Ha azt gondoljátok, hogy egyetlen rémtörténettel tudtam szolgálni, hát akkor most rátok cáfolok!
Ismét itt a kánikula, vízpermetezők, vízipisztolyok és házi medencék időszaka. A gyerek most büntetlenül pancsolhat, órákat ülhet este a kádban (szinte), ihat a közkútból, minden szülő elengedi erre az időszakra az úristenvizesleszel-parát.
A Zuram fel is fújta tegnap este a gazdaságos medencénket (már hogy nem a vízzel gazdálkodik okosan – sajnos), hogy akkor ma aktívkodjunk a gyerekekkel.
Bennem meg felsejlett a tavalyi nyár, amikor még csak két vízicsibém volt, meg egy szobapáfrányként funkcionáló újszülöttem, és szintén gyerekstrandot rittyentettünk a teraszunkon.
A két nagyobb majd megőrült, úgy örült a víznek, a kicsi a pihenőszékében nézelődött, én meg a slaggal elintéztem a poros kerti bútort, a kókadozó növényeket, és a teraszt is felfrissítettem. Örültem is, hogy milyen jó találmány ez a két végén zárható slag, így nem kell berohangálnom, és felügyelet nélkül hagyni a gyerekeket, míg elzárom a vizet.
Ahogy ezt kigondoltam, ez a remek önzáró-kütyü megadta magát a cső végén, és dőlni kezdett a víz. Pont, ahogy a mesefilmekben, támadó kobraként sziszegett és tekeredett a műanyag csőköteg!
Felpattantam, amúgy vizes lábbal, és igyekeztem a mezítláb helyett hétmérföldes csizmatempóval elszökellni a lakás legtávolabbi (már ha beszélhetünk egyáltalán távolságokról a mi lakásunk kapcsán) pontján elhelyezkedő fürdőszoba csapjához, hogy a további áradásnak gátat szabjak, mielőtt bármelyik gyerekem ön- vagy közveszélyessé válna a távollétemben.
Ahogy a gyerekszobai szőnyegről kigazelláskodtam magam a konyhakőre, azonnal megéreztem a fizika összes létező, és rám vonatkoztatható törvényét. A még nedves lábam csak úgy siklott a járólapon, majd balerinákat meghazudtoló kecsességgel lendült a plafon felé, én megtapasztaltam egy pillanatra a lebegés fenséges élményét, majd olyan erővel hatott rám a gravitáció, mint mikor fél óra úszás után ki akarnék pattanni a medencéből, és a testem nyögve a hátára veszi az összes vízben elfelejtett kilómat, és végül nagyjából másfél méterre belekóstolhattam a szabadesés gyönyörébe.
A fizika még itt sem könyörült meg rajtam, kis lakás gyönyöre, hogy nem tudsz úgy elvágódni, hogy pont a fejednél ne legyen valami. Na, ez a valami itt a szegélykő volt, annak is a sarka, ami szépen felhasította a fejbőrömet.
Máig bennem van az egész élmény, az esés, az érkezés (…) és a pillanat, amikor megérzem a fájdalmat, és arra gondolok, hogy itt most vége. De az egész csupán egyetlen másodpercig tartott, s már ültem is fel, hogy úristen, a gyerekek, a víz, a fejem!
No, hát a fejemből dőlt a vér, úgyhogy nem mertem egyből felállni, csak kiabáltam ki annak a szomszédnak, aki pont akkor ment el a kertünk előtt, amikor én a víz miatt szaladni kezdtem (tehát nagyjából három másodperce…).
Emlékszem a tehetetlenségre, hogy nem hallják meg a kiabálásomat, a félelemre, hogy mi van, ha nem tudok felállni.
De felálltam, elzártam a vizet, majd óvatosan kisétáltam a gyerekekhez, akik az egészből nem vettek észre egyáltalán semmit. Egy másik szomszéd viszont majd’ leesett a biciklijéről, amikor meglátott, ő segített ellátni a sebet, ami egyébként nem volt annyira komoly, mint amilyennek az elveszített vérmennyiség alapján gondoltam volna.
De a félelem bennem van, és nem múlik. Mi van, ha történik velem valami, amikor a gyerek a kádban, a medencében, az etetőszékben van? Egyáltalán, mi van, ha bármikor történik velem valami? Ki és mikor fog megtalálni? Mit csinálnak addig a gyerekek?
Azt hiszem, ideje lenne a négy és fél évesemet megtanítani, mit csináljon vészhelyzetben. De az ablakon történő segítségért való kiabáláson kívül semmi nem jut az eszembe.
