Andrea élete úgy alakult, hogy kétszer is abortuszra kellett mennie. Nem mentegetőzik, nem keres kibúvót, csak elmeséli a történetét:
Hetek óta vívódom, hogy megírjam-e a történetemet, mert nincs neki sem tanulsága, sem különösebb happy end-je, mégis kikívánkozik belőlem, mióta olvastam nálatok a hozzászólásokat a beteg magzatról szóló posztban.
Nekem volt abortuszom, kettő is.
Úgy kezdődött, hogy az egyik nagyon jó barátnőm elmesélte, megesett, és megkért, hogy segítsem végig azon az úton, amelyet választott. A terhesség megszakítása mellett döntött. Őszintén megdöbbentem, de természetesen elkísértem a megyei kórházba, és meglátogattam akkor is, amikor be kellett feküdnie. Emlékszem a szobaszámra, és az ágyra is, ahol feküdt.
Nem telt el pár hónap, és egy másik, nagyon jó barátnőm hívott félre, hogy segítsek neki, nyújtsak támaszt ebben a nehéz időszakban. Terhes lett, s mivel még a szüleivel lakott, hogy előttük ki ne derüljön, ő is ugyanebben a megyei kórházban akarta elvégeztetni a beavatkozást, annak ellenére, hogy nem ebben a városban élt. Illetve éppen ezért.
Természetesen őt is végig támogattam, elkísértem a kórházba, majd meglátogattam, és megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy ugyanabban a szobában, ugyanazon az ágyon fekszik, mint az előző barátnőm. Ők ráadásul ismerték is egymást, de egyikőjük sem tudott a másik terhességéről…
Már az első alkalommal megfogadtam, hogy mindent megteszek, csak én ne kerüljek soha ilyen helyzetbe!
Sajnos az élet másként hozta, és másfél évre rá, egy szenvedélyes éjszaka, meg egy extrán későn érő (27. nap) pete átrendezte az életemet.
Az első gondolatom az volt, hogy megtartom, bár minden ellene szólt. A srácot, aki azóta egyébként a férjem, akkor ismertem meg, gyakorlatilag ez volt az első sikeres együttlétünk. Mindketten egyetemisták, kollégisták voltunk, nem volt munkánk, nem volt pénzünk, nem volt lehetőségünk. De én nem akartam abortuszra menni.
Ezt elmondtam a doktornak is, akinél sírva fakadtam, mikor elmondta a vizsgálat eredményét. Csak hümmögött, és azt hajtogatta, hogy nehéz dolog ma így gyereket vállalni.
Elmondtam a családsegítő nőnek is, akinek a feladata lett volna, hogy a lehetőségeimről felvilágosítson, de ehelyett csak folyamatosan a nehézségekről és a kilátástalanságról beszélt, szinte terelt az abortusz irányába.
Egyáltalán nem találtam segítő kezet! Tudom, ennek ellenére kitarthattam volna, de több heti vívódás után, 10 hetesen elvetettem a magzatomat. Ugyanabban a kórteremben feküdtem, mint a barátnőim, csak a mellettük lévő ágyon. Kísérteties volt!
De úgy látszik, ennyi „tanulópénz” sem volt elég, több mint három év múlva a kapcsolatunk a párommal egy időre szétbomlott, és én gyakorlatilag ugyanezt a forgatókönyvet eljátszottam egy másik fiúval.
Friss kapcsolat, első sikeres együttlét, szintén már a ciklusom végén, a 28. napon, és megint egy későn érő pete…
Teljesen összeomlottam. Most szó nem volt a baba megtartásáról, a fiú a terhesség hírére első kérdésként nekem szegezte: Mikor mész a kórházba?
Ugyanaz a doktor, ugyanaz a családsegítő, de már megvető hangnem, hiszen már ott az előzmény, jártam már abortuszon. Lám, én lettem a notórius visszaeső, a nő, akinek az abortusz jelenti a családtervezést. Iszonyatosan szégyelltem magam, és gyűlöltem is, hogy ilyen helyzetbe keveredtem.
A sors kegyes volt hozzám, mert egy teljesen üres szobába kerültem, szobatársak nélkül tölthettem az utolsó éjszakát.
A fiúnak természetesen esze ágában sem volt eljönni, így teljes magányban kértem a megbocsájtást a babámtól.
Mind a két műtétre emlékszem. Emlékszem a tágító pálca felhelyezésére, a táguló méhszáj fájdalmára az éjszaka sötétjében. A másnapi altató injekcióra, a szobába csupasz és vérző altesttel visszahordott lányok sorára, az első jajgatásokra, ahogy magunkhoz térve rádöbbenünk az egyedüllétre – a megáldott testünk kiürült, nem lakik bennünk többé senki, s a lelkünk is üresen visszhangzik.
Életem meghatározó pillanata volt, mikor a második műtét után kinyitottam a szemem, és ott volt ő, az egykori társ, aki az első műtétkor megfogadta, hogy soha nem hagy magamra a bajban. Ő jött el, fogni a kezem, mikor a mástól fogant gyermeket taszítottam el magamtól.
Azóta született már négy gyermekünk. A lelkem mélyén tudom, hogy minden újabb babával kérem az Örökkévaló (bárki, bármi is legyen az) megbocsájtását azért a két, soha meg nem született babáért.
De akárhányszor ránézek a gyermekeimre, gondolok rájuk is. Tökéletes gyerekek lehettek volna.
De akkor az én négy babám nem élne, mert őket soha nem szülhettem volna meg…
