Andrea élete úgy alakult, hogy kétszer is abortuszra kellett mennie. Nem mentegetőzik, nem keres kibúvót, csak elmeséli a történetét:
Hetek óta vívódom, hogy megírjam-e a történetemet, mert nincs neki sem tanulsága, sem különösebb happy end-je, mégis kikívánkozik belőlem, mióta olvastam nálatok a hozzászólásokat a beteg magzatról szóló posztban.
Nekem volt abortuszom, kettő is.
Úgy kezdődött, hogy az egyik nagyon jó barátnőm elmesélte, megesett, és megkért, hogy segítsem végig azon az úton, amelyet választott. A terhesség megszakítása mellett döntött. Őszintén megdöbbentem, de természetesen elkísértem a megyei kórházba, és meglátogattam akkor is, amikor be kellett feküdnie. Emlékszem a szobaszámra, és az ágyra is, ahol feküdt.
Nem telt el pár hónap, és egy másik, nagyon jó barátnőm hívott félre, hogy segítsek neki, nyújtsak támaszt ebben a nehéz időszakban. Terhes lett, s mivel még a szüleivel lakott, hogy előttük ki ne derüljön, ő is ugyanebben a megyei kórházban akarta elvégeztetni a beavatkozást, annak ellenére, hogy nem ebben a városban élt. Illetve éppen ezért.
Természetesen őt is végig támogattam, elkísértem a kórházba, majd meglátogattam, és megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy ugyanabban a szobában, ugyanazon az ágyon fekszik, mint az előző barátnőm. Ők ráadásul ismerték is egymást, de egyikőjük sem tudott a másik terhességéről…
Már az első alkalommal megfogadtam, hogy mindent megteszek, csak én ne kerüljek soha ilyen helyzetbe!
Sajnos az élet másként hozta, és másfél évre rá, egy szenvedélyes éjszaka, meg egy extrán későn érő (27. nap) pete átrendezte az életemet.
Az első gondolatom az volt, hogy megtartom, bár minden ellene szólt. A srácot, aki azóta egyébként a férjem, akkor ismertem meg, gyakorlatilag ez volt az első sikeres együttlétünk. Mindketten egyetemisták, kollégisták voltunk, nem volt munkánk, nem volt pénzünk, nem volt lehetőségünk. De én nem akartam abortuszra menni.
Ezt elmondtam a doktornak is, akinél sírva fakadtam, mikor elmondta a vizsgálat eredményét. Csak hümmögött, és azt hajtogatta, hogy nehéz dolog ma így gyereket vállalni.
Elmondtam a családsegítő nőnek is, akinek a feladata lett volna, hogy a lehetőségeimről felvilágosítson, de ehelyett csak folyamatosan a nehézségekről és a kilátástalanságról beszélt, szinte terelt az abortusz irányába.
Egyáltalán nem találtam segítő kezet! Tudom, ennek ellenére kitarthattam volna, de több heti vívódás után, 10 hetesen elvetettem a magzatomat. Ugyanabban a kórteremben feküdtem, mint a barátnőim, csak a mellettük lévő ágyon. Kísérteties volt!
De úgy látszik, ennyi „tanulópénz” sem volt elég, több mint három év múlva a kapcsolatunk a párommal egy időre szétbomlott, és én gyakorlatilag ugyanezt a forgatókönyvet eljátszottam egy másik fiúval.
Friss kapcsolat, első sikeres együttlét, szintén már a ciklusom végén, a 28. napon, és megint egy későn érő pete…
Teljesen összeomlottam. Most szó nem volt a baba megtartásáról, a fiú a terhesség hírére első kérdésként nekem szegezte: Mikor mész a kórházba?
Ugyanaz a doktor, ugyanaz a családsegítő, de már megvető hangnem, hiszen már ott az előzmény, jártam már abortuszon. Lám, én lettem a notórius visszaeső, a nő, akinek az abortusz jelenti a családtervezést. Iszonyatosan szégyelltem magam, és gyűlöltem is, hogy ilyen helyzetbe keveredtem.
A sors kegyes volt hozzám, mert egy teljesen üres szobába kerültem, szobatársak nélkül tölthettem az utolsó éjszakát.
A fiúnak természetesen esze ágában sem volt eljönni, így teljes magányban kértem a megbocsájtást a babámtól.
Mind a két műtétre emlékszem. Emlékszem a tágító pálca felhelyezésére, a táguló méhszáj fájdalmára az éjszaka sötétjében. A másnapi altató injekcióra, a szobába csupasz és vérző altesttel visszahordott lányok sorára, az első jajgatásokra, ahogy magunkhoz térve rádöbbenünk az egyedüllétre – a megáldott testünk kiürült, nem lakik bennünk többé senki, s a lelkünk is üresen visszhangzik.
Életem meghatározó pillanata volt, mikor a második műtét után kinyitottam a szemem, és ott volt ő, az egykori társ, aki az első műtétkor megfogadta, hogy soha nem hagy magamra a bajban. Ő jött el, fogni a kezem, mikor a mástól fogant gyermeket taszítottam el magamtól.
Azóta született már négy gyermekünk. A lelkem mélyén tudom, hogy minden újabb babával kérem az Örökkévaló (bárki, bármi is legyen az) megbocsájtását azért a két, soha meg nem született babáért.
