Szeretem, akármilyen is lesz.
Így gondolunk rájuk gyerekként, amikor a jövőnket tervezzük, ezzel a gondolattal fogannak meg, ezzel a gondolattal nézünk rájuk először.
Lázadó kamaszként biztosak vagyunk benne, hogy akármilyen deviánsnak mondott kinézettel, gondolkodással tér is haza a gyermekünk, mi elfogadóak leszünk, és támogatni fogjuk őket az önkifejezésben.
Később pedig azt hisszük, reméljük, hogy úgyis a neveltetés számít, és majd a jó példa, meg a követendő minta, a törődő nevelés, a sok-sok türelem és odafigyelés meghozza gyümölcsét, és a mi magzatunk kedves, de nem tolakodó, illemtudó, de humoros, megbízható de eleven, okos, de nem koravén gyerek lesz.
Aztán ahogy telnek-múlnak az évek, kiderül, hogy a gyerek születése nem egy tabula rasa, nem kezdődik új időszámítás minden szempontból az életünkben, a rossz szokásaink javarészt megmaradnak, kicsúszik egy-egy káromkodás, elfelejtjük elpakolni a koszos zoknit, nem esik jól elmosogatni rögtön evés után, vagy úgy kiborulunk, hogy toporzékolva üvöltözünk – pedig a gyerek látja.
Minden elismerésem azoké, akik a nap minden percében, az év minden napján tudják magukat kontrollálni, és megőrzik az önuralmukat. Én nem tartozom közéjük…
Most az van, hogy a nagyobbik fiam… és tombolnak a tabuk, hogy bélyegzek, hogy ha leírom, akkor valamit véglegesítek, hogy ilyenről nem beszélünk, és megkapom, hogy milyen anya az ilyen. Szóval a nagyfiam egyre borzasztóbb természetű.
Kezdődött azzal, hogy többemberes baba volt (akkor még nem tudtam, hiszen első gyerek volt, azt hittem, minden gyerek ilyen), csak ölben lehetett altatni az elválasztás után, később a hajamat söndörgette elalváshoz vagy nyugtatáshoz, ez utóbbit még most sem hagyta el (éppen most is a hajam gyűrögeti a székemen állva…), ha elaludt, osonni kellett, mindig és folyamatos figyelmet követelt és követel magának. Külön vicces, amikor a játszótéren akar mutatni valamit, és addig nem kezdi el, míg mindenki rá nem figyel, egyszerre.
A kiharcolt figyelemmel azonban már nem tud mit kezdeni, olyankor kapkod, hebeg-habog, túlpörög, vagy érdektelenné teszi az egészet. Az pedig tragikus – már a következményeket tekintve –, ha ne adj isten nem sikerül a mutatvány.
Ez még önmagában nem lenne baj, de a hiszti mellett ráadásul iszonyatos küzdőszellem van benne, képes csak azért nem enni egy falatot sem, hogy ő lehessen az első, aki befejezi a vacsorát.
Mindig és mindenből versenyt csinál, de ha nem ő nyer, akkor kitör a háború! És mivel sem nem túl bátor, sem nem túl ügyes, emiatt gyakran van az, hogy a másfél évvel fiatalabb öccse lekörözi – szinte bármiben. Még az is lehet, hogy éppen emiatt van benne az állandó bizonyítási kényszer és emiatt frusztráció.
Amellett, hogy igényli a figyelmet, de nem tűri a nyilvános megszégyenülést, ezen kívül rettenetesen nehezen dolgozza fel azt, ha konfliktusba kerül. Pedig keresi. Állandóan „piszkálódik”, korlátozza a mozgásában és a komfortzónájában a kistestvéreit, igyekszik mindenben akadályozni őket, vagy direkt olyan helyzeteket teremt, hogy kiborítsa őket – elviselhetetlen hangon és hangerővel halandzsázik a fülükbe, rájuk ül, folyton elveszi a kezükben lévő dolgokat – mindezt határozottan gonoszkodó arccal, és még sorolhatnám…
Ha megbántódik – kiengesztelhetetlen. Még akkor is, ha ő volt az, aki hibát követett el, vagy megbántott másokat, ő az, aki sértődötten elvonul, vagy magából kikelve ordít (nem, még annál is jobban ordít, mint amit most hallani vélsz a fantáziádban!).
