Egyszer, amikor arról beszéltünk, ki miért jó anya, ígértem, hogy lesz egy olyan poszt is, ami arról szól, hogy kinek miért szép a teste, ő maga pedig mitől vonzó. Szerintem ez a nap ideális arra, hogy egy kicsit megvizsgáljuk magunkat ebből a szempontból is. A ruhapróbás írás kapcsán ráadásul érkezett is egy komment, amely azt sugallta, előfordul, hogy a nők a korral egyre jobban vállalják magukat, hatvan körül pedig már tényleg békében vannak a testükkel és a külsejükkel. És persze jön a sóhaj, hogy milyen jó lenne hamarabb.
Hogy tényleg így van-e, nem tudom, de mostanában hallottam egy erre rímelő történetet, és úgy gondoltam, mindenképpen szeretném megírni, hátha tetszik nektek is, hátha megmozgat bennetek valamit. Egy hatvan körüli nőről szól, nagyon kedves ismerősöm. A napokban találkoztam vele, szokás szerint mindenféléről beszéltünk, ő ilyen világmegváltós csaj (néha én is), szóval az élet, a világ meg minden terítékre került. Majd, hogy valami izgalmas is legyen, egy férfiről kezdett mesélni. Egy kedves ismerőséről, vagy inkább barátjáról, akit én csak egyszer láttam életemben, de akkor meglehetősen vállalhatónak tűnt. Na jó, magyarul: jól nézett ki. A negyvenes éveiben jár. Nőismerősöm azon lamentált, mi lenne, ha barátok helyett szeretőkként folytatnák. Hogy az jót tenne-e a kapcsolatuknak. Végül arra jutott, talán nem, mert a szex valószínűleg aláásná a barátságot, így úgy döntött, minden marad a régiben.
Elképesztően felnéztem rá ezek után. Hatvan évesen sima ügynek tekinti, hogy összejöhet egy negyvenes pasival, és egyáltalán nem bizonytalankodik azon, hogy megfelelő-e a külseje, nem túl öreg-e esetleg, és nem lehetséges-e, hogy a negyvenes férfinek a húszas fruskák jönnek be, nem pedig a hatvanasok. Úgy éreztem, bárcsak ilyen lennék ennyi idős koromban, ilyen vagány és félelem nélküli. Aztán arra kellett jutnom, bárcsak ilyen lennék harmincason. Mert most sem vagyok ilyen. Most is irigylem néha a fruskákat, a feszes bőrüket meg hasukat, és arra gondolok néha, hogy na persze, így könnyű… Ez a nő pedig rávilágított, anélkül, hogy külön beszéltünk volna erről, hogy ez így, ebben a formában – marhaság. És lehet másképp is.
Szóval, ha hajlandóak vagytok ismét belépni a nagyon félelmetes képzeletbeli körbe, ahol mindenki mond magáról egy-két pozitívumot, tegyétek meg! Például mindenki találhatna legalább egy (és legfeljebb bármennyi) részletet a testén, amelyet szépnek gondol, és mondhatna még valamit arról, hogy miért vonzó a férfiak számára. (Valami biztos van!) Mert önostorozni könnyű, tudom, hogy az megy – tegye fel a kezét, aki nem tud most azonnal öt szépséghibát felsorolni magán -, de együtt érezni magunkkal, és meglátni magunkban a szépet, sokkal nehezebb.
Egyébként pedig látjátok, szívatom magam ezekkel a posztokkal, mert mindig én kezdem. De nem baj, vállalom a kihívást, figyeljetek!
Mi szép a testemben? … Izé. Hát, egyesek azt szokták mondani, hogy a seggem (így mondják szó szerint), de én nem nézegetem annyira a hátsómat. Ha most meggyőződésből kellene egyik testrészemet említenem vagy bármit… akkor elbizonytalanodnék. Na jó, eszembe jutott valami: talán a kulcscsontom. Mostanában egész jó viszonyba kerültem a kulcscsontommal. Mondjuk ebben a pillanatban megnéztem a tükörben, ez rontott a képen, de már nem változtatok. Terkának szép a kulcscsontja. (Durva lett volna, ha fülcimpát mondok, nem?)