De akárhányszor ránézek a gyermekeimre, gondolok rájuk is. Tökéletes gyerekek lehettek volna.
De akkor az én négy babám nem élne, mert őket soha nem szülhettem volna meg…
Én is aburtusz ellenes vagyok. Én is felvállaltam a gyermekemet lehetetlen helyzetben. Ez az én életem, az én döntésem és az én értékrendem.
De eszembe nem jutna, hogy elítéljem azt, aki másképp dönt. Ki vagyok én, hogy ítéljek mások fölött és különbnek képzeljem magam?
Nagyon nehéz élethelyzet ez és sok nő belekerül és ki így, ki úgy jön ki belőle….
Szerintem sokat segíthet, ha ezt -akár más néven is-, de elmondhatjátok, kiírhatjátok magatokból….. Iszonyat nehéz döntések lehettek ezek… Az ellenségemnek sem kívánnám. Nekem sokat segített, hogy megértsem azokat, akik az abortuszt választják….
És reménykedem benne, hogy én soha nem kerülök ennyire nehéz helyzetbe, hogy ezt kell választanom….
Köszönöm!
Úgy tudom, ez egy olyan hely, ahol mindenki szabadon elmondhatja a véleményét az adott témával kapcsolatban. Előfordulhat, hogy valaki olyan véleményt fogalmaz meg, amely nem egyezik a többség álláspontjával. Ha valaki nem akar bántó (vagy bármilyen) kommenteket olvasni a saját élettörténetével kapcsolatban, nagyon egyszerű, nem kell felrakni a világhálóra. Ha viszont megteszi, ne csodálkozzék, ha kap hideget-meleget egyaránt. Egyébként valóban ez az a téma, amellyel kapcsolatban abszolút nem tudok megértő lenni. Nem tudok sajnálatot érezni olyan személyek iránt, akik a saját gyermekük iránt sem éreztek könyörületet. Az ő szenvedésük még mindig messze eltörpül a mellett, amit annak a csöppnyi lénynek át kellett élnie, mikor megfosztották a további élet lehetőségétől.
Kedves Gilin galang!
Tudod, köztem, és egy olyan nő között, aki egy “ÁLTALA hozott döntés után” elvetette a gyereket, csupán az az egyetlen, de mégis lényegi különbség, hogy az én döntésem nem egy kis élet kioltását vonta maga után. Egy gyermek életéét, akinek a szíve ez után a döntés után megszűnt dobogni. Szerintem senkinek nincs joga egy másik ember létéről avagy nemlétéről dönteni, még a saját édesanyjának sem. Mint már lejjebb is írtam, a magzat nem az anya tulajdona, testrésze, amelyet amputáltathat ha akar, hanem egy másik emberi lény, aki egészen biztosan ragaszkodna az életéhez, ha hagynák.
Egyébként én is hiszek abban, hogy mindenkinek meg kell hagyni a döntési szabadságot az élet minden területén, eszembe nem jutna beleszólni abba például, hogy ki mit vesz fel, hogyan él, kire szavaz, stb, de szerintem ez a döntési szabadság csak addig terjedhet, amíg a döntésünkkel másik személynek kárt nem okozunk, másokat ezzel nem sértünk. A magzat elpusztításáról ez nem mondható el, ezzel a döntéssel a nő a hasában növekvő gyermek halálát idézi elő. Az tehát igaz, hogy a felelősséget az abortusz mellett döntő nő viseli, viszont az nem, hogy döntésének következményeit is ő vállalja, a valódi áldozat sajnos nem ő, hanem a gyermeke.
Munkanélküliség, nyomor, éhezés pedig sajnos azokban a családokban is előfordulhat, ahol kívánt terhességekből születtek gyermekek, a két dolog között nincs összefüggés.
Nemlajos – nálad a pont 😉 csak azt hiszem ahhoz kicsit több kell empátiából…de tévedjek jókorát
Viorica, egyszer majd megbocsátasz magadnak 🙂 Másnak meg nincs köze hozzá, pláne nem elvakult boszorkányüldözőknek 🙂
Vajon miért pont 12 hetes korig lehet elvégeztetni az abortuszt ma Magyarországon? Ez valóban jó kérdés, miért nem mondjuk 10 vagy 13 hét az a határ, amelyet valakik valahol valamikor meghúztak. Dr. Rákóczi István professzor szerint “a 11. terhességi hét végére a magzat valamennyi lényeges szerve kifejlődik, és többségük már működik is”, “a 11. hét végére, vagyis a 12. hét kezdetére a magzat teljesen kialakul, ezt követően csak növekszik és szerveinek érése folytatódik”.