Én kerülöm a konfliktust, ha véletlenül belebotlom, azonnal oldom, amint lehet. Fontos, hogy mindenkit azonnal biztosítsak a megbánásomról, vagy arról, hogy nem haragszom. Ezek elől ő megállíthatatlanul menekül. Dühösen, vérig sértve, artikulálatlanul üvöltözve.
Természetesen imádom a fiamat, az életemet adnám érte. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, nem érzek néha egy kis csalódottságot. Hogy miért ilyen kis bátortalan, hogy miért nem tud a jóra koncentrálni – egyébként ez fáj a legjobban, hogy képtelen hosszan jól érezni magát, előbb-utóbb borul a bili -, hogy miért mindig a hiszti a végszó, akármilyen koreográfiát is játszunk…
És ilyenkor eszembe jut, hogy ezek olyan apró kis korosztályos dolgok, amikre ha odafigyelek, ha nem erősítem benne ezeket a negatív tulajdonságokat, hanem megpróbálom azt előhozni, amiben kevésbé jó, ha nem hasonlítgatom a másik két, konfliktuskerülő, simulékony, vasgyúró gyerekemmel, talán szinte nyom nélkül el is múlhatnak.
És ilyenkor az is felmerül bennem, hogy mi lesz tíz év múlva? Hogyan fogok reagálni, ha nem úgy választ párt magának, ahogyan én gondolom?
Ha nem az én ízlésemnek megfelelően öltözködik? Ha nem az én normáim szerint él? Ha megbotlik, és nem bánja meg? Ha ne adj isten lefelé csúszik a lejtőn?
Megtalálom majd benne akkor is a szerethetőt, amikor már nem az lesz a legnagyobb bajom, hogy csak nyolc oktávos hangkülönbségekkel tud kommunikálni velem? Tudok-e a támasza lenni, ha az egész világ ellene fordul, ha most, kisfiús határkeresésében sem tudok száz százalékig megértő lenni vele?
Meg tudom tanulni, hogy elfogadjam esetleg akkor is, ha olyan természettel áldotta meg a sors, amilyen emberrel – ha nem a gyerekem lenne – egyébként szóba sem állnék?
Lehet, hogy tanulni kaptam az első fiamat?
Elég hamar elment sajnos, így erre nem tudok válaszolni.
És higgyétek el, a hisztis gyerek sem érzi jól magát, nem azért hisztizik, hogy titeket bosszantson!
Ugye?
Köszönöm a megerősítést!
Akkor menjen mindkét csapat valami tuti jóra (egyik játszóház másik pl. strand vagy akármi, amit szeretnek). Én pl. egyik héten az egyikkel, másikon a másikkal mentem a MiniCity-be. Ha mindketten ott lettek volna, egyszerre akartak volna fésülni, a fogmat fúrni :D, így mindkettőnek ott voltam 3 órára csak én (közben a másik se szomorkodott, az apjával csinált valamit, amit élvezett) … Az enyémek mondjuk oviba is 1 csoportba járnak, muszáj őket időnként szétválasztani, mert szétszedik egymást :D.
Játékvezetőnek, de leginkább igazságosztónak, amikor ötpercenként összevesznek valamin. 😛 Egyébként egyetértek az előttem szólókkal: tényleg a testvér a legnagyobb ajándék. Az egyik pillanatban ölik egymást, a másikban már boldogan szaladgálnak együtt. Egyszer megpróbálják kisajátítani a szülőt, aztán meg a testvér nélkül nem lehet sehova sem menni, “mert hiányozni fog!” A külön programon én is gondolkodtam, de az előbbi miatt nem megy. Talán majd később. Egyelőre csak növelné a féltékenységet az otthon maradók részéről.
na igen, de ha elviszed az egyiket, akkor nem érzi magát kirekesztve a másik?
Nekem ez a bajom a külön programokkal, hogy úgy érzem, kevesebbet nyerek, mint amekkorát veszítek vele.