Hogy miért vagyok vonzó? Hát, őszintén, fogalmam sincs. Néha előfordul pedig, hogy annak érzem magam, vagyis látom, hogy más vonzónak tart. Lehet, hogy a seggem, ugye, de ebben nem hiszek. Az is igaz, hogy ma egy hajléktalan elindult felém, és nagy, nem kicsit boritta hangon azt kiabálta felém, “jaj, gyönyörű vagy, szépségem”, de ezt nem vettem egyértelmű megerősítésnek. De ha egy komolyabb indokot kellene előhoznom, talán azt mondanám, néhányan meglátják a mélyben rejlő zabolátlanságot, őrületet, vagy valami ilyesmit. És vagy világgá futnak tőle, vagy bejön nekik.
Na most… Terka szinte meztelen. Mondtok ti is valamit?
(Ja, és fenti képen persze nem Terka látható)
Hát, nem vagyunk egyformák. Szerencsére. Kívánom, hogy az egyedül maradás rettenete mindig messziről elkerüljön!
Szerintem ha hatvanévesen magadra maradsz, az igen távol áll az integritástól és az életörömtől, legyen bármi is a látszat. Senkinek sem kívánom kipróbálni.
15-20 évvel fiatalabb szexpartnert találni meg nem olyan nagy történet, ugyanis tök mindegy, hány éves vagy és hogyan nézel ki, egészen biztosan akad olyan, aki (ELNÉZÉST!) szívesen meg…. Persze nem a hátsókertben találsz rá, ehhez ki kell mozdulni, vagy az internet korában még az se kell, amúgy ennyi.
Kedves Terka! Ez egy nagyon jó gondolat. Úgy értem, tényleg bölcs elgondolásnak tartom. Nekem azonban szent meggyőződésem, hogy az embernek egy, azaz egy darab igaz szerelme van, aki egészen és szó szerint a másik fele. Olyan, mint az illető, csak a másik nembe bújva. Emiatt egy csomó dologban egyeznek, mint például világnézet, ízlés, véleményalkotás, gondolkodásmód. És egy csomó másik dologban pedig éppen a nembeli különbségek miatt kiegészítik egymást, leginkább amiatt, hogy a nő intuitívabb, emocionálisabb, a pasi meg racionálisabb. Ez természetesen egy hatalmas nagy általánosítás, de nagyon nagy általánosságban tényleg így van. (Mi például most vettünk egy házat, és én mint nő választottam ki a csempéket, a falak színeit, a padlószőnyegeket. A férjem meg odafigyelt olyasmire, ami nekem eszembe sem jutott volna, mondjuk hogy próbáljuk ki a bojlert, a fűtést, mielőtt beköltözünk, vagy hogy hogyan oldjuk meg, hogy ne kelljen az elavult főnyomócső miatt feltúrni a nappalit. És így együtt, a kettőnk természetadta különbözőségéből áll össze az egész, a szép, a minden szempontból jó.)
Szóval én tántoríthatatlanul ebben hiszek, igenis mindenkinek van egy másik fele, akivel tökéletesen összepasszol. Ami nem azt jelenti, hogy sosincs konfliktus és egy rózsaszínű felhőben élünk, hanem azt, hogy mindent meg tudunk beszélni egymással és a konfliktusok nem egymás nemelfogadásából származnak, hanem fáradtságból, hétköznapi stresszből, félreértésekből, ilyesmikből. És mindig, minden szempontból rendeződnek, nincsenek tüskék, ki nem mondott régi sérelmek. Megértjük, elfogadjuk és nagyon mélyen szeretjük a másikat hajszálpontosan olyannak, amilyen és másmilyen nem is kéne. És visszafelé pedig ugyanezt kapjuk.
