Szeretem, akármilyen is lesz.
Így gondolunk rájuk gyerekként, amikor a jövőnket tervezzük, ezzel a gondolattal fogannak meg, ezzel a gondolattal nézünk rájuk először.
Lázadó kamaszként biztosak vagyunk benne, hogy akármilyen deviánsnak mondott kinézettel, gondolkodással tér is haza a gyermekünk, mi elfogadóak leszünk, és támogatni fogjuk őket az önkifejezésben.
Később pedig azt hisszük, reméljük, hogy úgyis a neveltetés számít, és majd a jó példa, meg a követendő minta, a törődő nevelés, a sok-sok türelem és odafigyelés meghozza gyümölcsét, és a mi magzatunk kedves, de nem tolakodó, illemtudó, de humoros, megbízható de eleven, okos, de nem koravén gyerek lesz.
Aztán ahogy telnek-múlnak az évek, kiderül, hogy a gyerek születése nem egy tabula rasa, nem kezdődik új időszámítás minden szempontból az életünkben, a rossz szokásaink javarészt megmaradnak, kicsúszik egy-egy káromkodás, elfelejtjük elpakolni a koszos zoknit, nem esik jól elmosogatni rögtön evés után, vagy úgy kiborulunk, hogy toporzékolva üvöltözünk – pedig a gyerek látja.
Minden elismerésem azoké, akik a nap minden percében, az év minden napján tudják magukat kontrollálni, és megőrzik az önuralmukat. Én nem tartozom közéjük…
Most az van, hogy a nagyobbik fiam… és tombolnak a tabuk, hogy bélyegzek, hogy ha leírom, akkor valamit véglegesítek, hogy ilyenről nem beszélünk, és megkapom, hogy milyen anya az ilyen. Szóval a nagyfiam egyre borzasztóbb természetű.
Kezdődött azzal, hogy többemberes baba volt (akkor még nem tudtam, hiszen első gyerek volt, azt hittem, minden gyerek ilyen), csak ölben lehetett altatni az elválasztás után, később a hajamat söndörgette elalváshoz vagy nyugtatáshoz, ez utóbbit még most sem hagyta el (éppen most is a hajam gyűrögeti a székemen állva…), ha elaludt, osonni kellett, mindig és folyamatos figyelmet követelt és követel magának. Külön vicces, amikor a játszótéren akar mutatni valamit, és addig nem kezdi el, míg mindenki rá nem figyel, egyszerre.
A kiharcolt figyelemmel azonban már nem tud mit kezdeni, olyankor kapkod, hebeg-habog, túlpörög, vagy érdektelenné teszi az egészet. Az pedig tragikus – már a következményeket tekintve –, ha ne adj isten nem sikerül a mutatvány.
Ez még önmagában nem lenne baj, de a hiszti mellett ráadásul iszonyatos küzdőszellem van benne, képes csak azért nem enni egy falatot sem, hogy ő lehessen az első, aki befejezi a vacsorát.
Mindig és mindenből versenyt csinál, de ha nem ő nyer, akkor kitör a háború! És mivel sem nem túl bátor, sem nem túl ügyes, emiatt gyakran van az, hogy a másfél évvel fiatalabb öccse lekörözi – szinte bármiben. Még az is lehet, hogy éppen emiatt van benne az állandó bizonyítási kényszer és emiatt frusztráció.
Amellett, hogy igényli a figyelmet, de nem tűri a nyilvános megszégyenülést, ezen kívül rettenetesen nehezen dolgozza fel azt, ha konfliktusba kerül. Pedig keresi. Állandóan „piszkálódik”, korlátozza a mozgásában és a komfortzónájában a kistestvéreit, igyekszik mindenben akadályozni őket, vagy direkt olyan helyzeteket teremt, hogy kiborítsa őket – elviselhetetlen hangon és hangerővel halandzsázik a fülükbe, rájuk ül, folyton elveszi a kezükben lévő dolgokat – mindezt határozottan gonoszkodó arccal, és még sorolhatnám…
Ha megbántódik – kiengesztelhetetlen. Még akkor is, ha ő volt az, aki hibát követett el, vagy megbántott másokat, ő az, aki sértődötten elvonul, vagy magából kikelve ordít (nem, még annál is jobban ordít, mint amit most hallani vélsz a fantáziádban!).
Én kerülöm a konfliktust, ha véletlenül belebotlom, azonnal oldom, amint lehet. Fontos, hogy mindenkit azonnal biztosítsak a megbánásomról, vagy arról, hogy nem haragszom. Ezek elől ő megállíthatatlanul menekül. Dühösen, vérig sértve, artikulálatlanul üvöltözve.
Természetesen imádom a fiamat, az életemet adnám érte. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, nem érzek néha egy kis csalódottságot. Hogy miért ilyen kis bátortalan, hogy miért nem tud a jóra koncentrálni – egyébként ez fáj a legjobban, hogy képtelen hosszan jól érezni magát, előbb-utóbb borul a bili -, hogy miért mindig a hiszti a végszó, akármilyen koreográfiát is játszunk…
És ilyenkor eszembe jut, hogy ezek olyan apró kis korosztályos dolgok, amikre ha odafigyelek, ha nem erősítem benne ezeket a negatív tulajdonságokat, hanem megpróbálom azt előhozni, amiben kevésbé jó, ha nem hasonlítgatom a másik két, konfliktuskerülő, simulékony, vasgyúró gyerekemmel, talán szinte nyom nélkül el is múlhatnak.
És ilyenkor az is felmerül bennem, hogy mi lesz tíz év múlva? Hogyan fogok reagálni, ha nem úgy választ párt magának, ahogyan én gondolom?
Megtalálom majd benne akkor is a szerethetőt, amikor már nem az lesz a legnagyobb bajom, hogy csak nyolc oktávos hangkülönbségekkel tud kommunikálni velem? Tudok-e a támasza lenni, ha az egész világ ellene fordul, ha most, kisfiús határkeresésében sem tudok száz százalékig megértő lenni vele?
Meg tudom tanulni, hogy elfogadjam esetleg akkor is, ha olyan természettel áldotta meg a sors, amilyen emberrel – ha nem a gyerekem lenne – egyébként szóba sem állnék?
Lehet, hogy tanulni kaptam az első fiamat?