Mert akármilyen jót is teszek az egyikkel, a másik csak azt veszi le, hogy őt most jól otthagyták (vagy ha pl. a másik is megy valahová, akkor meg az egyik is inkább oda szeretne menni).
Ezt mondom, hogy baromi nehéz, pedig most kell még kialakítani, nehogy később olyan muszáj-együttlét legyen, amihez “anyám ragaszkodik”.
Érthető vagyok egyáltalán? 🙂
Ezt nagyon lájkolom! Egyrészt azért, amit Te írsz, igenis, a testvér pótolhatatlan, és a legnagyobb ajándék (az életen túl), amit a gyermekednek adhatsz, másrészt sokkal könnyebb dolgom van, mióta elszórakoztatják egymást a fiúk.
Addig játékos voltam, most már gyakorta csak játékvezetőnek kell lennem, aki figyel a szabályok betartására 🙂
Szerintem meg egy (több) tesó a legjobb dolog, amit gyereknek adhatunk. Az összes féltékenykedés meg rivalizálás, meg földön egymást rugdosás ellenére. Egyke vagyok, sz.r volt, még ma is érzem a hátrányát. Tudom, túlmisztikfikálom, de a testvér kapcsolatot érzem a legcsodálatosabbnak. Egy (több) ember, aki genetikailag te és mégsem. Mindig hiányozni fog…
Egyre meggyőzőbbek vagytok, hogy egy gyerek pont elég. 🙂
(Én se tudok választ nyomni)
Pont ez a lényeg: a középsőnek is ki kell találni valami programot az apjával (plusz a kicsi, tudom, ez nehezített pálya, de valami hiperszuper játszótér pl. mindkettőnek jó lehet). Mondjuk az enyémek nem nagy igényűek, a lánynak egy plázázás, aminek a végén kap egy sütit meg egy csillivilli hajgumit, pont elég, a fiamat meg az is kielégíti, ha csak simán utazik egyek (metró, vonat, villamos). De nem is a cél a lényeg, hanem, hogy közben nyugodtan hozzádbújhat, nem tolja el a másik, végig tudja mondani a mondatot, anélkül, hogy a másik belevágna stb.
RainbowDash, igen, a nagy örülne, hogy mehetne, a középső pedig addig hisztizne, amíg haza nem értünk. És ugyanígy a következő alkalommal, amikor a középsőt vinném el.
Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy miért ne mehetnénk mindannyian – és ugyanott vagyunk.
De muszáj lesz erre ráállni.
(nem tudtam már a Te kommented alatt “választ” nyomni, ezért válaszoltam a sajátomra)
Szívemből szól ez a posz, köszönet érte. Ez azért eléggé szőnyeg alá söprős téma. Mert milyen már, hogy a gyereket, akit vártunk, imádunk, nem fogadjuk el :S …. Az én gyerekeim (főleg a lányom) nem átlagosak. Ezt nagyon nehéz volt megemésztenem, nem is sikerült még maradéktalanul, de azért jó úton haladok. Ha jönne a jó tündér, már nem változtatnék meg rajta semmit, elfogadtam (nagyjából :)). Nálam ez inkább a külvilágról szól meg a jövőtől való félelemtől. Azt szoktam mondani, ha csak mi 4-en lennénk egy lakatlan szigeten, tök nyugodt lennék. de társadalomban élünk, muszáj valamennyire igazodni az átlaghoz (még ha nem is kell feltétlenül belesimulni). Mi lesz velük, milyen felnőttek lesznek, és innen már a Nemlajos által felvetett kérdések… Meddig húzódik az én felelősségem… Jaj, nehéz ez…
Pedig Hajnalka jókat ír. Én is akartam már neked tanácsolni, hogy osztódjatok családilag :). 3 gyerek sok, a kicsinek meg még pont elég a lapátolás homokozóban, a nagyobbaknak lehet, hogy kéne a több inger. Nem hiszem el, hogy ha mondjuk felvezeted D-nek, hogy mivel ő a legnagyobb, ő már mehet pl. a Vasúttörténeti Parkba csak anyával (vagy apával), nemet mondana. Nálunk rendszeresen vannak fiú-, lány-, és vegyes napok, persze olyan programokat találunk ki, amiket szeretnek. Azért is jó, mert pl. csak az egyiket visszük fizető programra (máskor meg a másikat). Olyan könnyű 1 gyerekkel, pláne, hogy ilyenkor (mivel nincs ott a másik, akinek téphetnék a a haját) kisangyalok. Persze 4-en is járunk, de, bevallom, nem túl gyakran. Én rugalmasan dolgozom, ált. vagy én vagyok velük, vagy az apjuk, vagy osztódunk. Nekünk ez bevált.