Ha rajtam múlna, én betiltanám az abortuszt, vagy legfeljebb csak súlyos, élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenességek esetén engedélyezném. Viszont ha csak szigorításról lehetne szó, én személy szerint legfeljebb a betöltött nyolcadik hétig engedélyezném a beavatkozást. 6-8 hetes kor felett szerintem a magzat fejlettsége már olyan mérvű, hogy semmi esetre sem nevezhető érzéketlen sejtcsomónak, és elpusztítása már gyilkosság. A terhesség korát az első harmadban egyébként ultrahanggal szinte napra pontosan meg lehet állapítani, az egyéni fejlődési különbségek ekkor még nem számottevőek, tehát ez nem lehetne gond. Gondolom, most az fogod kérdezni, hogy ebben az esetben mi lenne azokkal a nőkkel, akik mire észlelik a terhességet, eldöntik mit akarnak, és elintézik a szükséges vizsgálatokat, máris túl lennének a nyolcadik héten, és kifutnának az időből. Erre csak azt tudom válaszolni, hogy akkor így jártak. Tudom, hogy a többség nem így gondolja, de szerintem nemcsak a nőnek van joga ahhoz, hogy eldöntse, szeretne-e szülni vagy nem, a magzatnak is joga van az élethez. A széles körben elterjedt tévhittel ellentétben ő nem az anya tulajdona, “testének része”, amellyel bármit tehet, akár meg is szabadulhat tőle, ha éppen azt tartja kedve, hanem egy tőle független emberi lény, saját genetikai állománnyal, szervekkel, vércsoporttal, aki élni szeretne!
Ez után szoktak az abortuszpártiak a nem kívánt terhességekből születő gyermekek majdani sanyarú sorsára hivatkozni. Erre azt tudom mondani, hogy nem tudom elképzelni azt, hogy egy normális, egészséges lelkivilágú nőben mikor már érzi a magzatmozgásokat, vagy legkésőbb mikor a szülést követően gyermekét a kezében tartja, nem ébrednének fel az anyai érzések, és nem lenne-e már teljesen mindegy, hogy a terhesség legelején első meglepetésében örült-e a pozitív tesztnek-e vagy sem. Szerintem a nők túlnyomó többségére azért ez a jellemző.
Kedves pipacs!
Most olvastam el a történeted, és az jutott eszembe – amellett, hogy igazán lélekemelő a bátorságod -, hogy ha a történetedet egy külön posztban megírnád, vívódással, zsarolással, harcokkal együtt, Andrea posztjával kiegészülve, amelyben az abortusz mellett döntők borzalmas lelkiismeret furdalását ismerhetjük meg, talán többet segítenél, mint az ítélkező, sokszor bántó kommentekkel.
Ha Te is így gondolod, mi nagy örömmel fogadnánk a leveledet!
pipacs, pszichologizálhatok? pont azt csinálod most a kommentelőkkel, mint amit apád csinált Veled 18 éves korodban: teljesen elutasítod őket, és meg sem hallgatod őket, mert Te jobban tudod.
Nekem az a tapasztalatom, hogy ha valaki megoszt velem valamit, mondjuk elmondja életének egy nehéz periódusát, egy kemény döntését, amiért el is viselte a veszteségeket, egy történetet, amit kicsit szégyell, akkor olyan, mintha meztelen lenne. És a legrosszabb, amit ilyenkor tehetek, ha leköpöm, megütöm (ugye átvitten), és az arcába üvöltöm, hogy egy szar vagy. Amit ilyenkor elérek, az az, hogy még több bűntudata lesz, és többet nem oszt meg semmit magából sem velem, de talán mással sem. Mondjuk legalább úgy érezhetem, hogy nagyon erényes vagyok, mert én nem így élek.
És Isten bocsánatáról meg úgy gondolom, hogy soha nem hihetjük, hogy tudjuk, Isten mit bocsát meg, különösképpen egy másik embernek, mert abba a viszonyba mi nem látunk bele. És abban pedig egészen biztos vagyok, hogy Isten irgalma gyakran sokkal, de sokkal nagyobb, mint a saját irgalmunk önmagunkkal szemben.
Tehát egy 6-8 hetes terhesség megszakítása már belefér, de egy 10 hetesé már nem.
A törvény 12 hétig engedélyezi – az anya döntése alapján – egy terhesség megszakítását.
Te hogy szigorítanád a törvényt?
8 és fél hét még igen, de 8+6 már nem?
És ha nem tudják a terhesség tökéletesen pontos korát?
Köszönöm….tudom, hogy amit tettem arra nincs bocsánat, de köszönöm, hogy nem vetsz rám követ!
Kedves Pipacs,
leszögezem, h 42 éves vagyok és nekem hál’ istennek eddig nem volt abortuszom, és remélem h nem is lesz (mindent megteszek/tettem azért, h még véletlenül se essek szándékomon kívül teherbe). Ennek ellenére a 2,5 éves kisfiam “baleset” eredménye lett, de egy percig se gondolkodtam rajta, h megtartsam-e, bár még csak 4 hónapja ismertük egymást a mostani párommal.
