Adrienn történetének második része következik.
Az anyánk természetesen sohasem halt meg. Talán csak pánikrohama volt, nem több ennél (bár az sem lehetett kellemes), de ilyenkor volt, hogy egész éjszaka nem engedtek bennünket elaludni. Másnap pedig természetesen óvodába mentünk, majd később már iskolába is, évekig eltartottak ugyanis ezek az éjszakai virrasztással egybekötött rosszullétek.
Mindenhol kifogástalanul kellett viselkednünk, noha teljesen kialvatlanok voltunk. A legkisebb engedetlenséget, vagy nem megfelelőnek tartott viselkedést anyánk a maga részéről súlyos megszégyenítéssel torolt meg.
Amikor anyánk megértette, hogy mennyire félünk attól, hogy meghalhat, ez lett a nevelésének/idomításának az egyik sarkalatos alappillére. Ha ellent próbáltunk mondani valamiben, vagy nem engedelmeskedtünk abban a pillanatban, amikor azt anyánk elvárta, eljátszotta, hogy rosszul van, haldoklik, és hogy mindezt mi váltottuk ki az engedetlen viselkedésünkkel.
Ez már színház volt, de ezt csak később értettem meg.
Ilyenkor még gyógyszert is bevett a nagyobb hatás kedvéért – gondolom, valami vitamint –, és azt mondta, hogy talán még megmenthetjük, ha azonnal engedelmeskedünk. Talán – mondta –, de már ez sem biztos, mert túlságosan beteggé tettük a rosszaságunkkal.
Ő természetesen mindig életben maradt, és mi igen gyorsan lemondunk arról, hogy bármiben is ellent merjünk mondani neki.
A gyerekkorom intenzív rettegésben telt el. Bármit csináltam, az sosem volt elég jó, anyám szemében csúnya, visszataszító, sőt undorító gyerek voltam – és ezek az ő szavai voltak. Később elmagyarázta, hogy a saját érdekünkben beszélt rólunk ilyen megalázóan, mert szerény embert akart belőlünk nevelni, akik nem hordják fenn az orrukat.
Játékaink természetesen nem voltak, szeretetet, melegséget soha nem kaptunk, gyakorlatilag állandóan féltünk valamitől.
Hét éves voltam, amikor meghalt a nagyapám. Nagyanyám a mellettünk lévő szobában ravataloztatta fel nagyapát. Ez a két szobánk volt összesen. Egy hétig nem engedte eltemetni a holttestet, ott, a lakásban tartotta. Ez alatt az idő alatt anyám naponta többször arra kényszerített, hogy menjek be vele megnézni a holttestet.
Mi értelme volt a dolognak? Máig sem tudom.
Később a nagyanyám betegedett meg. Agyér-elmeszesedése volt. Mi otthon ápoltuk, vagyis leginkább én ápoltam, mivel anyám igyekezett minél tovább távol lenni a lakástól.
Egyedül mostam ki a nagyanyámat a székletéből, a vizeletéből minden segítség nélkül, nap-nap után, négy és fél évig.
Igaz, amikor ez kezdődött, már 13 és fél éves voltam, de azért mégis!
A bátyám kollégiumba költözött, én egy távoli városba jártam gimnáziumba, naponta vonatoztam oda-vissza, és amikor hazaértem az iskolából, én lettem a nagymama gondozónője.
Közben természetesen kitűnő bizonyítványokat is kellett produkálnom, ellenkező esetben jött a szokásos zsarolás anyám részéről: “meghalok, mert rossz vagy”. A vicc az, hogy még kamasz koromban is bevettem ezt a mesét.
Igyekeztem korán elkerülni otthonról a nagyanyám halála után. Elvégeztem egy főiskolát, férjhez mentem, gyerekem (fiam) született.
Anyám egyetlen pillanatra sem hagyott nyugodtan élni. Kötelező volt a heti legalább egyszeri látogatás, ahonnan én mindig kiborulva mentem haza.
Egy idő után a férjemmel, aki maga is anyámhoz hasonló karakter volt, külföldre költöztünk. Az első gyerekemmel alig-alig tudtam érzelmi kapcsolatot kialakítani. Fogalmam sem volt, milyen érzelmi igényei vannak egy gyereknek, mivel az én érzelmeimmel soha senki nem törődött.
Később megszületett a második gyerekem, a lányom. Ekkorra már kezdtem valamelyest megfigyelni a környezetemben, hogy hogyan kell bánni egy gyerekkel. Elkezdtem megváltoztatni a viselkedésemet, törődést, szeretet adni a gyerekeimnek.
A férjem, aki anyámhoz hasonlóan szinte napi gyakorisággal megalázott, gyakran életveszélyesen megfenyegetett, és kétszer fizikailag (késsel) rám támadt, rossz néven vette a gyerekeim iránt mutatott változást. Ő – akárcsak anyám bennünket valamikor – a mi közös gyerekeinket is megalázta, megfélemlítette, ebben látta a helyes nevelés lényegét. Amikor én ez ellen lázadni próbáltam, akkor többször életveszélyesen megfenyegetett.
Végül – a gyerekeim már viszonylag nagyok voltak – sikerült előbb különköltözni, majd elválni tőle. A fiam ekkor 17, a lányom 11 eves volt.
Új életet kezdtünk.
A fiam a mai napig nem tudja kiheverni azt, hogy gyerekkorában érzelmileg nem adtam, nem adtuk meg neki azt a törődést, amire szüksége lett volna.
Hosszú évek óta, miután magam is évekig terápiára jártam, próbálom építeni vele a kapcsolatot. Időnként úgy tűnik, sikerrel, máskor teljesen reménytelennek látszik az egész.
Látom, hogy boldogtalan felnőtt lett, nekem legalábbis úgy tűnik, hogy az, de amikor a legnagyobb problémái vannak, éppen akkor lehet a legkevésbé kapcsolatot találni vele.
A lányom párkapcsolatban él, most várja az első gyerekét. Talán neki egy kicsit többet tudtam érzelmileg adni. Talán ő valamivel elégedettebb az életben, mint a fiam.
Talán még minden jóra fordul velük, velünk.
Ez volt az anyám története, a mi történetünk.