igen, a minőségi idő _kettesben_ nagyon fontos lenne. De ha már lemegyek a partra az egyikkel, akkor már a többit is viszem, és akkor az egész úgy, ahogy van, megbukott.
Ha meg a párom viszi el a másik kettőt addig, akkor a harmadik is pont velük akar menni.
Úgyhogy nehéz.
Ez szerintem egy jó cikk, és van a témában pár jó még: http://www.szuloklapja.hu/gyermekneveles/266/a-hiszti-es-kezelese.html
Az én gyerekem is születésétől kezdve dackorszakban van, és küzdök, küzdök. Nehéz ügy. Nem tudom merre laktok, mik a lehetőségeitek, de pl. gondolok itt egy olyan játszóházra, ahol nincs nagyon más gyerek, vagy elmenni sétálni egy folyópartra, tópartra, vagy a természetbe csigát gyűjteni.
Ha ilyen marad, és ennyire nem lesz önbizalma, és ez nem lesz lekezelve, őszintén mondom, nem biztos, hogy jó vége lesz. Egy fiúnál méginkább működik a bizonyítási vágy, és ha nem tud okos dolgokban bizonyítani, van esélye, hogy cigihez, drogokhoz fordul, és ezzel lázad, és az nagy baj. Azért nem merem javasolni a családterápiát, mert nem vagyok meggyőződve róla, hogy mindenütt van normális szakember, aki ügyes technikákat és praktikákat tanít a konfliktuskezelésre, sokat csalódtam már az orvosok és pszichológusok szűklátókörűsége, tenni nem akarása és fásultsága miatt. Valami tevékenység biztos van, amikor a fiaddal nyugodt körülmények között lehetsz kettesben. Meg a szabályok, a korlátok ismerete, fontos. Az a gyerek frusztráltabb, akivel egyszer így, egyszer úgy viselkednek, és néha elengedők, néha extra szigorúak ugyanazzal kapcsolatban. A következetesség is sokat segíthet. Nagyon nehéz, de amíg kicsi, megoldható. Az iskolában már bélyegeket ragasztanak a “deviáns” gyerekekre, és abból még nehezebb kitörni, mert a gyerek is elhiszi magáról, hogy ő rossz, és a szerint fog viselkedni.
Hát pont ez a lényeg, hogy születésétől dackorszakban van! 🙂
De a minőségi idő tényleg nagyon fontos, viszont ez a kérdés, hogy hogyan tudsz úgy jó hangulatú minőségi időt teremteni, ha neki csak a konfliktus a fontos.
Persze nem minden percben, csak valahogy hozzá még nem találtam meg a “használati utasítást”, mint a két kicsihez.
És a Ti viszonyotok jó maradt annak ellenére, hogy mindent elkövettél, hogy ez ne így legyen? 🙂
Szerintem nem lehet és nem is kell mindig elfogadónak lenni. Ahogy leírod, minden bizonnyal a fiad a “dackorszakban” van, és féltékeny a testvéreire. Talán, ha néha lenne csak kettőtöknek minőségi időtök egymásra (rendszeresen), amikor tényleg tudtok egymással beszélgetni, vagy olyat játszani, ami a fiad ízlésének és korosztályának megfelel, akkor egy idő után megnyugodna. A leírásod alapján elég frusztrált a kissrác, ebbe nem kell beletörődni, mert tényleg rosszabb lehet, ha ezen az úton marad, és nem tudja megtanulni kezelni a konfliktusokat ő maga. Igen, részben ő ilyen, mindnkinek megvan a jelleme, de mindenkit lehet formálni, és meg lehet tanítani a konfliktuskezelésre. Valakinek nehezebben megy ez, de ha sikerül, van esélye, hogy boldog, pozitív felnőtt legyen. Most még nincs késő, tinikorban már szinte lehetetlen.
