Játszótéri halálugrás

Már megint a játszótér!

Van úgy, hogy egy anyának értékes és hasznos segítőtársa akad  apuka, vagy a lelkes nagymama személyében, aki mentesíti őt egy-két órára, és leviszi a gyereket a játszótérre. Épp csak annyi időre, míg a wc-t kitakarítod anélkül, hogy a legkisebb eliszkoljon a wc-kefével, és valahol a szobában falfestőset játsszon vele, vagy leolvasztod a hűtőt koponyatörés veszélye nélkül, vagy igen szélsőséges és ritka esetben beülsz a kádba egy pohár bor társaságában. Ez utóbbi esetben két percen belül hazatér az egész kompánia, kezelhetetlen hiszti és/vagy ürítési ingert által okozott problémák ürügyén.

Ha valahogy mégis olyan szerencsében van részed, hogy sikerül a juttassuk el a gyereket a játszótérre projektet megvalósítani, akkor kezdődik csak az izgalom! Vajon milyen új kaszkadőrmutatvánnyal bővül a gyermek repertoárja? Mert ugye többnyire sem a nagymama, sem az apuka nincs tökéletesen tisztába a gyermek képességeivel és a hétköznapi szabályokkal, és esetleg olyan dolgot enged meg a gyereknek, amit anyuka soha nem tenne (a másik véglet, aki két-három évvel visszaveti a gyereket a fejlődésben, és a homokban lapátoláson kívül minden mást megtilt).

Sokszor sokfélét láttam már, de amiben legutóbb volt részem, attól kiment az erő a lábaimból.

Egy teljesen átlagos, majd’ 3 éves kislány apukájával érkezett ki a játszótérre, és – ahogy az már lányos apukákkal lenni szokott – pillanatokon belül átvette a hatalmat a felnőttől a kislány. Mire hármat pislogtam, addigra a kislány a magas mászóka tetejéről vetette magát az (egyébként magas) apja karjaiba.

Nem szokásom beleszólni mások életébe, így én is csak konstatáltam, hogy mit láttam, magamban nyugtáztam, hogy ez mennyire veszélyes, és hogy én ezt nem engedném, és még a kis ördög a fejemben megkérdezte, hogy vajon anyuka tud-e erről az artistamutatványról.

Azután pár nappal később ugyanez a kislány a nagymamával érkezett a játszótérre. A kislány a “kötelező elemek” után egyedi mutatványként fogta magát, és bevezette nagymamát is a mászókáról vetődés tudományába.
Szegény nagymama először nem tudta a helyzetet lereagálni (hiszen ő ugyanúgy nem volt tisztában a gyerek képességeivel és a szabályokkal), és pár ugrás erejéig partnerként viselkedett, azután a kislány kitalálta: és akkor most ne kapj el!

És már ugrott is!…

A nagymama hihetetlen reflexein múlott, hogy nem történt nagyobb baj, és sikerült elkapnia reptében a kislányt – annak minden igyekezete ellenére.
Mondanom sem kell, a kislány újra próbálkozott még néhányszor, direkt cselezgetve a nagymamát, de végül a nagyi rövidre zárta a dolgot, egyáltalán nem engedte fel a mászókára aznap az unokáját.

Bevallom, engem kivert a víz. Soha eszembe nem jutott, hogy egy gyerek képes levetni magát több mint két méter magasságból, úgyhogy ezt a dolgot azonnal fel is vettem a paralistámra.

És fogalmam sincs, az ilyen, és ehhez hasonló helyzeteket hogyan lehetne megelőzni. Például azt, hogy a magabiztos apukák ne artistaképzőként tekintsenek a játszótérre, és próbálják meg logikusan, hosszútávú következményekkel együtt végiggondolni az apanapi hancúrt, és hogy a bizonytalanabb nagymamák se rokkanjanak bele egy-egy unokával töltött délutánba.

Na és persze a gyerek is maradjon életben!