Ha azt gondoljátok, hogy egyetlen rémtörténettel tudtam szolgálni, hát akkor most rátok cáfolok!
Ismét itt a kánikula, vízpermetezők, vízipisztolyok és házi medencék időszaka. A gyerek most büntetlenül pancsolhat, órákat ülhet este a kádban (szinte), ihat a közkútból, minden szülő elengedi erre az időszakra az úristenvizesleszel-parát.
A Zuram fel is fújta tegnap este a gazdaságos medencénket (már hogy nem a vízzel gazdálkodik okosan – sajnos), hogy akkor ma aktívkodjunk a gyerekekkel.
Bennem meg felsejlett a tavalyi nyár, amikor még csak két vízicsibém volt, meg egy szobapáfrányként funkcionáló újszülöttem, és szintén gyerekstrandot rittyentettünk a teraszunkon.
A két nagyobb majd megőrült, úgy örült a víznek, a kicsi a pihenőszékében nézelődött, én meg a slaggal elintéztem a poros kerti bútort, a kókadozó növényeket, és a teraszt is felfrissítettem. Örültem is, hogy milyen jó találmány ez a két végén zárható slag, így nem kell berohangálnom, és felügyelet nélkül hagyni a gyerekeket, míg elzárom a vizet.
Ahogy ezt kigondoltam, ez a remek önzáró-kütyü megadta magát a cső végén, és dőlni kezdett a víz. Pont, ahogy a mesefilmekben, támadó kobraként sziszegett és tekeredett a műanyag csőköteg!
Felpattantam, amúgy vizes lábbal, és igyekeztem a mezítláb helyett hétmérföldes csizmatempóval elszökellni a lakás legtávolabbi (már ha beszélhetünk egyáltalán távolságokról a mi lakásunk kapcsán) pontján elhelyezkedő fürdőszoba csapjához, hogy a további áradásnak gátat szabjak, mielőtt bármelyik gyerekem ön- vagy közveszélyessé válna a távollétemben.
Ahogy a gyerekszobai szőnyegről kigazelláskodtam magam a konyhakőre, azonnal megéreztem a fizika összes létező, és rám vonatkoztatható törvényét. A még nedves lábam csak úgy siklott a járólapon, majd balerinákat meghazudtoló kecsességgel lendült a plafon felé, én megtapasztaltam egy pillanatra a lebegés fenséges élményét, majd olyan erővel hatott rám a gravitáció, mint mikor fél óra úszás után ki akarnék pattanni a medencéből, és a testem nyögve a hátára veszi az összes vízben elfelejtett kilómat, és végül nagyjából másfél méterre belekóstolhattam a szabadesés gyönyörébe.
A fizika még itt sem könyörült meg rajtam, kis lakás gyönyöre, hogy nem tudsz úgy elvágódni, hogy pont a fejednél ne legyen valami. Na, ez a valami itt a szegélykő volt, annak is a sarka, ami szépen felhasította a fejbőrömet.
Máig bennem van az egész élmény, az esés, az érkezés (…) és a pillanat, amikor megérzem a fájdalmat, és arra gondolok, hogy itt most vége. De az egész csupán egyetlen másodpercig tartott, s már ültem is fel, hogy úristen, a gyerekek, a víz, a fejem!
No, hát a fejemből dőlt a vér, úgyhogy nem mertem egyből felállni, csak kiabáltam ki annak a szomszédnak, aki pont akkor ment el a kertünk előtt, amikor én a víz miatt szaladni kezdtem (tehát nagyjából három másodperce…).
Emlékszem a tehetetlenségre, hogy nem hallják meg a kiabálásomat, a félelemre, hogy mi van, ha nem tudok felállni.
De felálltam, elzártam a vizet, majd óvatosan kisétáltam a gyerekekhez, akik az egészből nem vettek észre egyáltalán semmit. Egy másik szomszéd viszont majd’ leesett a biciklijéről, amikor meglátott, ő segített ellátni a sebet, ami egyébként nem volt annyira komoly, mint amilyennek az elveszített vérmennyiség alapján gondoltam volna.
De a félelem bennem van, és nem múlik. Mi van, ha történik velem valami, amikor a gyerek a kádban, a medencében, az etetőszékben van? Egyáltalán, mi van, ha bármikor történik velem valami? Ki és mikor fog megtalálni? Mit csinálnak addig a gyerekek?
Azt hiszem, ideje lenne a négy és fél évesemet megtanítani, mit csináljon vészhelyzetben. De az ablakon történő segítségért való kiabáláson kívül semmi nem jut az eszembe.
Ti mikre tanítottátok meg a gyerekeiteket?