De! És most lehet, h látszólag ellentmondok a fentiekkel vagy magammal: légy nagyon boldog, h Te megtetted azt, amit mások nem mernek, tudnak megtenni és ezért életük végéig furdalja őket a lelkiismeret, akár bevallják nyíltan, akár nem. De ez nem jogosít fel arra, h minden olyan nőt, aki valamilyen ÁLTALA elfogadott és meghozott nagyon nehéz döntés után elveteti a gyerekét, hogy pellengérre állítsd. Nincs jogod ítélkezni mások felett általánosságok alapján. Mert azt teszed itt végig. Mindenki, aki meghozza a SAJÁT MAGA döntését, az vállalja utána a felelősséget és a következményeket. Akár azt, hogy mint Te nagy cirkuszok árán felneveli és megtartja, akár azt, h másik nagy cirkuszok és ugyanolyan megaláztatások árán nem tartja meg. Ebbe szerintem SENKI nem szólhat bele, pláne nem mondhat ítéletet a másik felett! Nekem a mindenkori abortusz-vitákkal ez a legnagyobb bajom: mindenki nyomja a süket dumát, h így megérti a másikat meg úgy, de ez NEM igaz: mert mindkét félnek esze ágában sincs megérteni a másikat, de legalább elfogadni, hogy egyik így dönt, a másik úgy. Mindegyik szerint csak neki lehet igaza – és itt ugyanezt látom a részedről. Tolod a saját véleményed, a saját élettapasztalatodból és képtelen vagy elfogadni, h mások más szituációban másképp döntöttek, amiért ők is vállalták a következményeket. És itt a lényeg: ha mondjuk a Te hatásodra valaki mégis vállalja a gyereket – Te vagy bárki más az abortusz ellenes táborból – felneveled helyette, ha ő nem képes rá? Ha nyomorog, éhezik, nincs lakása, munkája, elhagyja a párja??? Mert én erre lennék kiváncsi egyszer. Nagyon könnyű más helyébe azt mondani, hogy majd megoldódik – de a megoldásban segítesz-e??
De azt hiszem, én sem és más se fog téged meggyőzni arról, h másnak is lehet igaza a saját szemszögéből. Én csak azokért írtam le mindezt, akik nem úgy látják a dolgokat mint Te, és h lássák, nem csak az az álláspont van, mint a Tied.
Szerencsére én nem voltam ilyen helyzetben. Talán azért, mert többször is kaptunk anno még általános iskolában felvilágosítást. A védekezésről. És a helytelen védekezésről. Soha nem engedtem volna naptármódszerrel egy pasit sem belém, így… Mert szerintem mindenkinek tudnia kellene, hogy a naptár módszer egyszerűen nem működik. A 4 gyerekedet világosítsd fel időben, ha vannak köztük fiúk, mutasd be őket a kondomnak. Vagy az apjuk. Sokan úgy gondolják, hogy úgy nem az igazi a szex, de nem is jön össze a gyerek, és a nőnek a legrosszabb, akinek el kell viselnie a lelki és testi megpróbáltatásokat azután… Vagy szedjenek a lányok gyógyszert idejekorán… Csak sok az egyéb kockázata annak is, melyről kevesen beszélnek (ciszták, később teherbeesés lehetetlensége, rák kockázata növekszik, stb.)
Ugyan azt írtam, hogy lezárom a beszélgetést,azért annyit kiegészítésként: nekem nem volt akkor hol laknom,barátnőmnél laktam,mert az alkoholista anyám kidobott otthonról 17 évesen, édesapám, nagyszüleim akkor már meghaltak, pedig ők biztos segítettek volna! Mint mondtam tanultam akkor, a párom pedig épp munkanélküli volt, épp betanult valahol, a családja pedig kidobott volna minket! Ne dobálózz azzal, hogy másra mutogatok! Nem, tudom, hogy csak én vagyok hibás a tettemért! Amúgy a magzat 6 hetes volt, állandóan véreztem és görcsöltem! Az abortuszt elkerülhettem volna, ha nem esem teherbe egy 1 hónapos kapcsolatból! Ebben tartom hibásnak magam!
Sejtettem, hogy abortusz közelben voltál, azért kardoskodsz ennyire! Hidd el, ha lett volna valóban lett volna lehetőség egy egészséges gyereket szépen kihordani és felnevelni, megtettem volna! Ezek nem kifogások! Ezekt tények!
Kedves viorica!
Mivel ilyen jól tudod, hogy én még sosem kerültem ilyen helyzetbe, és csak kívülállóként osztom itt az észt, elmondanám röviden a saját történetem, csak hogy legyen itt egy pozitív példa is.
18 éves koromban az egyetem első éve alatt teherbe estem az első komoly szerelmemtől, aki azóta egyébként a férjem. Nem ismerős a szituáció? Mondjuk ez nem egy friss kapcsolat volt, már több, mint 2 éve együtt voltunk. Szüleim minden módon az abortuszról próbáltak meggyőzni (sajnos nem sikerült eltitkolni előlük a terhességem, a folytonos hányás nagyon hamar gyanús lett nekik), nem riadva vissza a szidalmazástól, megalázástól, és a fizikai bántalmazástól sem. Közölték, vagy abortusz, vagy mehetek, amerre látok, gyerekkel náluk nem maradhatok. Apósom reakciója hasonló volt, ő azért nem akarta megengedni, hogy születendő gyermekünkkel nála lakjunk, mert állítása szerint félt, hogy ha egyszer majd szétmegyünk, engem gyerekkel együtt már nem fog tudni kirakni a 4 szobás zuglói házából, ahol addig az egyszem fiával ketten éldegéltek (anyósom már akkor sem élt). Kétségbeesetten rohangáltam fűhöz-fához, próbáltam bárkitől segítséget, tanácsot kérni, sírtam, könyörögtem rokonoknak, barátoknak, hátha valaki tudna nekünk segíteni egy kis szobával, sufnival, bármivel, ahol ellakhatnánk a kisbabánkkal, ha már a szüleinktől ilyen irányú segítségre nem számíthatunk. Tudtam, hogy én ezt a műtétet nem akarom, nem lennék képes még egy legyet sem agyoncsapni (egyébként ez igaz), nemhogy egy kis emberi lényt, pláne a mi közös gyermekünket. Ezalatt otthon reggeltől estig azt hallgattam, hogy ez az egyetlen megoldás, más is túlesett már rajta, ha megteszem ezután sokkal jobban fognak szeretni, minden más lesz, minden jó lesz, fogok tudni nyugodtan egyetemre járni, tanulni, semmi gondom nem lesz, a páromhoz is barátságosak lesznek (előtte évekig látni sem akarták) és majd évek múlva úgyis lehet még több gyerekem is akár. Ők egyébként is jobban tudják, mi a jó nekem. Közben szüleim a hátam mögött felkérték a műtét elvégzésére anyám nőgyógyászát, majd elkísértek a szükséges vizsgálatokra, védőnőhöz, stb, végül az abortuszra kijelölt napon bevittek a kórházba, és megvárták, míg felvesznek az osztályra, majd csak ezután távoztak. Ekkor már 11 hetes terhes voltam. A műtét előtti vizsgálaton hirtelen felindulásból közöltem a jelenlévő orvosokkal, hogy én ezt a gyereket megtartom, és most távoznék, ha lehet. Egy barátnőmhöz mentem. Anyám majdnem sokkot kapott, mikor telefonos érdeklődésére (hogy mikor jöhetnek értem) a kórházi dolgozók közölték, hogy már távoztam.
