A kamerázós kamaszok kapcsán, akikről tegnap Nemlajos is írt, azon gondolkodtam, vajon van-e bármiféle biztosítékom arra, hogy az én gyerekem nem fog ilyet vagy ehhez hasonlót csinálni? Vajon igaz-e az, hogy minden a nevelésen múlik, és ha odafigyelek, az én gyerekem nem hagyja majd magát leitatni egy házibulin, és félig részegen nem jut majd eszébe kamerára venni azt, hogy a társai bántanak valakit, leginkább pedig: nem küldi szét az ismerőseinek sem „vagányságból”, sem féltékenységből és semmilyen egyéb okból? Mit tehetünk a gyerekeinkért az odafigyelésen, a megfelelőnek tartott nevelésen, a hiteles életen kívül, hogy ez ne forduljon elő? Kaphatunk-e garanciát arra, hogy soha nem fog?
Én azt hiszem, nem.
Ha visszagondolunk a kamaszkorunkra, biztos mindnyájan emlékszünk arra a furcsa életérzésre, hogy fogalmunk nincs, mi zajlik bennünk, de valami nagyon. Hogy mintha ellentétes erők húznának kétfelé, és beleszakadunk. Hogy semmi nem jó, akárhogy próbáljuk, és magunk sem tudjuk már, kinek akarunk megfelelni.
Velem mondjuk a fenti eset nem történhetett volna meg tizenévesen, de csak azért, mert nem jártam bulikba, és egyáltalán – sehova sem jártam. Az elfojtás bajnoka lettem. Az meg a másik véglet, nem túl jó, bár másokat nem bánt, csak magamat.
Úgy gondolom, a gyereknevelés egyik félelmetes oldala, hogy nem tudjuk, nem fog-e a gyerekünk egyszer valami eszméletlen, vállalhatatlan baromságot csinálni. Sárba tipor valakit, kettétöri egy másik ember életét, megaláz másokat…. és akkor mihez kezdünk? Melléállunk, mert mégiscsak a gyerekünk és senki másra nem számíthat már, csak ránk? Vagy ellökjük, elítéljük, de akkor aztán tényleg egyedül marad, és valószínűleg csak mélyebbre süllyedhet már…
Szerintem majdnem mindenki vágyott már arra, hogy a szülei mások legyenek, elképzelte, milyen lett volna, ha megválaszthatta volna őket józanul, felnőttebb fejjel, mert tizenöt dolgot is rosszul csináltak a nevelése során. De – egy filmben hallottam- a gyerekeinket sem választhatjuk meg.
Meddig tudunk melléjük állni, meddig terjed a végtelen elfogadásunk és meddig kell ennek terjednie? Mit mond a kamerázó fiúknak az anyja és az apja? És ennél vannak durvább dolgok, vannak gyerekek, akik egymás életére törnek, akik lelkileg vagy testileg folyamatosan bántják egymást. Tuti, hogy a mi gyerekünk nem fog ilyet tenni? Mit mondhatnánk akkor, ha ezzel jönne haza?