Ennél már csak egyetlen jobb dolog van a világon: amikor gyereke van az embernek, de ez már egy másik történet. 🙂
Igenis ragaszkodom hozzá, hogy van ilyen. Olyan szerelem, ami nem hogy nem halványul az idővel, hanem éppen hogy egyre és egyre erősebb lesz. Olyan szerelem, amibe nem beleesünk, hanem amihez felemelkedünk (szintén Osho gondolata: azt mondjuk, szerelembe esünk, pedig a szerelemhez felemelkedni lehet csak. Mármint a valódihoz, nem ahhoz, amivel össze szokás keverni.) Olyan szerelem, ami nem elvakít, hanem éppen amely során kezdünk csak látni igazán.
És nem valamiféle eszement szekta keretében hiszem ezt, hanem tapasztalatból. És nem csak saját tapasztalatból, hanem sok más szerencsés pár tapasztalatából is.
Úgyhogy ne keverjük össze a szerelmet semmi olyasmivel, ami nem az, például a barátságból lett szexszel, vagy a társfüggőséggel, vagy a jobb a semminél alapon száz éve meglévő kapcsolatokkal, legkevésbé a kamaszkori halhatatlan belezúgásokkal, a fanatikus rajongásokkal és így tovább.
És mindezek alapján vallom, hogy aki egyedül van, az vagy nem találta meg, vagy már elveszítette az igaz szerelmét. Ha még nem találta meg, akkor érthető, ha vágyik rá és keresi. Ha már elvesztette, akkor én a helyében biztosan nem akarnék mással lenni, mert tudnám, hogy az olyasmi lenne, mint mondjuk egy Bentley tartós használata után belekényszerülni a Trabiba. Persze a Trabi is elvisz á pontból bébe, de az sosem lesz olyan, mindig az lesz az ember szívében, hogy bezzeg a Bentley. És akkor már inkább gyalog megyek. 🙂 Ez persze rossz hasonlat, a fogyasztói társadalom mértéktelenségére épít, de most ennyire futotta tőlem.
És hát millió olyan van, hogy az ember nem az igaz szerelmével van együtt. Ebben az esetben tudom elképzelni azokat a lehetőségeket, amiket felsoroltál.
Lárifári is igen furcsa nekem, hogy azon gondolkodik, hogyan fog pasizni, ha mégsem maradnának együtt a férjével. Hát, izé… Ő tudja, ő érzi… Nekem erről nem az integritás és az életöröm jut az eszembe, hanem az, hogy itt valami nem kerek.
Na, ennyi volt a mai észosztás, ahhoz képest, hogy már elbúcsúztam a blogtól. 🙂
Sokat gondolkoztam a válaszon. Tudod, nekem ez az életem szerelme olyan, mint a fehér ló meg a herceg. Hogy akkor eljött már, és végre kész van minden, vagy még mindig várok? De alapvetően azt hiszem, én már másképp látom a dolgokat. (Egy hatvan éves nő esetében egyébként több tippem is lenne: eljött az “élete szerelme”, és meghalt. Eljött, együtt éltek, majd szétváltak. Eljött, és elhagyta. Majd jött egy másik, és vele is együtt voltak. Így gondolnám.) Lényeg a lényeg, ez a nagy bölcsessség fogalmazódott meg bennem: nem lehetünk olyan nagyképűek és elbizakodottak az élettel szemben, hogy biztosan tudjuk, több szerelmet már nem hoz. És nem lehetünk olyan kishitűek sem, hogy azt higgyük, nem hoz többet. És mindegyikkel egy lehetőséget ad a szeretésre, ahogy az eddigiekkel is adott. Hogy hogyan élünk vele, az persze nagyon sok mindentől függ. Helyzettől, döntéstől stb. De én kb. ezt gondolom az élet szerelmeiről.
Azt remélem, 60 évesen is jól fogjuk érezni magunkat együtt a férjemmel. Nagyokat utazunk majd. Eljutunk olyan helyekre, ahová most nincs pénzünk és a babavárás-kisgyerekes időszakban sok kilátásunk sincs odamenni. (Igen, ha megnövök, német nyugdíjas szeretnék lenni 🙂 ) Lesz egy kényelmes otthonunk a természethez közel, ahová a gyerekeinknek jó lesz hazajönni. Én szakmailag kiteljesedem majd – még jobban 🙂 – és ő is megtalálja végre az örömöt a munkájában és nem kizárólag a családfenntartás motiválja majd a reggeli borotválkozást… Lesz mondanivalónk egymás számára és jókat szexelünk majd.