Estefelé hazamentem, muszáj volt, mert aludnom kellett valahol, az abortuszra való presszionálás folytatódott, sietniük kellett, már nem sok idejük volt a 12. hét betöltéséig. Most újabb cselhez folyamodtak, páromat is megpróbálták maguk mellé állítani, annyit el is értek, hogy sikerült elbizonytalanítaniuk, sőt már kezdett hajlani afelé, hogy valóban ez lenne az “ésszerű, racionális, mindenki számára megfelelő” megoldás. De én tudtam, hogy a gyermekem számára ez a halállal egyenlő, és én nem vagyok képes bántani őt. Egy hetes folyamatos rábeszélés után (a 12. héten) az akkor még leendő férjem ismét bevitt a kórházba, ezalatt mindkettőnk családja otthon reménykedett, hogy most már valóban nem jön közbe semmi, és elintézzük ezt a kis “balesetet”. Látod viorica, még az is megegyezik a történetünkben, hogy mindketten kétszer mentünk be a kórházba, másodszor már a párunkkal, hátha úgy könnyebb. Egyébként ez a kórház is az Uzsoki volt (mint Andrea Kovacs esetében). Akkora nyomás ért heteken keresztül mindenhonnan, legfőképpen a saját és férjem családja irányából, sőt egy idő után a párom is elbizonytalanodott, hogy már kezdtem én is azt gondolni, valóban jobb lesz így, és próbáltam megbarátkozni az abortusz gondolatával. Nem ment könnyen. Sírtam otthon, az egyetemen, a villamoson, nem érdekelt, hogy mások látnak, sirattam a kisbabámat, akit én ítélek halálra. Közben pedig győzködtem magam arról, hogy lehet, hogy tényleg igazuk van, és mindenkinek jobb lesz így. Tényleg, annyian túlestek már rajta, én is ki fogom bírni valahogy.
Mikor másodszor mentünk be a kórházba, a felvétel előtt az osztályiroda melletti padon üldögéltünk, és vártuk, hogy sorra kerüljünk. A szomszéd folyosó bejárata fölé nagy betűkkel volt kiírva: ÚJSZÜLÖTTOSZTÁLY. Ott ültünk, és abban a pillanatban éreztem, hogy mi a helyes döntés, mit kell tennem, még ha az egész világ ellenünk van is, ha a családunk többé szóba sem áll velünk, akkor is csak egyet tehetek. Felálltam, megkerestem az orvost, aki a beavatkozást végezte volna, és közöltem vele, hogy meggondoltam magam, nem lesz abortusz.
Ezután hazamentünk, közöltük a döntést a családdal. Mondanom sem kell, nem örültek. Apám 6 hét haladékot adott, hogy elhagyjam a lakást (azért annyit, mert gondolta, körülbelül annyi idő van még hátra, míg látszani kezd a terhességem, és nem akart szégyenkezni a szomszédok előtt, hogy viorica szavaival élve “megesett” a lánya). Mert igen, én is az voltam, egy megesett lány, pontosan tudom, milyen érzés.
Albérletet kerestünk (szerényet, mindössze egy szobást), összeköltöztünk, összeházasodtunk, és néhány hónap múlva megszületett a kisfiunk. És az azóta eltelt évek alatt még hat gyermek. Ennyit arról a megjegyzésről, hogy én nem tudom, milyen lehet egy szegény, többgyermekes család élete.
Persze azóta már nem albérletben élünk, saját lakásunk van saját svájcifrank hitellel, melynek a törlesztését valószínűleg még nyugdíjas korunkban is fizetni fogjuk. A gyerekek pedig sportolnak, tanulnak (nem is akárhogy), és ami a legfontosabb, mindannyian élnek! Szinte nincs olyan nap, hogy miközben az azóta már 16 éves nagyfiamra nézek, ne adnék hálát az égnek azért, hogy ő van, és hogy nem követtük el ellene azt a borzalmat, ami akkor valóban a könnyebb, gyorsabb megoldásnak tűnt, és amelynek az előnyeiről mindenki meggyőzni próbált, szerencsére sikertelenül.
