A mi házunk: kertes vagy társas legyen?
Gyerekkoromban mindig úgy képzeltem el, hogy valami nagyon vidéken lesz egy házunk, hatalmas udvarral, talán egy kis kerttel is, a ház előtt földúttal, ahol a gyerekek fetrengenek majd a porban, minden kóbor állatot hazahordunk, és persze mindegyiket meg is tartjuk.
Háztól vesszük majd a tejet, zöldséget, gyümölcsöt, gyűjtjük a kavicsokat, terméseket, és nagyon-nagyon sokat fogunk mindenfélét kreatívkodni a gyerekekkel, és természetesen soha nem lesz emiatt a házban zavaró rendetlenség…
Esténként kifekszünk majd egy pokrócra csillagokat bámulni, vagy a közeli városból idefénylő tűzijátékot, hajnalban csigákat szedünk, térdig érő fűben rohangálunk a mezőn, és egyáltalán, harapjuk a csendet és a jó levegőt.
Emlékszem, nagyon csalódott voltam, mikor rájöttem, nem tehetjük meg, hogy a közös életünk első állomásánál ne lakásban gondolkodjunk. Sosem akartam pesti lány lenni, a gyerekeimet pedig előre sajnáltam, hogy nem vidéken nőnek majd fel.
Szerencsémre a kollégiumi és albérleti évek megfelelő edzést biztosítottak nekem a társasházi élethez, így, ha nem is tökéletesen elégedetten, de rutinosan költöztünk be a friss, ropogós lakóparki lakásunkba.
És talán az volt az én szerencsém, hogy tényleg olyan lett a házunk, mintha egy jó kis kollégiumi közösség együtt lépett volna a felnőtté válás újabb szakaszába. Nem vagyunk mindannyian puszipajtások, meghatározhatatlan időnként fújunk valakire, kipletykálunk másokat, de rendszeresen összejövünk egymás teraszán meginni valamit, átkopogunk, ha elfogyott a tojás, gondolunk a szomszédainkra, ha kisült a pogácsa, segítséget kérünk, ha kell valami a távolabbi boltból. Figyelünk egymásra, amennyire csak tudunk.
És ahogy egyre több gyerek lett körülöttem, úgy ébredtem rá, hogy mennyire elkényeztetett a sors, hogy ezt a döntést is kivette a kezemből, és helyettem hozta meg!
Ha belegondolok, hogy egy kertes házban nagy valószínűséggel egész álló nap egymagam lettem volna egy csecsemővel, és az interneten kívül senkihez nem tudtam volna szólni… hát elképzelni sem tudom, mi lett volna a vége! Ha az egyetlen kikapcsolódásom az lett volna, hogy babakocsiban (vagy hordozóban magamra kötve, ez most lényegtelen) megsétáltatom a sarki boltig a gyerekemet, majd hazamegyünk, hogy aztán én legyek neki az egyetlen társasága a nap folyamán, hát nem is tudom, mikor kaptam volna kedvet egy újabb babához!
A hideg téli napokba már bele sem gondolok, a hósöpréssel, meg egyáltalán, az elszántsággal, hogy kettesben kimenjünk az embert próbáló hidegbe, hogy azután a korai alkonyatban hazabotorkáljunk az üres házba, ahol órákon keresztül várhatok a hazatérő férjre, miközben a kinti sötétből gyanús zajok szűrődnek be…
Tudom, hogy vidéken is vannak jó közösségek, de hosszú idő, míg egy új beköltözőt elfogadnak, és bizony egyre inkább úgy alakul, hogy a gyermeket vállaló párok inkább a városok új társasházaiba költöznek (pontosan a minket is irányító okok miatt), így a falvak utcáin csapatokban bandázó kismamák és kisgyerekek képe egyre inkább kikopik a köztudatból.
Még véletlenül sem akarom a vidéki életet leszólni, amint lehetőségünk lesz rá, csöppet sem gondolkozunk, hanem költözünk azonnal, de abban az időszakban, amikor az első fiammal, majd később a két kicsivel szoktattam magam az anyasághoz, nagyon jól jött a sok fiatal szomszéd, akikkel közel azonos élethelyzetben találtunk egymásra.
Tartottuk egymásban a lelket, mikor csüggedni kezdtük, láttuk egymás példáján, mi az, ami buktatóként előttünk áll, és próbáltunk felkészülni rá, de a legjobb, hogy láttuk, közvetlen közelről, hogy más is hibázik, más gyereke sem bezzeg-gyerek, a másik anya sem mintaanya.
És ez nekem nagyon-nagyon sokat segített! Hányszor volt, hogy a férjem kezébe nyomtam a gyereket, és átmentem a szomszédba a sorstársnőmmel elfelezni egy citromos sört!
Hányszor toltuk el a gyerekeinket lélekerősítésként a túratávra lévő kertészeti nagyáruházba, hogy azután hazafelé sakkozzunk a sok megvásárolt cserepes növénnyel!
Hányszor vigyáztunk egymás gyerekeire a ház melletti játszótéren, ha azt láttuk, hogy a másikunk most nagyon kidőlt!
És hányszor biztattuk egymást, hogy de, bizony, neki kell indulni ennek a sétának, ki kell mozdulni a négy fal közül, akkor is, ha fúj, ha esik, ha méteres a hó, ha a legjobb volna csak otthon ülni a romok tetején!
Tudom, a mi házunk nem mindennapi ház. Csak az a hat család, akikkel szorosabban összejárunk, nem egészen 5 év alatt összehozott tizennégy gyereket. A házunkat csak úgy emlegetik a védőnők, hogy a Gyerekgyár, össze sem tudnám számolni, hány gyerek született, és hány állapotos van épp a házban. És még azt sem mondhatom, hogy ezért a közösségért a vidéki környezetet kellett feláldoznom, hiszen két percre lakunk a Dunától, ahová itt már csak egy földút vezet, aminek porában minden nap megfürdenek a gyerekeim…
S bár a csillagok egy részét soha nem látjuk, de én tényleg nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy az anyává válás kezdeti lépéseinél pont ezt a helyszínt választotta nekem!