Hármas poszt következik vendégbloggerrel.
Nemlajossal és Csinimamával arról értekezünk, kinek mit jelent, ha egy intézményben úgy szólítják: anyuka.
Egyszer, a bölcsi kapcsán már beszámoltam arról, hogy a magam részéről kimondottan utálom, ha így szólnak hozzám. Nehogy már ne tudják megjegyezni a nevem mondjuk a bölcsiben! Az sztk-ban pedig, amikor rendszerint ott van előttük a gyerekem papírja, és csak egy pillantást kellene vetniük az „anyja neve” mellett szereplő két szóból az egyikre, ezt képtelenek megtenni, ehelyett meglehetősen ledorongoló, óvodásnak járó hangsúllyal rám szólnak: „anyuka…”, na és ezután egész biztosan valami szidás következik, mint például, „hogy képzeli, hogy nincs itt a gyerek TB-kártyája?”, vagy „most minek van megijedve, csak egy orvosi vizsgálatot végzünk?”, vagy „nem érti, hogy a doktor a műtőben van, ezért kell öt órát várni itt a negyven fokban a gyerekkel?”. Mindez az idiótáknak, tökhülyéknek, gyengeelméjűeknek járó hangsúllyal. Mert persze, egyébként éppenséggel nálam lehetne a gyerek TB-kártyája, jogos kérdés, de miután tizennyolc elmúltam, szerintem vehetnének felnőttszámba, és talán nem kellene így rámripakodni. Ne nézzenek már teljesen hülyének! Főleg, hogy először azt gondoltam, talán valamiféle társadalmi megbecsülésnek örvendhet az, hogy gyermekem van. Nem mintha erre volna igényem, de azt hittem, ez inkább pozitívum, és legkevésbé sem azt jelenti, hogy értelmi képességeim teljesen megszűntek. Erre pedig az derül ki, hogy még ostobábbnak néznek, mint előtte. Ne már!
Még szerencse, hogy Nemlajosnak más tapasztalata van a megszólítással kapcsolatban:
Amikor az első kisfiam megszületett, még magam sem tudtam, hányadán is állok az érzelmeimmel. Féltem az előttem álló úttól, picit sajnáltam a régit, épp ezért – kihasználva, hogy az éjszaka közepén érkezett a baba – még megtoldottam egy picit, és hagytam, hogy reggelig a csecsemősök őrizgessék újszülött gyermekemet, én pedig próbáltam még egy utolsót pihenni. Persze nem ment.
Reggel hatkor benyitott egy csecsemős, rám nézett, és megkérdezte: „Anya, hozhatom a gyereket?”
Ekkor nyílt meg előttem az új életem, ami által teljesen új szerepkörben, új erőforrásokat fedezhettem fel magamban. Nem adnám semmiért!
Imádtam, mikor esténként a csecsemősök így szólítottak a fürdetéskor, imádom azóta is, bárki is mondja – persze a legjobb a fiúk szájából hallanom!
Tudom, hogy csak egy személytelen főnév, amivel kikerülik a megkülönböztethetetlenséget, hogy ez a legalapvetőbb közös jelzőnk a többi szült nővel, de nekem akkor is egy elismerés, bók, kitüntetés, hogy így szólítanak: Anya.
Csinimama élményei viszont inkább az enyémekhez hasonlítanak, úgy tűnik:
Mit is jelent, amikor azt halljuk: Anyuka!
Nekem az jut eszembe, hogy baj van.
Vagy a gyerekorvos asszisztense, vagy a gyerekorvos, de lehet, hogy a körzetes óvodában akarnak belém kötni.
Olyan ez, mint amikor a kocsmában egy fene nagy tarkójú ember azt mondja: hé te!
Tudod, hogy azért mondja, mert megteheti. Nem kell emberszámba venniük, mert hatalmuk van feletted, sőt a gyermeked sorsa felett.
Csicskáznak bizony.
Általában még egy fura hanglejtéssel is párosul, amivel nyomatákosítják: Helyedre!
Amikor anyukának szólítanak, bármi jöhet. Lehet, hogy csak egy enyhe tarkóncsapás-szerű sértés, de lehet, hogy konkrét minősítést is kapsz.
A szellemi képességeidet biztosan egy csiga szintjével azonosítják, majd anyai mivoltodat sem fogják fényezni.
Ha szerencséd van, megúszod egy anyukával, de lehet, hogy elszabadul a pokol és egy hétig hevered a lelki verésed nyomát.
Amikor eszedbe jut, frappánsan válaszolsz magadban: NEM VAGYOK AZ ANYÁD!!!!!!!!!!!
Elhatározod, hogy legközelebb elsütöd, de amikor a helyzet megismétlődik, ismét ráébredsz kiszolgáltatottságodra.
És hagyod.
Mindig hagyod, pedig utálod.
Mindenki utálja.
Mikor szól már nekik valaki?????!!!!
Ne anyukázz, te szemét!!!!!
(Csinimama a caféblog sztárbloggere, szuper paleo-receptjeit itt olvashatjátok)