Ezért írtam, hogy a nehéz helyzetekre is van megoldás, csak elhatározás és akaraterő kérdése, nem a védőnőre, orvosra, bárkire kell mutogatni, hogy ő a hibás, miért nem próbált meg lebeszélni. Ez csakis a te felelősséged. Ha már a műtét előtt lelkiismeretfurdalásod volt, érezted, hogy nem helyes, amit teszel (és jól érezted), akkor miért tetted meg? Senki nem tartott pisztolyt a hátadhoz, és kényszerített semmire. Szabad elhatározásodból ölted meg a gyermekedet, pedig másként is dönthettél volna, és még ma is élhetne. Nem könyörültél rajta, csak hogy ne borítsa fel az addigi kényelmes életedet. Szerinted nem várható el egy anyától, hogy a gyermeke kedvéért (pláne az életéért) nehézségeket is vállaljon akár?
Nem, a spirállal történő védekezést nem tartom gyilkosságnak, az én érzésem szerint körülbelül attól az időtől számít annak (de erről vitatkozhatunk), amikortól már dobog a szíve, tehát kb. a hatodik héttől. Vagy a nyolcadik héttől legkésőbb, mikor az izmok megkezdik első, próbálkozó mozgásaikat. Viszont egy 10-12 hetes magzatot már semmiképpen nem neveznék pusztán “sejtcsomónak”. Nem tudom, aki ilyet ír, látott-e már egyáltalán ilyen fejlettségű magzatot, tudja-e, hogy néz ki például.
A józan ész mellett érző szívvel vagyok megáldva, mely vérzik, mikor arról hallok, olvasok, mit művelnek egyesek védtelen gyermekekkel, vagy ha így jobban tetszik, védekezésre, véleménynyilvánításra képtelen magzatokkal (igen, szerintem ők is emberi lények, egyszeriek és megismételhetetlenek. Lehet még 10 gyermeke valakinek utána akár, annak az egynek az élete már örökre és visszavonhatatlanul véget ért. És a legszörnyűbb az egészben, hogy az tör az életére, akinek az lenne a dolga, hogy szeresse, óvja és vigyázzon rá, akinek akár az egész világ ellen meg kellene védenie. Ezt szerintem egy emberi lény sem érdemli. Borzalmas.
A gyilkosság szerintem senki életében, és semmilyen helyzetben nem lehet helyes döntés. Miért is szorulnál az én bocsánatomra(?), nem engem bántottál meg, fosztottál meg az élet lehetőségétől, semmi közünk egymáshoz. Istentől pedig szerintem hiába vársz bocsánatot, ha jól tudom, mindent megbocsát, kivéve a gyilkosságot, ez pedig az volt. A nehéz helyzeteket pedig meg lehet oldani, csak elhatározás és akaraterő kérdése, de ehhez nem muszáj másokon keresztülgázolni, és a gyermekünk életét a saját kényelmünkért feláldozni.
Szerintem az abortusz esetében könyörületre maximum a magzatnak lenne szüksége, de sajnos rajta nem könyörülnek meg… Szerintem nem az elkövetőt kellene sajnálni, hanem az áldozatot. Egy 10 hetes magzat pedig több, mint pár sejtcsomó.
Kedves pipacs!
Nagyon megható hogy így kardoskodsz olyan dolog mellett, melyről semmit sem tudsz! Senki életében nem határozhatod meg, hogy mi a helyes döntés, vagy mi sem! Bárhogy próbálkozol, a szavaid nem bántanak, mert a saját lelkiismeretemmel én számolok el és nem más!
Igenis Anya vagyok, nagy betűvel, imádom a gyermekeim, a bocsánatkérés pedig sosem felesleges! Az egyetlen aki pálcát törhet felettem, az Isten, mástól, így tőled sem fogadom el!
Egyikünk sem úgy írta le a történetét, mintha büszke lenne rá! Jdegyikünket bánt és bántani is fog ez mindig, de nem szorulunk a Te bocsánatodra!
Látszik, hogy soha nem kerültél ilyen helyzetbe, kívánom, hogy ne is kerülj és hogy soha egyik gyerekednek se kelljen ezt átélnie, mármint hogy egyikük se legyen megesett lány!
Egyébként szerintem Te vagy az a fajta ember, aki ha szegény, pénztelen családot lát, akkor azt mondod:minek szült ennyi kölyköt, ha nem bírja felnevelni?
Ezzel a témát lezártam, amit akartam elmondtam, kívánom, hogy ahogy idősödsz, úgy nyíljon ki a szemed és megtanulj embernek lenni!
Kedves Pipacs!
Az abortuszról vitatkozni lehet, de talán nem túl szerencsés egy “ide lőjetek” táblára közvetlenül ágyúval rárontani.
Az, hogy ki honnan tekinti az életet, egy külön kérdés, bár szorosan ide tartozik.
De akkor megkérdezem: a spirállal történő védekezést is gyilkosságnak tartod?
Hiszen a megtermékenyülés megtörténik, csak a beágyazódást akadályozza meg az eszköz, ha jól tudom.
