Hurrá, nyaralunk!
Sokgyerekesként – anyóséknál. Gyereknek vidéki nagyszülőzés, falu, jó levegő, horzsolások, reggeltől-estig kint az udvaron, úgyhogy a gyerekek nyaralása tényleg kipipálva.
A férjem ugyebár visszaminősül kisfiúnak, aki visszatért a szülői házba, nosztalgia (van a pasikban egyáltalán ilyen?), anyai kiszolgálás, gyermekkori kütyük, úgyhogy az ő nyaralása is kipipálva.
De itt vagyok én, a meny… Nyilván nem fizetett nyaraláson vagyok, személyzettel, tehát el nem engedem magam, de úgy sem viselkedhetek, mint aki otthon van. A „segíthetek?”, „mit segítsek?” kérdéseimet rendszeresen visszautasításban részesíti a mama.
Meg is értem, hiszen semmit sem úgy csinálok, ahogy ő. A felszerelés, berendezés sem azonos, nyilván a tevékenységek is különböznek. Engem speciel szintén zavar, ha az én anyám aktívkodik nálam, kivéve, ha éppen erre kérem (bár olyankor is többnyire megbánom).
Mosogatnék, de nem az ő rituáléja szerint, ez pedig – láthatóan – zavarja, úgyhogy nem mosogatok. Az asztalt leszedem, megterítek, de ez napi 10 perc.
Elkészíteném a reggelit, de fogalmam sincs, hogy mi és hol van a hűtőben, úgyhogy mire minden hústerméket ki- és becsomagolok, leolvad a hűtőszekrény. De azt sem várhatom el, hogy elém rakjon mindent, természetesen.
Nem a kenőkést veszem elő, nem a kenyérvágóval vágom a kiflit, nem azzal a ronggyal mosogatok, amit ő használ (egyáltalán nem mosogatok ronggyal), nem találom a tálat, másutt keresem a lábast, és még sorolhatnám.
Rendszerint az van, mint nálam, mikor más tevékenykedik: mire elmondom, hol találja, hogy csinálja, addigra pont kétszer megtalálom/megcsinálom én magam is, úgyhogy, ha lehet, inkább mellőzöm a segítségkérést.
Szóval nem csinálok semmit. De ettől meg frusztrált leszek, mert folyton azt hiszem, hogy éppen pesti nagyságos asszonyt játszom falunk. Jó hülye vagyok, mi?
A fiúk persze nem úgy, nem azt, és nem akkor esznek, ahogyan otthon szoktuk, ami egyáltalán nem baj, hiszen nyaralnak, de ha hazamegyünk, szívhatok én a régi rutinok visszaállításával.
És akkor arról még nem is beszéltem, hogy az itt megszokott mozgásmennyiséggel esélyem sincs Pesten felvenni a versenyt, úgyhogy innestől kezdve két héten át megint megy a küzdelem az esti altatáskor…
Na és persze ilyenkor a nagyik kicsit meg is zakkannak, világot akarnak váltani, majd ők megtanítják a gyereket biciklizni, wc-be pisilni/kakilni, kulcsot forgatni, lépcsőn sétálni, megtömik a kutyát mindenféle maradékkal, aztán persze hegyekben a szaros gatya, a pisis szőnyeg és ágytakaró, a kutya által összehányt pokróc.
Még szerencse, hogy nem hagyja, hogy segítsek! Elég lesz otthon figyelnem a kicsire ezentúl, hogy ne menjen a lépcsőnek, a középsőre, hogy hol kakil büszkén – a gatyába, mert persze pelust már nem akar felvenni (kíváncsi leszek a három órás autóútra hazafelé…), és a nagyra, hogy mikor indul neki a lejtőn biciklivel…
Hurrá, nyaralunk, csak legyen időm majd egyszer kipihenni!