A nagyobbik fiad is fel fog nőni. Megnyugtatlak: a felnőttkora is pontosan ilyen lesz, mint a gyerekkora, megtoldva azzal, hogy teljes tudatában lesz mindennek.
Lázadni fog az ellen is, ami nincs.
Onnan tudom, hogy pontosan ilyen voltam én is gyereknek, mint a nagyobbik fiad, csajos hisztivel nehezítve 🙂
Most már átérzem, szegény anyukám mit élt át mellettem 🙂
Hű, remélem, hogy lehet elfogadó lenni a menyekkel is, az még egy másik nehéz dió… 😉
legfőképp akkor, ha már most így állsz hozzá!!! nagyjából itt gyökerezik ez a probléma. én is jóban vagyok az anyósommal, egy csomó barátnőm is, szóval végletes következtetéseket ne vonj le a magad példájából, és főleg ne vetíts előre egy fals jövőképet (illetve nem fals, ha tényleg elhiszed, h csak így lehet…)
Sztem az elfogadás a legnehezebb. Én éveken keresztül építgettem magamban, hogy milyen lesz a terhességem, a gyermekem és milyen anya leszek én. Csupa boldog kép, csupa gondmentes nap…. Aztán már a terhesség is kicsit talán csalódás volt (bár itt azért ez erős szó, mert inkább csak más volt, mint, amit vártam) és aztán a szülés, a szoptatás, és a lányom….minden-minden nagyon más volt. És küzdöttem jó sokáig, hogy valóság is olyan legyen, mint a képzelet, de nem lett. Én szenvedtem a helyzettől, mert leginkább magamnak okoztam csalódást…de aztán apa visszavezetett az helyes ösvényre és azóta szép a világ. És szerintem nem mi nevelünk gyereket és nem mi tanítjuk őket, hanem fordítva. :))
Nagyon érdekes, elgondolkodtató a szöveg. Nekem két fiam van, a nagyobb kissé önfejű, nehezebben kezelhető, nehezebben szocializálódó, nagyon nehezen dolgozta fel a testvére születését…és még sorohatnám. Mindenesetre több hasonlóságot is éreztem, ahogy a fenti sorokat olvastam, én is csodálkoztam más anyákon, akik a gyerekük mellett tudtak olvasni, üvegfestéssel, süteménysütéssel és egyéb dolgokkal foglalkozni, míg engem annyira lekötött az első kisfiam nevelése, annyi figyelmet igényelt, hogy örültem, ha sikerült megfőznöm, vagy akár hajat mosnom mellette. Akkor még én is azt hittem, hogy minden gyerek ennyi figyelmet igényel, de azóta megszületett a 2. kisfiam, aki teljesen más. Pont olyan, amilyen gyereket eredetileg képzeltem. Vele könnyebben kijövök, őt jobban megértem, jobban tudok vele azonosulni. Ettől függetlenül a nagyfiamat is imádom, csak néha nehéz őt tolerálni, elfogadni őt olyannak, amilyen. És nagyon igaznak érzem magamra is az utolsó mondatot: talán én is tanulni kaptam őt?
Kicsit öszekavartam az irományom.
…Nem szeretnék elsárkányosodni, de a fiús anyáknak ez a sorsa…
Az én fiam, csak nemrég múlott egy éves. Eddig még nem merültek fel bennem ilyen gondolatok. Szerintem aki feltétel nélkül szereti a gyerekét, annak nem okoz problémát az elfogadás. Egyvalamit kivéve: Egy fiús anyának SOHA nem fog megfelelni a fia választottja. ( nem volt túl sok párkapcsolatom, szerintem nem vagyok kibírhatatlan, de még egyik “anyósjelöltem” sem volt maradékatalanul elégedett velem. Barátnőimnek ugyanez a tapasztalata). Nem szeretnék, senki nem elég jó a elsárkányosodni, de a fiús anyáknak ez a sorsa, senki(!) nem elég jó a kicsi fiuknak. Én már most azt mondom Neki “Fiacska! Csajozni ér, nősülni nem!” 😀