Ha van valami, ami egyszerű: az ítélkezés. Átérezni, elfogadni, megbocsátani, könyörületet gyakorolni – ezek már nehezebbek, nem is megy mindenkinek…. Az AB olyan téma, amiről nem érdemes vitatkozni: te embernek tekintesz pár sejtcsomót (elfogadom), én nem… Egyébként az AB sztem minden nőnek kemény, és kísérti élete végéig. Akinek meg könnyen megy, meg se hatja, fel se fogja, az nem jobb, hogy elveteti?
Kedves Pipacs!
Örülök, hogy van közöttünk egy ennyire józan ésszel megáldott, karizmatikus, racionális személy. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg barátod van.
És még valami a nyitóhoz: 10 hetes koráig fejlődni hagyni, és utána elvetetni egy magzatot, különös kegyetlenségnek tartom. Jó sokáig tartott, míg eldöntötted végül, mit is akarsz…Mondjuk, legalább 10 hét jutott neki az életből…
Andrea Kovacs: neked is csak azt tudom mondani, hogy nem az arra kijelölt hölgytől, meg mittudomén kitől kell várni, hogy lebeszéljen arról amit tervezel, nem kell mindig másokra mutogatni. A döntéseidért csak te vagy a felelős! Hogy az utcán sétálva gyilkosnak érezted magad, aki előre kiterveli a bűntényt – hát igen, ebben van valami… Lehet, hogy nem véletlenül éreztél így. Szerencsére ebben az esetben nem lettél a saját gyermeked gyilkosa, de ez nem rajtad múlott… Tudod, nem akkor kell meggondolni magad, amikor már késő.
A férjed viselkedéséről pedig annyit, hogy lehet, azért nem kelt fel, hogy bevigyen a kórházba, mert abban reménykedett, hogy meggondolod magad, és így próbálta értésedre adni, hogy nem ért egyet az egésszel. Hagyott szabadon dönteni.
viorica: nem akarok átkozódni, csak szólok, hogy nem ez volt a helyes döntés. Abortusz és abortusz között pedig a végeredmény szempontjából semmi különbség nincs, a magzat pontosan azt éli át, ha “fájó szívvel engeded el”(=gyilkolod meg), mint ha nem okoz különösebb lelki megrázkódtatást. A bocsánatkérések pedig sajnos már nem segítenek azon a babán, az ő kis élete nagyon hamar véget ért, pedig biztosan boldogan bújt volna hozzád, járt volna óvodába, lett volna szerelmes, ha megkegyelmeztél volna neki. Az élet egyszeri és megismételhetetlen, ő már soha többé nem fog létezni, és erről csak te tehetsz. Nem is értem, hogy nevezheted egyáltalán anyának magad…
Hangzatos szavak: “megáldott testünk kiürült”, “lelkünk üresen visszhangzik” – te akartad az abortuszt, senki nem kényszerített rá, én nem tudlak sajnálni, inkább a gyerekeidet, akiket a saját anyjuk ítélt halálra. Remélem, életed végéig gyötörni fog a lelkiismeret furdalás, csak az a baj, hogy rajtuk ez már nem segít. Nem kell az orvosra, meg a védőnőre mutogatni, hogy ők a hibásak, miért nem beszéltek le. Ha te nem akarod, mondhattak volna bármit…
A nehéz élethelyzeteket pedig meg lehet oldani. Nem mindig a könnyebb megoldás a jó megoldás. Persze, tudom, azt gondolod, neked egyáltalán nem volt könnyű,iszonyatos lelki és testi fájdalmakon mentél át, de szerintem ez semmi ahhoz képest, amin az abortált gyermekeidnek kellett átmenniük, és nekik nem volt lehetőségük a választásra, a saját édesanyjuk lett a gyilkosuk.
Könnyek között olvastam el a történetedet. Mégis, valahol úgy gondolom, hogy a történet így jó véget ért. Ha tényleg baba lett volna, és már nem tudsz szólni, hogy folytatódott volna az életed, a történeted?