DE ha mégsem így alakulna valami miatt, valamelyikünk megbolondul, vagy csak hagyjuk magunkat elsodródni egymás mellől, esetleg olyan konfliktusok alakulnak ki köztünk, amiket képtelenek vagyunk/leszünk megoldani, nos akkor szeretnék a posztban hasonló dilemmákkal küzdeni, azaz hogy elcsábítsak-e egy nálam 15-20 évvel fiatalabb férfit. Jó lenne így bízni magamban, a női vonzerőmben. Szerintem ez a dilemma valamelyest feltételezi, hogy az illető elfogadja az életét, békében él saját magával, a világgal. Nekem nem a hiány vagy a várakozás az igazira jut eszembe, inkább az integritás és az életöröm.
Na igen, ez egy komoly lecke! Nem mintha nekem nem lenne még hova fejlődnöm.
Egyébként én is fel tudnék sorolni legalább ötven dolgot, amit nem szeretek a külsőmön, csak nem foglalkozom ezekkel, mert nem tartom túl lényeges dolgoknak. (De középiskolás koromban például az is gondot okozott, hogy elmenjek egy telezsúfolt buszmegálló előtt, mert azt gondoltam, hogy mindenki engem néz és mindannyian elszörnyednek, hogy honnan került ide hirtelen a világ legrondább csaja.)
Mások véleményére pedig tényleg azért nem érdemes hallgatni, mert mindenki a saját szűrőjén át nézi a világot. Aki mindent rondának lát, annak nem a környezetével van a probléma. A vélemények sokkal inkább tükrözik a megalkotójukat, mint akire vonatkoznak.
Én nagyon el vagyok keseredve azon, hogy mennyire felszínes világban élünk és mennyire a külső körül forog minden. Nemrég olvastam, hogy az új trend szerint már a szülőszobára is tip-top mennek a kismamák. A szülés előtt szoliznak, szőrtelenítenek, hajat festetnek vagy épp póthajat tetetnek fel, műkörmöztetnek, műszempilláztatnak és természetesen viszik a kórházba a sminkkészletet és a körömlakkot is – mindezt azért, hogy a szülésről készült fotókon, amiket feltöltenek a közösségi oldalakra, jól nézzenek ki. Itt azért valami nagyon nincs a helyén.
Milyen más oka lehetne az egyedülállóságnak??
Te el tudod képzelni, hogy megtalálod életed szerelmét és azt mondod: örülök neked édes, de inkább szingli akarok maradni, pá? Mert én nem. Nem ismerem ezt a hölgyet és sejtettem, hogy kár belemenni, de tapasztalatom szerint az egyedülálló korosodó nők gyakran leplezik lazasággal, belevalósággal, ‘hú de jól megvagyok pasik nélkül’ felkiáltással a magányukat. Mindenki szerelemre vágyik, minden élő ember. Aki mást mond vagy mutat, az csak a látszat, vagy valami komolyabb lelki zűr, de attól a vágy még ott van.
A hölgy esetében (is) a klasszikus eset, hogy a szex aláássa a barátságot, szerintem pont ezt mutatja. A szerelemben a szex és a a barátság is benne van, meg még sok más is. Ő mindkettőre vágyik, ami tök normális, ezért gondolom, amit írtam.
(Nekem is van egy barátnőm, aki nagyon hasonlít a tiédre. Évekig hallgattam, hogy ő milyen jól megvan egyedül, nincs szüksége senkire, élvezi a futó szexet. Közben mindig beteg volt, a végére elég komoly baja lett, nem sokon múlott, hogy egyáltalán megmaradt. Aztán a háziorvosi rendelőben összeakadt egy régi ismerőssel, ő is kínlódott a magánnyal és a betegségével. Megvolt a közös pont, összejöttek, mára már házasok is és az én egykori überszingli barátnőm csüng a pasiján és halál boldog attól, hogy ez az ember “vezeti”, helyreteszi, támogatja, ápolgatja és viszont. Mióta együtt vannak, mindkettejük betegsége döbbenetesen javul.)
