Barbi kétségbeesett soraiban panaszolta el nekünk, hogy férje nagy valószínűséggel félrelépett. Ti mikor kezdenétek gyanakodni?
Végső elkeseredésemben írok nektek. Mert nincs blogom, és nem is akarok nyitni egyet, de muszáj valakinek beszélnem arról, ami most körülöttem zajlik.
Annyira sablonos, annyira mindennapi, és annyira utálom, hogy ez most velem történik.
Megcsal a férjem.
Ő nem tudja, hogy tudok róla, még én sem tudom, hogy mit tudok, de fogalmam sincs, hogy kellene reagálnom ebben a helyzetben.
Két héttel ezelőtt történt. Hazudok, sokkal hamarabb kezdődött. Először csak azt vettem észre, hogy végre már nem mindig indokolatlanul rosszkedvű. Aztán hogy lassan már kínosan ügyel a megjelenésére, hirtelen fontos lett, hogy az ingjei makulátlanul gyűrődésmentesek legyenek, hogy ne borostásan induljon el reggel dolgozni.
Ekkor még nem fogtam gyanút. A házasságunk az utóbbi időben nem volt éppen túl jó, de én azt hittem, azon kívül, hogy most kicsit takarékra kapcsoltunk, nincs velünk semmi baj.
Aztán két héttel ezelőtt, amikor a férjem – én úgy tudtam, kötelező – csapatépítő tréningen vett részt egy főváros közeli városban, megláttam az egyik közvetlen munkatársát a családjával egy szupermarketben.
Először fel sem tűnt, mit látok, de pár másodperc múlva bevillant, mennyire szerettem volna, ha a férjem is itthon marad, mert azon a hétvégén volt a születésnapom, és szerettem volna vele ünnepelni. Még arra is lett volna lehetőségünk, hogy kettesben elmenjünk valahová, mert anyám felajánlotta, vigyáz a kislányunkra.
De a férjem hajthatatlan volt, azt mondta, hogy ezek a tréningek mindenkire nézve kötelező jellegűek, ha nem menne, számolhatna a kirúgással is. Bár már akkor sem értettem, hogy egy többgyermekes anya pl. hogy tudja ezt megoldani? Szerintem erre kötelezni nem lehet senkit, de aztán hittem a férjemnek.
És most hirtelen mégis van valaki, akinek nem volt kötelező elmennie!
Ez volt az első jel, és én elhatároztam, hogy figyelni fogok.
Ezért amikor hazajött a férjem, nem szembesítettem a tényekkel, de később ügyes kérdésekkel az említett kolléga irányába tereltem a szót. Úgy láttam, kicsit zavarba jött, aztán azt válaszolta, hogy ennek a kollégájának felmentést adott a főnök, mert kificamodott a bokája, és pihentetnie kellett.
Mondanom sem kell, hogy a boltban, a kosarat tolva egyáltalán nem tűnt lábadozó sérültnek! Én persze nem szóltam semmit, de figyeltem.
Ekkor tűntek fel a már említett dolgok, hogy a megszokotthoz képest piperkőcebb, igényesebb lett. Aztán észrevettem, hogy egyre többször kap smseket, szégyellem, de próbáltam is a telefonjában megnézni, de mindig ki volt törölve. Ha rákérdeztem, azt válaszolta, hogy a munkatársa írt. Este tízkor!
Aztán pár napja, mikor egy ügyfélhez mentem épp az irodánkból, egy forgalmas étterem teraszán megláttam egy nővel.
Ő nem vett észre, mert nem az autókat figyelte, én meg nem tudtam hosszasan memorizálni, amit láttam, mert vitt a forgalom, de egészen biztosan ő volt, és a nőt, aki vele volt, még soha életemben nem láttam! A férjem még csak nem is azon a környéken dolgozik, és a munkájához nem tartozik hozzá a munkaebéd, vagy külső helyszíneken folytatott megbeszélés.
Nem történt semmi konkrét, kissé összehajolva beszélgettek, de bennem egy pillanat alatt megvilágosodott minden! Mint amikor az utolsó kocka is a helyére kerül a kirakóban, tudtam, hogy a férjemnek van valakije!
Fogalmam sincs, mit tegyek, soha el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyen helyzetbe keveredek! Azóta, mikor nem látja a gyerekem, csak bőgök. A munkahelyemen alig tudom tartani magam, a kislányomnak pedig nem tudok mit mondani, hogy miért vagyok szomorú.
A férjem az egészből semmit nem vesz észre, éli világát, mint eddig. Én pedig nem tudom, mit tehetnék, vagy hogy meddig tudom tartani magam…