Jesszusom, tényleg nem térek magamhoz! 🙁
Nekem már volt két gyermekem, amikor kiderült, hogy hat-hetes terhes vagyok. A lakás kicsi volt a jövedelmünk szintén, és ráadásul bizonytalan. Hosszas beszegetések után arra a következtetésre jutottunk a férjemmel, hogy most nem alkalmas egy gyermek születése, mert anyagi helyzetünk kataszrófális és a meglévő két gyermekünknek jutna kevesebb, ha megszülném a babát. De egyikünk se mondta ki, hogy akkor el fogjuk vetetni. Egy reggel az Uzsoki kórházban kötöttem ki, ott az arra kijelölt hölgy meglepetésemre teljesen megértette az általam felsorolt indokokat, melyek a gyermek elvetetése mellett szolt. Megriadtam. Talán tőle vártam volna, hogy megpróbáljon rábeszélni arra, hogy ezt a gyermeket mindenképpen meg kell szülni. Mert hát majd csak lesz valahogy, meg az ember élete előbb utóbb jobbra fordul stb.. De nem ez történt. Leverten hagytam el a korházat, egy dátummal a kezemben mikorra be kell menjek, hogy megcsinálják az abortuszt. Nem írom le, hogy hogy telt el az a két hét. Megutáltam magamat, a férjemet, az egész életemet. Egy mocskos gyilkosnak tartottam magamat, aki az életet sem érdemli meg. Ahányszor láttam egy kisbabát az utcán én automatikusan sírva fakadtam. Minden egyes gyermek látványa tudatosította bennem, hogy egy gyilkos vagyok, aki előre eltervezi a bűntényt. Volt, hogy eszembe jutott vajon hogy nézne ki pár év múlva az én meg nem született babám? Vajon melyik testvérére hasonlítana? Aztán eljött az a borzasztó nap. Reggel ébredés után kétségbe esve néztem a plafont és azon gondolkodtam a férjem miért nem ébredt fel az óracsörgésre. Hiszen természetes volt, hogy bevisz a korházba. De ő meg sem moccant. Felkeltem lezuhanyoztam, felöltöztem. Visszamentem a hálóba, de a férjem még mindig aludt. Pontosabban azt hittem, hogy alszik, de nem szuszogott. Akkor értettem meg, hogy ébren van, de képtelen kinyitni a szemét és bevinni a korházba. Egy darabig kétségbe esve álltam az ágy mellett aztán úgy döntöttem elindulok egyedül. Nem tudom, hogy és mivel mentem be a kórházba csak arra emlékszem, hogy bevezettek egy hatágyas kórterembe megmutatták melyik lesz az ágyam. Mondták öltözzem át és majd jönnek értem, Öltöztem és vártam. Olyan egyedül éreztem magam, mint még sosem. Végtelen órákon keresztül vitték el a nőket a kórteremből majd röpke 20 perc múlva már hozták is őket vissza. Bódultan, öntudatlanul hánykolódtak az ágyukban. Aztán én következtem. Betoltak egy műtőbe. Megkezdődtek az előkészületek, közben a bennlévők boldogan cseverésztek egymással, mintha csak egy laza baráti csipkelődős beszélgetésbe keveredtem volna. Egy idő után leszíjazták a két lábam, csizmát is kaptam. A társaság még mindig fene jókedvű volt. Én meg mérhetetlen dühös. És ez a pont volt amikor életemben először pontosan tudtam mit kell tennem. Eközben hallottam, egy lágy hangot aki azt mondta ez most egy kicsit hideg lesz….., de ez már nem érdekelt . Már pontosan tudtam mit kell tennem. Próbáltam felülni és boldogan közöltem a vihogókkal, hogy azonnal szíjazzák ki a lábam, mert én bizony megtartom ezt a gyereket. Meg én, leszarom, hogy nincs, pénzünk majd bevállalok még egy állást, Menni akarok és kész. Most rögtön engedjenek el, mert azt is szeretném elfelejteni, hogy itt jártam valaha is. És ez volt az a pillanat mikor éreztem azt a bizonyos hideget. Aztán mérhetetlen szédülés és hányinger. Aztán a semmi. Amikor felébredtem sötét volt. Rögtön gondoltam, hogy baj van. Csak nem tudtam mi. Hiszen amikor a műtőbe bevittek még csak 11 óra volt. Most pedig erősen szürkül odakint. Rengeteget aludtam. No innentől rövidre fogom. Jött egy orvos mondta menjek ki vele a folyosóra mert beszélne velem. Mentem. Kiderült szó sem volt gyerekről. Egy nagy cisztám volt, amit két orvos sem vett észre, és gyereknek titulált. Így mivel azonnal kellett dönteni az orvosoknak átraktak mélyaltatásba és megműtöttek. Soha semelyik orvos nem kért tőlem elnézést ezért az apró malőrért. Pedig el se tudják képzelni micsoda rombolást végeztek a lelkemben. Hogy megrendült a hitem a férjemben. Hogy az önbecsülésem a földdel tették egyenlővé.
Sírtam mikor a végét olvastam….nekem is volt abortuszom, még évekkel ezelőtt,átérzem a döntésed! A mostani férjemtől volt a baba, talán 1 hónapja voltunk együtt mikor megtörtént! Én akartam azt a babát, nagyon….talán ezért is nem voltam elég körültekintő….az akkor még csak barátom nem volt erőszakos, nem zsarolt, egyszerűen csak megbeszéltük, hogy nincs rendes állása, én még tanultam, nem tehetjük meg sem a babával, sem magunkkal, hogy mindenki életét elrontsuk,ha nem sikerül javítanunk a helyzetünkön….lehet átkozódni, akkor ez volt helyes! A műtét napján elmentem a kórházba, az ajtóból visszafordultam….majd másnap ismét elmentem, már a párommal, aki végig velem volt! Borzasztó lelkiismeretfurdalásom volt, sokszor ma is az van! Mindenki kedves volt, az orvos, a nővérek, nem lehet okom panaszra….pedig megérdemeltem volna a csúnya szavakat….azóta tudom mi a különbség abortusz és abortusz között! Voltak lányok, akik tényleg úgy jöttek oda mint a közértbe, bosszúból tették meg, vagy nemtörődömségből!
A barátom már a férjem, van egy csodás kislányunk, most várjuk a következőt, minden nap félek, hogy büntetést kapok azért a tettemért, és sokszor, nagyon sokszor bocsánatot kérek attól a babától….nem keresek magamnak mentséget, egyszer szembe kell néznem valahol azzal a babával, tudom, talán megbocsájt!
Egyszóval nem vetlek meg, mert mint írtam, igenis van különbség abortusz és abortusz között! Hisz ő is a gyerekünk volt, magamban mindig 3 gyerekes Anya vagyok….gondolom Te is így érzel!
Köszönöm, hogy ilyen bátor voltál, hogy ezt leírtad!