Mit ne mondjon egy kismama? – visszavágó
Vannak anyukák, akik a gyermekükről királyi többesben beszélnek. Nem tudom, ennél rosszabb-e az a típus, aki egyes szám első személyben blogot vezet, a gyerek szemszögéből…
Emese mindenórás kismamaként kissé kiengedi a gőzt nálunk:
Olvastam a posztot, hogy mit ne mondjunk egy kismamának.
Én magam is kismama volnék, mégis ellentámadásba lendülök!
Mielőtt túl komolyan vennétek, pár szóban: 40+ hét, az utolsó négy hétben folyamatosan forgolódó gyerekkel, faros-fejes, császár-szülés, folyamatosan változó helyzet.
Úgyhogy most legszívesebben az összes témátokhoz hozzászólnék, hogy mennyire vagyok elég jó anya, mert már leüvölteném a gyerek fejét, csak lenne kint, hogy már nem érdekel, hogy fogadott, vagy ügyeletes orvos, csak szedje ki belőlem, hogy már az se érdekel, hogy császár, vagy hüvelyi, bár a császárba már belenyugodtam, legalább nyugodtan kalkulálhattunk volna, és a nagyobbik gyereket is tutira biztonságba tudtuk volna helyezni a nagy napra. De persze a gyerek már fejjel előre, császár törölve.
Na de mindegy is, mert most, hormongőzös állapotban inkább arról írnék, hogy mit NE mondjon egy kismama.
Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, bizonyára voltatok már hasonló szituációban, amikor az anyuka játszótéren, buszon, utcán, akárhol, angyalbögyörő gyermekére mosolyogva, közvetlenül Nektek szánva, a következőt mondja:
– Mi már ülünk!
– Kinőtt az első fogunk!
– Mi már nem hordunk pelenkát!
– Mi már nem szopizunk!
– Mi már átalusszuk az éjszakát!
– Mi már elkezdtük a hozzátápit, a barackot…
És a mai csúcs: Túlettük magunkat, tele van a pocink, és ezért sokat sírunk – tisztára, mint egy évértékelő miniszterelnöki szlogen!
Van még pár kedvencem, de most írás közben is érzem, hogy mennyire felidegesít ez a beszédmód, de akkor én most szaranya vagyok?
Mondhatjátok, hogy tuti nem a kötődő nevelés elvét vallom, de ha ezen múlik, akkor vállalom: nem, mert szerintem így beszélni a gyerekkel oltári nagy gáz!
Rendben van, beszélj így, kedves kismama, de csak akkor:
– Ha te is akkor tanultál meg ülni, amikor a csemetéd, mondjuk valami baleseted volt, és neked az ülés eddig gondot okozott.
– Ha neked is akkor jött ki a fogad, mint a gyereknek. Ha fogbeültetésed, vagy protézised lett, akkor elfogadom.
– De hogy akkor szokj le te is a pelenkáról, mint a gyereked? Lassan abban a korban leszünk, mi nők, szüléskor, hogy akkor pont visszaszokunk rá.
– Hogy „szopizunk”? Mondjuk ki: szopsz, igen, az életben ez időnként elkerülhetetlen, akár egyszerre a gyerekkel, ha pont szopizik, te meg szívod a fogad, ha fájdalmas a szoptatás.
– Jó, elfogadom, vannak szerencsés helyzetek, hogy „átalusszátok” az éjszakát, szökőévben egyszer, de lehet, hogy Te mégsem alszol, csak a gyerek, mert éppen azon stresszeled magad, hogy tudsz-e, és ha igen, mennyit tudsz aludni, míg megint felébred a gyerek.
– 30 évesen pedig először enni barackot, na az a totál gáz!
Mert egy szót sem szólnék, ha ezek a mondatok így hangzanának:
ElolvasTUK, mert én olvastam, ő meg figyelt.
MegtanulTUNK úszni, mert a szülőnél ez kimaradt és a gyerekkel együtt tanul meg (nálunk éppen ez zajlik).
ElutazTUNK a nagymamához, együtt – ami nálunk a szülés miatt (mert repülő fent, gyerek bent még nem maradt, ugye) már idén nyáron tuti elmarad.
Ti mit gondoltok?
Miért kell mindent azzal a drága gyerekkel pontosan együtt csinálni többes szám első személyben, pont akkor, amikor Ő?
Nyugtassatok meg, hogy ez a háklim nem bunkóság, és nem is a hormonok eredménye!