Van egy kórház, amelyik egy időben bababarátnak neveztetett, és most nem szeretném megnevezni, mert ez a blog sem reklámozni sem ellenreklámozni nem akar, különösen, hogy nem személyes történet következik, hanem egy, a szüléshez közel járó kismamától jutottak el hozzám az információk. A kismama azt mesélte, hogy a választott szülésznője azt javasolta, négy perces fájásoknál hamarabb ne menjen be a kórházba, mert ha legalább hat centire nincs kitágulva, nem lehet együtt a férjével vajúdás közben. Addig ugyanis a vajúdó kismamák egy teremben fekszenek, és hallgatják egymás jajgatását. Fontos még tudni, hogy a kórházba való megérkezés után óránként vizsgálják a kismamát, és elvárt, hogy két vizsgálat között egy centit táguljon. Ha nem megy, jöhet az oxitocin.
Na most, mi vaaaaan? Mintha a tágulás valamiféle agyi tevékenység lenne, vagy olyasmi, ami befolyásolható akarattal. Ez kábé úgy hangzik nekem, mint ha azt mondanák, hogy három perced van, izgulj fel. Vagy öt perc mulvára aludj el, de mindenképpen! Biztos, hogy egyik sem fog sikerülni, ha mindezt teljesítményként fogjuk föl.
Azt is megtudtam, hogy a csecsemős nővérek mindenképpen arra ösztönzik, sőt, nagy erővel rábeszélik az anyukákat, hogy első éjszaka adja le a gyereket, és aludjon egyedül. Emellett egyébként lehet érvelni, és persze jó, ha az anyuka ki tudja pihenni magát, de ha ő belülről érzi, hogy a gyerekének vele kell lennie, ne beszéljék már le róla! Természetesen azt is megmondták, hogy magától értetődően tápszert adnak a babának, ha sír, és nem is értik, mi ebben a furcsa. Egyébként pedig minek kérdezősködik! Kiderült aztán az is, hogy az édesapa csak a folyosóra mehet be látogatni, és üvegajtón keresztül nézheti a gyerekét. Értem a szabályt, hogy ne menjen be egy háromfős szobába nézni, ahogy a többi anyuka szoptat, de azért valamilyen módon kapcsolatba léphetne a babájával az első három napon, nem?
Tény, hogy nem személyes tapasztalat alapján írok, én nem ebben a kórházban szültem, és nem mentem el leellenőrizni, hogy ezek az információk megfelelnek-e a valóságnak, annyit viszont tudok, hogy a kismama ismerősöm nem kitalálta őket, hanem végigkérdezett minden részletet.
Másrészt, egy másik kórházról meg azt hallottam (amit az egyik kommentben már említettem), hogy császármetszés után a bepólyált gyereket odaadták az apukának, hogy nézegesse és lefényképezze, de megérinteni már nem volt szabad.
Ilyenkor az jut eszem, hogy egyébként hol élünk? És miért vannak a szülészetek? Mert ezek alapján úgy tűnik, mintha sok helyen nem az anyáért és nem a babáért működnének, sokkal inkább az egészségügyi személyzetért, a szabályokért, vagy ki tudja…
Nektek mi a tapasztalatotok?
(Az említett kismama egyébként a napokban fog szülni, úgyhogy drukkoljunk, hogy a fura szabályok ellenére minden jól sikerüljön!)