Úgy látom, nem értettetek meg: egy dolog szép bennem: én. Érted? Erről zengtem idáig. Mindenki attól szép, hogy olyan, amilyen. A lényemtől vagyok szép, attól, aminek érzem magam, ahogyan érzem magam, attól, hogy szeretem a világot és az életet.
Általánosságban a pasik véleménye már nem nagyon érdekel (de azért egy kicsit igen:)). Egyszer volt egy pasim, aki azt mondta, nem érti, hogy lehet, hogy valakinek nem tetszem. Erre elmagyaráztam neki, hogy nagyon is sok olyan pasi van, akinek egyáltalán nem tetszem. Tudom, hogy sokan tartanak jó csajnak, de amióta férjnél vagyok, valahogy nemcsak engem nem érdekel a többi pasi, hanem őket sem én.
Nem értem ám, hogy miért ez a két opció létezik egy egyedülálló hatvanas nő számára: hogy vagy elvesztette élete szerelmét vagy még nem találta meg? Most tényleg, nem lehet ezer más oka az egyedülállóságának? És hát, hagy’ védjem egy kicsit, bár sem védelemre, sem sajnálatra nem szorul: nem hogy üresség nincs benne, inkább túlcsordul az élettől és az érzelmektől.Problémái vannak, ez tény, de nem félelem árad belőle, űr vagy ilyesmi, hanem szabadság. Szóval nem kell ám sajnálni egy kicsit sem. És szerintem alapvetően szeret egyedül lenni, és szereti az életét.
Oshonak valószínűleg igaza van. Egyébként a legtöbb spirituális tanító ezt mondja. Amikor Jézus arról beszél, hogy mindenkivel szemben lehet a szeretet választani, valószínűleg ugyanerre gondol.
Én, a magam részéről azért foglalkozom ezzel a témával (csak hogy ne nyilatkozzak mások nevében), mert az önelfogadás számomra sokszor probléma. (Egyébként mi nyugaton tényleg sokkal többet bénázunk ezen, mint kellene, főleg, mert nem látjuk be, hogy a másikat csak akkor tudjuk elfogadni, ha magunkkal is ugyanezt megtettük. Így görcsösen igyekszünk szeretni a másikat, míg magunkat utáljuk.) Az, hogy te magaddal tök rendben vagy és elfogadod magad, szuper, kevés dolog kellhet még. Talán csak egyvalami: elfogadni azt, hogy mások éppen ott tartanak az útjukon, ahol tartanak.
És akkor most mondasz azért 1-2 dolgot magadról, ami szép? 🙂
És szerinted a pasik mit szeretnek rajtad?
😛
sebaj, én örültem, hogy válasz jött a kommentemre 😉
Még valami: én egy kicsit sajnálom azt a hatvanas nőt, amiért ennyi idősen egyedül van és szeretőn gondolkodik. Könnyen lehet, hogy tévedek, de nekem ebből az jön le, hogy nem azért van egyedül, mert elvesztette élete szerelmét, hanem mert még meg sem találta. Ennél tátongóbb űrt el sem tudok képzelni az ő korában!
Az pedig, hogy elképzelhetőnek talál egy szexuális viszonyt egy jóval fiatalabb pasival, könnyen lehet, hogy egyszerűen csak azért van, mert érzi a pasin, hogy vonzódik hozzá. Ebben nincs semmi különös, kinek ez jön be, kinek az. Némi rutinnal pedig nem nehéz észrevenni, ha bejön az ember lánya valakinek.