Ti mikre tanítottátok meg a gyerekeiteket?
Nekem kicsit “szerencsém” volt ebben, a szomszédban egy mozgássérült néni lakik, aki nem hagyja el a lakást. Ergo mindig otthon van, viszont mégiscsak felnőtt, aki könnyebben hív segítséget. Arra tanítottam meg a fiamat, hogy neki szóljon, bármi történik. Engem is sokat foglalkoztatott ez a dolog, mert egyedül neveltem őt, vagyis általában kettesben voltunk. Csúsztam el a fürdőkádban én is, igaz nem történt nagyobb baj, egy két kék foltnál, de elgondolkoztatott a dolog.
Jaj, nagyon ügyes! És igazad van, elkeveredés, idegen emberek, és még annyi minden van!
De most komolyan, egy 4.5 éves képes vészhelyzetben kezelni egy érintőképernyős telefont?
Mert amikor stresszben vagyok, volt, hogy felvenni sem tudtam, én magam sem (állítólag stresszhelyzetben tényleg megbukik az okostelefon).
Jó, akkor most előveszem a telefonom leírását, és megtanulom először én, hogy lehet legkönnyebben elérhetővé tenni mondjuk egy rendőrautós képpel a segélyhívót.
hű, a biztosíték?! :O
Nálunk mondjuk a bejárati ajtó felett van, még én sem érem el, úgyhogy ez esélytelen is lenne…
ha bevonszolom őket a lakásba, küzdő gyerekekkel együtt vágódom el 🙂
Nem, nem lehet _minden_ egyes pillanatra óvintézkedést tenni, én ebben nem hiszek (és igen, létrára is mászom).
Sziasztok! Az én fiam is 4,5 éves, ezen a nyáron jött el az idő, hogy mi is megtanítottuk rá, mit csináljon, ha baj van. Mivel nálunk a nagyszülők messze laknak, így más megoldás kellett. Én a 112-t tanítottam meg neki, és játék keretében el is mondtam neki, hogy mit kell mondania. A telefon használat már adott volt…:))) De az is nagy kérdés volt az első messzebb nyaralás előtt, hogy mit is csinál, ha véletlen elkeveredik tőlünk. Mikor feltettem neki a kérdést, akkor azt mondta, hogy keres egy rendőr bácsit. Az én kis okosom. Hála az égnek nem kellett használni a tudását!:))
Szia, nekem is 4,5 éves a gyermekem. Édesanyám megtanította arra, hogy ha nála van és bármi baj történik akkor a vezetékes telefonon melyik memória gombot kell nyomni ahhoz, hogy a munkahelyemet, vagy a mobilomat fel tudja hívni. Ezeket gyakorolni is szokták időnként. Persze ennek a hátránya, hogy a kislányom időnként önnállósítja magát, és ha kedve támad velem beszélgetni akkor szó nélkül (anyukám tudta nélkül) felhívogat. Nálunk otthon nincs vezetékes telefon, ezért a fenti verzió kilőve. Viszont van okos telefonom, és a legközelebbi hozzátartozókat (párom, anyukám, apukám, másik nagyszülők) beraktam a kedvencek kategóriába és mindegyikhez fényképet is csatoltam, így egy olvasni nem tudó gyerek is könnyen felhív bárkit -vész esetén- akihez fénykép van társítva. Ennek is szintén a hátulütője az, hogy néha felhívogatja akikkel beszélgetni akar 🙂 de valamit valamiért. Ezeket nagyon könnyen meg lehet tanítani egy 4,5 éves gyerkőcnek!
Kiskoromban mi arra lettünk megtanítva, hogy ha bármi van, csapjuk le a biztosítékot, szóljunk a szomszédnak, és persze a 3 segélyhívó számát is tudnunk kellett.
Valóban nagyon fontos, hogy a gyerekek egy idő után megtanulják, hogy ilyenkor mi a teendő. De addig is érdemes a kapkodás, rohanás helyett inkább minden mást (ez esetben elázó lakást, sebesen pörgő vízórát stb.) figyelmen kívül hagyva a gyerekek és a saját biztonságodra koncentrálni. A te jólléted a gyerekek biztonságának alapvető feltétele, ha egyedül vagy velük. Én is azért nem mászok itthon létrára többek között, mert ha véletlenül leesnék, a gyerekek felügyelet nélkül maradnának ki tudja mennyi ideig… (Tudom, egy éppen csapkodó slag más eset, meg utólag persze mindig okos az ember, de ebben az esetben jobb lett volna egy percre bevonszolni őket a lakásba, amíg elzárod a csapot.)