraalljak, szoval a gyerekeim apja azzal fenyegetett, hogy elveteti tolem a gyerekeket. Ket kis gyerekkel, egy fizetesbol keptelen voltam egyedul lakast berelni harmonk szamara es mindannyionkat eltartani, meg akkor sem, ha valamilyen csoda folytan a birosag nekem iteli a gyerekeket. Azt tettem hat, amit a lehetosegekhez kepest tehettem, az adott kereteken belul vedtem a gyerekeimet ami azzal jart, hogy a megalaztatasok tobbsege, valamint a kulonbozo fenyegetesek valamennyien kizarolag ram iranyultak. A legelso adando alkalommal, amikor ugy ereztem, hogy ki tudunk lepni a gyerekekkel ebbol a kapcsolatbol anelkul, hogy valamennyien az utcara kerulunk(mert nem tudok lakbert fizetni) es ehezni kenyszerulunk,kimenekultem a gyerekeimmel egyutt ebbol a kapcsolatbol. Tul keson, mondja on erre, es ezert megvetest erdemlek. Hat nem tudom, on elt – e mar az utcan ket gyerekkel, illetve ehezett-e valamikor. Ha igen, es azt mondja, hogy hosiesen helyt allt ilyen helyzetben is, akkor talan igaza van hogy megvet, hogy en ezt nem mertem vallalni.
Ennyit errol.
Kedves Sarvari Novak Viktoria,
valasza nem lepett meg es azt hiszem kicsit gond van azzal reszben amit leirtam es reszben azzal,ahogyan on ertelmezte azt, amit olvasott. Eloszor is azt szeretnem megirni onnek, hogy on most ugyanazt teszi velem, amit evekig anyam es a a gyerekeim apja tett velem, vagyis megalaz, mert azt mondja, hogy egy ilyen embert mint en, meg kell vetni.Ez azert magyarazatra szorul. Kerem hallgasson meg mielott itelkezik.
Amikor ferjhez mentem, nagyon fiatalon, nem ugy nezett ki a dolog, hogy a megalaztatasok folytatodnak. Masreszt az, hogy engem folyton megalaznak es kesobb az elso gyermekemet is, en olyan termeszetesnek vettem, mint azt, hogy levegot veszek. Mivel minden esetben biztos voltam benne, hogy megerdemlem, megerdemeljuk a megalazast, reszben mert en, mi vagyunk a rosszak es az , aki megalaz, o a jo es nekem, mekunk kell maskent , jobban viselkednunk. Nem ismertem semmilyen mas viszonyulasi format. Masreszt szinte kozvetlenul nagyanyam halala utan mentem ferjhez, amikor a nagymama apolasa utan, valamint az egesz gyerekkori traumak utan, teljes mertekben fizikailag es lelkileg kimerult allapotban voltam.
Az ilyan anyát, aki 17 és 11 évig hagyja, hogy a gyerekeit megalázza az apjuk, holott vele is ezt tették, csak megvetni tudom! Nekem is borzasztó gyerekkorom volt, nem részletezem, mégis igyekszem a legjobbat kihozni magamból! Van egy kislányom, most várjuk a kistesót, és én nem lettem olyan mint az anyám, és soha nem hagynám, hogy a férjem vagy bárki előttem alázza a gyerekeim! Azért vagyok az anyjuk, hogy megvédjem őket! Sajnálom a történet íróját, de mint anyát mélységesen megvetem!
Egyesek azt állítják, hogy szembe kell nézni. Találkozni kell.
Szerintem nem.
Egy-egy találkozás mindig a múltban való pocsogáshoz vezet, visszatérnek ugyanazok a körök. Ha valaki nem képes fejlődni, akkor tovább kell lépni, és nem engedni, hogy a saját gyerekeink életét elrontsa, csak mert más az “értékrendje”. (A családtagok által kezdeményezett gyerek “megtörése”, fizikai és érzelmi erőszak, zsarolás természetessége, alapvetésként kezelése – távol tartandó, mindenképpen.)
Ha nem is ilyen durván, de szerintem az író nincs egyedül, mással is történtek hasonló dolgok.
Szerintem az egyedüli megoldás teljesen eltávolodni az eredeti családtól, nincs kötelező látogatás, nincs kötelező kapcsolattartás. Csak úgy lehet megszabadulni a múlttól, ha teljesen más környezetben van valaki, támogató, kedves, elfogadó környezetben, ahol nem húzzák vissza újra meg újra. Beteg (elmebeteg?) érzelmű emberekkel nem kell törődni, mert ők javulni úgy se fognak, a gyerekeik bárhogy igyekezzenek is.