Tini fruskákat irigyelni pedig egyszerűen marhaság. Talán hülyén hangzik, de minden életkornak megvan a maga szépsége. Ha ezt sztereotípiának gondoljátok, akkor nézzétek meg a dolgot a másik oldalról. Nekem például már egyáltalán nem jönnek be a tini srácok, egyszerűen sokkal vonzóbbnak tartom a picit érettebb pasikat. Bomlok a szarkalábakért, a halvány sebhelyekért, az élettapasztaltabb pasik szeméből áradó bölcsességért. Ha a férjem azon parázna, hogy már nem néz ki úgy, mint húszévesen, őszintén elmondanám neki, hogy az nekem nem is jönne be annyira. Láttam róla fotókat és akkor is nagyon jól nézett ki, de már nem az tetszik, hanem a mostani kinézete. Szerintem ez így normális. (Pedig van egy kis pocakja meg tokája, mégis a szememben ő a legszexibb pasi a világon, akit csak valaha láttam! 😉 )
Most látom, hogy válaszként ment, pedig nem így akartam. Nem kedvez nekem ez a rendszer 🙂
Tudom, sokat kötekedem itt, de most építő jelleggel írom: komolyan nem értem, hogy ti, nőtársaim, mit rágjátok folyton azon magatokat, hogy hogyan néztek ki! Nekem ez egyszerűen magas. Hát nincs egyéb dolgotok, ami lekössön? Nem megy el napi huszonnégy órából huszonnégy azzal, hogy vesződtök a gyerekeitekkel, belefelejtkeztek a munkátokba, együtt vagytok a férjetekkel, vezetitek a háztartást, csevegtek a barátnőitekkel, megnéztek egy filmet vagy vitatkoztok egy netes fórumon?
Én a magam részéről mindig belefelejtkezem abba, amit épp csinálok, vagy ami pillanatnyilag foglalkoztat és sosincs időm, de energiám sem azzal foglalkozni, hogy hogy nézek ki és vajon mit gondol a seggemről a szomszéd néni vagy a sarki pék. Kit érdekel?
Van egy életem, amit szeretek és amivel elégedett vagyok. Van egy férjem, aki olyannak szeret, amilyen vagyok – smink nélkül is, zsíros hajjal is, topis melegítőben is, ébredési büdös szájjal is. Sőt, továbbmegyek: ő szokta megnézni az aranyeremet és vigasztalgat, hogy nem is olyan vészes. Amikor az első szülésem után hullani kezdett a hajam, megnyugtatott, hogy kopaszon is ugyanúgy szeretni fog. Innentől kezdve hol érdekel engem, hogy mások mit gondolnak rólam?
Én meg a legritkább esetben látom saját magam. Reggel a tükörben, napközben kirakatüvegben vagy visszapillantóban esetleg, ha odahajolok. És jé, van két szemem, két fülem, orrom és szám, meg maradt végül hajam is. Van két kezem, két lábam, mellem meg seggem. Szóval minden tök oké. Ennél többet a külső szerintem nem érdemel.
Nem leszek álszent: amíg kerestem a párom, kardinális kérdés volt. Meg előtte tinikoromban is, természetesen, olyankor hirtelen minden a külsőről szól. De emlékezzünk csak vissza, milyen felhőtlen volt gyerekként, amikor eszünkbe sem jutott a külsőnkkel foglalkozni, se pozitív, se negatív értelemben. Igaz, amikor azt mondták mások, hogy jaj de kis cuki rajtad ez a ruhácska, mi értetlenül álltunk ott, hogy mi van. Viszont soha nem éreztük azt, hogy rondák vagyunk, hogy a külsőnk miatt nem szeretnek, hogy bárkinek meg kellene felelnünk, és soha nem zavart be az aktuális elfoglaltságunkba ilyen lényegtelen tényező. (Egészen kisgyerekkorról beszélek természetesen, nem arról, amikor csúfolnak, mert szemüveges vagy dagi vagy.)
Nem tudom, itt ki mennyire spirituális beállítódású, de én nagyon bírom Oshot, aki valami olyasmit mond, hogy mindenki gyönyörű! Mindenki egyedi és megismételhetetlen és a maga milyenségében szerves része az univerzumnak úgy, ahogy van! És hogy az állatvilágban senkinek nem jut eszébe nem elfogadni önmagát. Nem létezik olyan állat, amely elégedetlen lenne önnön létezésével és milyenségével. Csak mi, emberek keresünk folyton ürügyeket arra, hogy miért ne fogadjuk el egymást és magunkat. Ez annyira butaság!
Végül pedig azt hiszem, a Sült zöld paradicsom szerzője írta, hogy akárhogyan is néz ki az ember, mindig van valaki, aki a legeslegszebbnek látja a világon!
Ja, még egy gondolat a fogyókúrákról: Rácz Zsuzsa írta, hogy vannak ezek a reklámok, hogy így nézett ki bizonyos fogyiszer előtt és után. Mi lenne, ha mi meg azt hasonlítanánk össze: ilyen voltam, amikor rágörcsöltem a kilókra és ilyen vagyok, amióta magasról lesz@rom az egészet. 🙂
Na, megírtam, de elszállt.
Szóval… naggyon, naggyon sokáig egy kalap szarnak tartottam magam. Minden szempontból. A testemet is ilyennek képzeltem. Pedig voltak pasijaim. Most összejöttem egyel kb. fél éve, és egyszerűen ez nem igaz! Gyönyörű vagyok vele, olyan forrásszerű vagy virágzó vagy ilyesmi, nem szorult belém sok költészet. Pedig részenként nem tetszem magamnak, de… értitek.
Miért tetszem neki? Egyszer elmagyaráztam, mire jó a geográfia (ez a foglalkozásom). Nem tudtam, hogy ez menő… 😉
Majdnem egy napja azon gondolkozom, hogy mit írhatnék… és azon ölöm magam, hogy basszus, nem lehetek ekkora lúzer, hogy semmit sem találok. Végül sikerült: az egyik pasim egyszer a lábfejembe szeretett bele. De teljesen kész volt tőle. Nézegetem, mióta ez eszembe jutott. Nem is csúnya… talán kéne egy bokalánc is, nem?
Hogy miért vagyok vonzó… hát… nemtom. Volt már, hogy a depresszióm jött be valakinek, de nem biztos, hogy ez jó kiindulópont. Olyan sötéten tudok nézni, amire azt hiszik, titokzatos, talán azért 🙂
Sokáig elégedetlen voltam a melleimmel, de egyszer csak rájöttem: az én cicim gyönyörű! Most mit tagadjam, ha tényleg az! Cuki melleim vannak, és végre én is látom. A fenekem kicsi, azt nem szeretem, meg a lábam x, na mindegy.
A pasik meg… hát nem tudom, akkor bírnak legjobban, ha flegma vagyok. Magam sem értem. Szerintem vonzza őket, hogy néha leszarom, mit gondolnak.
Ne maradj úgy Terka 🙂 Én is írok.
Mi szép rajtam? Így terhesen a melleim természetesen, VÉGRE!!
Egyébként meg a “mások által szépnek mondott” száj, ajak, meg mondjuk…. öö…. talán a nyakam, vállam, hátam. Fura, mert szerintem tudok jól kinézni, meg vonzónak, de így külön-külön szinte mindenbe bele tudok kötni magamon.
A pasiknak meg hát azt hiszem a többé-kevésbé homokóra alkatom tetszhet(ett..). Most meg a hasam tetszik nekik – mondjuk nem erotikus értelemben valószínűleg..
Néhány hete még tartott az az évek óta erősen bennem lévő érzés, hogy én már csak néni lehetek, soha, de soha többé nem leszek már “jó nő”.
Nem belőlem jött ez az érzés, hanem a világból, jó, oké, oda meg nyilván én sugároztam ki.
De most tavasszal ledobtam néhány kilót (nem annyit, amennyit kellett volna, de mások szerint nagyon látványos az eredmény), kicsit megint elkezdtem odafigyelni magamra, reggel rögtön összekapom magam, és nem a délutáni játszóterezés előtt megyek el fogat mosni…
Szóval mostanában kicsit elégedettebb vagyok.
Hogy mi a szép bennem? A tükörképem 🙂 (sajnos a fényképeim még hazudnak, de a tükörben már visszakaptam az arcom!)
Mit csípnek bennem a pasik? Hátööö… még semmit, de ha majd megint formába lendülök, akkor a melltartós melleimet 😛